Győri László interjúja Karády Viktorral újabb kutatásairól a honi zsidóság tárasadalomtörténete tárgyában

Múlt és Jövő, 2015, január, 74-83.

Újráz a történelem ?

Kissé több mint egy negyedszázada, hogy egy kitűnő fiatal – számomra addig ismeretlen – szegedi történész, Marjanucz László megkeresett azzal a szándékkal, hogy magyarországi tartózkodásom során (1988-ban voltunk s én Párizsban éltem) interjút csináljon velem a hazai zsidósággal kapcsolatos kutatásaimról. (Ezek első eredményeit Kende Péter Párizsi füzeteiben már közöltem volt magyarul és Pierre Bourdieu Actes-jában franciául.) Ez lett legelső Magyarországon saját döntésemmel megjelenő, tudományos igényű közleményem. A dolog pikantériájához tartozott, hogy az a folyóirat, amely eredetileg megrendelte a kizárólag szakmai jellegű, politikai felhangoktól teljesen mentes beszélgetést, végül – miután a szerkesztők tudomást vettek az elkészült szövegről – elállt a publikálástól. A rendszerváltás előkészítésének politikai zavarában nyilván még nem tudtak vállalni egy hasonló, a hazai cenzurális gyakorlattól idegen szellemi beszámolót. Az anyag végül egy másik, éppen nemrég politikai szankcióval (felülről elrendelt szekesztő-váltással) sujtott havilap két egymás utáni számában látott napvilágot. Elképzelhető, hogy a frissen politikailag ’rendbeszedettként’ (‘gleichschaltoltként’) ismertté vált orgánum új szerkesztőjének mintegy önlegetimimációs célokból is jól jött az interjú közlése.

Most viszont furcsa mód kisértetiesen hasonló helyzet állt elő. Győri László ugyanattól a folyóirattól keresett fel, hogy beszámoltasson negyedszázada tervezett vagy konkrétan kilátásba helyezett kutatásaimról s mellesleg beszélgessen velem egyes a honi zsidóságot érintő aktuális kérdésekről. A szóbeli szöveget, melynek megkaptam gépelt változatát, nem tartottam eléggé átfogónak s ezért kifejezetten a megadott szempontból - hogy legyen benne rövid említés főbb kutatási eredményeimre – kiegészítettem illetve valamelyest átdolgoztam. Ezekután azonban a jeles folyóirat szerkesztőjének már nem kellett az az anyag, amelyet maga rendelt meg.

Hálás vagyok a Múlt és jövő baráti szerkesztőinek, hogy feltételek és módosítások nélkül vállalták a Győri László hathatós asszisztenciájával szervezett interjú közlését, bízva abban, hogy kutatói életutam utolsó előtti szakasza olvasói körében is érdeklődésre találhat.[1]

KV

Gy. L. : Most, hogy készültem erre a találkozásra, újraolvastam 1988-ban a Mozgó Világban a zsidó identitás és asszimiláció kérdéseiről megjelent terjedelmes interjúját. Ennek zárszavában beszélt arról, hogy milyen irányban és milyen források bevonásával szeretné folytatni kutatásait. Hogyan alakultak a kutatásai az elmúlt huszonöt évben?

Rengeteg olyan forrással bővülhetett a kutatás, amiről akkor még fogalmunk sem lehetett, vagy amelyekről tudtunk ugyan, de föltárásuk elképzelhetetlennek tűnt. Azóta – főképp a kutatásfinanszírozás átalakulása (nevezetesen az európai kutatástámogatás kiszélesítése) és a személyes számítógépek hozta technológiai forradalom révén – a társadalomtörténelmi vizsgálódások módszertani lehetőségei s ezzel együtt még kiaknázható forrásai is hihetetlenül kitágultak. A zsidóságra vonatkozó búvárkodásaim ettől újabb impulzust kaptak mind az 1945 utáni, de még inkább az azelőtti évszázadra vonatkozólag. Kutatásaim spektruma is szerencsésen bővülhetett, anélkül azonban, hogy tulajdonképp megváltozott volna a korábban is alkalmazott szétágazó tematikus optika, amelynek már kezdettől fogva voltak demográfiai, politika- és kultúrtörténeti, valamint - döntően - szociológiai elemei is.

Mint ezt már többször megírtam, én eredetileg nem is magával a zsidósággal kezdtem foglalkozni, hanem a honi társadalomtörténet egy sajátos és szintén elhanyagolt szeletével, az elitképzéssel, ami megfelelt korábbi franciaországi érdeklődési körömnek. Figyelmem a dualista korra összpontosult kezdetben, de kutatásaim során gyakran vissza kellett mennem az időben, a 18. század végéig, hiszen például a pesti orvosi kart akkor alapították. Központi témám tehát a feudalizmus utáni nemzetállam elitjének kialakulása, képzése és összetétele lett. Munkám során a későbbiekre nézve meghatározó felismerésre akkor jutottam, amikor 1972-ben beültem az Eötvös Kollégium levéltárába, és ezzel párhuzamosan a KSH könyvtárában pedig végigböngésztem a kiegyezés utáni statisztikai szakirodalom iskolázással és rétegezettséggel kapcsolatos anyagait. különös tekintettel az 1880 utáni népszámlálásokra és az ezek mellett kiadott évenként vagy évcsoportokra vonatkozó népmozgalmi, iskoláztatási, népegészségügyi, bűnözési, majd – főként Budapestre és a világháborúk közötti évekre nézve – lakáspiaci, adózási, iparügyi s egyéb felvételi eredményekre. Valamelyest ismertem a hasonló francia és német adatokat, nem ritkán a közép-európaiakat is a Monarchia országait illetőleg. Ekkor jöttem rá (s ez valódi revelációként hatott), hogy a zsidóság milyen – valószínűleg egyedülállóan nagy - szerepet játszott a magyar értelmiségben és a művelt középosztályokban, beleértve természetesen a vállalkozó polgárságot. Ezeknek a 19. század végére kialakult új elitcsoportoknak tagjai szakmák szerint változóan egy ötödétől feléig vagy túlnyomó többségéig zsidó vallású vagy családi hátterűek voltak. Egy olyan jelenséggel álltam itt szemben, amelyhez hasonlóval sehol másutt nem találkozhattam: A modern nemzetállam kiépülésének személyzete Magyarországon a politikai uralkodó osztály kivételével nagyrészt – statisztikailag bizonyíthatóan – nem tartozott a ’címzetes nemzettesthez’, hanem allogén volt, konkrétan német, kisebb mértékben szlovák és döntően zsidó.

Ahogy beleástam magam az adatokba világossá vált, hogy a magyar helyzetet nem csak a zsidóknak az új középosztályon belüli magas aránya teszi egyedülállóvá, hanem konkrétan az, hogy a modernitás minden újat hozó, alkotó, szervező, kreatív területén egyre meghatározóbb szerepet játszottak az emancipáció után. Tehát például nemcsak úgy általában voltak fontosak a vállalkozó rétegben és az alkotó értelmiség modern szeletében, de egyes szolgáltatásokat vagy iparágakat nagyrészt zsidó szakemberek találtak és fejlesztettek ki. Ez fényesen igazolható olyan teljesen új vagy megújuló kulturális szakmákban, mint folyóiratok alapítása, tömegsajtó, fényképészet, filmgyártás és –forgalmazás, könyvkiadás, nyomdászat, könyvterjesztés s egy sor ún. kulturális közvetítő mesterség. Ha például közelebbről vizsgáljuk a honi, főképp budapesti és nagyvárosi művészvilágot az előző századvég óta, vagy még konkrétabban egyes kanonizált alkotóegyéniségek pályáját – például Bartókét, Adyét, József Attiláét, de ugyanez vonatkozik a Nyugat szerzőinek zömére is -, rögtön látható, mekkora súllyal vettek részt életútjuk alakulásában zsidó kritikusok, lapszerkesztők, koncert- és kiállításszervezők, színigazgatók, barátok, múzsák, feleségek, nem beszélve a műgyűjtőkről, a különböző megrendelőkről és műbarát szponzorokról. Mindenütt, ahol fejlődés, modernizáció volt a honban, ott voltak a zsidók, legtöbbször az agens movens szerepében. Ez azt is jelentette, hogy korán találkoztam nemcsak a politikai felhangokkal terhelt ’két Magyarország’ koncepcióval (a legtöbbször antiszemita konzervatív elitek és a liberális, befogadó, nyugatos módon polgárosodó középosztály szembenállásával) de az Erdei-féle ’kettős struktúra’ elmélet mentalitástörténeti újraértelmezési lehetőségeivel, sőt kényszerével is. Nem tartom fontosnak, mint egyesek, hogy pálcát törjünk a ’kettős struktúra’ leíró munkahipotézise felett vagy elkötelezzük magunkat mellette, de aki a polgárosodás folyamatait nem csak távolról, elméletileg vizsgálja, hanem konkrétan számszerűsíthető jelzésrendszerek tükrében, mindenütt igenis a kettős struktúra vetületeivel szembesül. Ha a zsidók és valamelyest az evangélikusok és a németség különböző csoportjainak szakmai, iskolai, urbanizációs, asszimilációs stb. mobilitását közelebbről nézzük – például iskolázási stratégiáikban és teljesítményekben, értelmiségi szakválasztásaikban, magában a városiasodás történelmi ritmusában, a magyarosodásban, stb. – állandóan szembesülünk ezzel a ’kettősséggel’, amennyiben a zsidó és német hátterűeket a ’tiszta magyar’ református, unitárius, katolikus hátterű vagy az egyéb allogén csoportokkal hasonlítja össze (talán az örmények kivételével, akikre nézve sajnos csak szórvány adatokat szolgáltatnak a források). Adalékként : az 1900 körüli évtizedekben a mintegy 18 %-ot kitevő hazai zsidóság és németség a bécsi egyetemek és főiskolák magyar hallgatóinak abszolút többségét (kb. 56-60 %-át) tette ki, de ennél még magasabb arányban voltak jelen a pesti Műegyetemen és orvosi karon vagy a német birodalom egyetemein és főiskoláin.[2] Hasonló eredményre jutottam legújabb összefoglaló felvételemben az érettségizők teljesítményére nézve, ahol is mindig a zsidók, az evangélikusok és a német hátterűek bizonyultak kiemelkedően jó tanulóknak a szellemi tárgyakból.[3] (Ez egyébként már a korabeli szórványosan közölt érettségizői statisztikákból is kiderült...)

A fentiek magyarázzák, hogy kutatásaimnak egyik fővonala éppen a zsidóság elhelyezkedése lett a honi társadalomszerkezetben, a polgárosodás és modernizáció folyamataiban s ezen túl az elitképzésben, ami a polgári középosztály felé vitt.

A másik nem túl eredeti de kutatásaim szempontjából fontos felfedezésem az volt, hogy Magyarországon még nyugat-európai mércével mérve is roppant intenzív volt a nemzeti asszimiláció. Ennek mértéke a jelzések szerint talán csak Németországban volt ennél sikeresebb, legalábbis a zsidóság kollektív tudatvilágának, önmeghatározásának szempontjából. Maga az asszimiláció minden városi közegben megtalálható, ahol zsidók vannak, még tőlünk jóval keletebbre, Lengyelországban és Oroszországban is, de sehol annyira, mint nálunk. Legfőképpen ez a környező országokban – egyébként igencsak eltérő okokból és körülmények között - nem kapcsolódott egy olyan erős nemzeti azonosságtudattal, mint Magyarországon. Ez azért meglepő, mert az ország minden szempontból elmaradott volt Nyugathoz képest és a helyi nyelv meg kultúra teljesen marginális Európában, a 19. században még egyes szomszéd államalakulatokhoz (lengyelek, oroszok) képest is. Így az asszimiláció tétje tehát egészen más volt, mint egyebütt. Párizsban letelepülni és ’beolvadni a francia kultúrába’ azt jelentette például, hogy az érintett egy kulturális, politikai, katonai, stb. nagyhatalom részesévé válik. Magyarnak lenni, magyar iskolába járni, magyar érettségit szerezni a 19. század végén mondjuk egy Herzl Tivadar számára ennek nem lehetett ilyen értelme. Hasonlóan elmélyült, tömeges és sok jelzés szerint sikeres asszimilációra és kultúraváltásra egy provinciális kultúrállam keretén belül nemigen találni más példát Európában. Sokan persze el is mentek és más azonosulási és érvényesülési lehetőséget választottak. Herzl, de még inkább Nordau (a cionizmus két atyja) egyébként mindkét lehetőségre jó példa: asszimilálódtak ugyan, majd elhagyták Magyarországot. Az első megtartotta magyar kapcsolatait, a másik alig s nem is ragaszkodott ezekhez.

Mindenesetre érthető, hogy az asszimilációs problematika kutatásaim másik fővágányává vált, annál is inkább, hogy itt a régi demográfusok munkáitól eltekintve majd’hogy teljesen szűz területeket kellett meghódítani. Főképp az asszimiláció mérhető szociológiai objektivációi érdekeltek, köztük több, amelyet eddig nem vagy csak nagy általánosságban érintettek társadalomtörténészek. Ilyen volt a nyelvi magyarosodás témája[4], a családnév-magyarosítási mozgalom történelmi dinamikája a 19. századtól a jelenkorig[5], a ’ki- és betérési’ illetve ’visszatérési’ gyakoriság erősen történelmi konjunktúrákhoz kötött fejlődése az utolsó előtti századvégtől a kommunizmus elejéig[6], a zsidó-keresztény házasságok alakulása az antiszemita kríziseken keresztül az 1945-ös felszabadulást és rendszerváltást követő évekig[7]. Ehhez tartozott a válások és a reverzálisok szociológiája is, melyen továbbra is dolgozom.

Az asszimiláció intenzitását a nemzetállam-építés sajátos honi kényszerhelyzete is magyarázza.[8] Franciaországban a névváltoztatást senki sem erőltette, mert a kutyát sem érdekelte, hogy valaki breton, elzászi vagy zsidó nevet visel, annyira domináns volt a többségi franciaság. Magyarországon viszont igenis számított, hogy kit hogy hívnak, hiszen ez volt az egyetlen olyan alakuló nemzetállam Európában (valószínűleg az egész világon), amelyben a nemzetszervező etnikum népességi kisebbségben volt. Így az épülő nemzetállam legitimációjához 1919 előtt igen fontos volt az allogén kisebbségek nemzeti lojalitása mellett ezek kulturális elnemzetiesítése, magyarosítása is. Nem szabad elfelejteni, hogy itt csak 1900-ban lépte át a népesség azt a küszöböt melynél a magyar anyanyelvűek (vagy azok, akik ilyennek deklarálták magukat) történelmileg először többségivé váltak.

A probléma éppen ott volt, hogy ennek a ’nemzetiesítési ajánlatnak’ – melyet én már korán ’asszimilációs társadalmi szerződésnek’ minősítettem -, nemigen volt komoly fogadó közege a zsidóságon, a német katolikusok és evangélikusok egyes szektorain és bizonyos szlovák kisebbségeken kívül. Ezért a magyar állam erősen motiválta is az asszimilálódni vágyó zsidókat a feltétel nélküli integráció Közép- és Kelet-Európában másutt nemigen nyújtott esélyeivel. Ennek fényében lehet értelmezni a kedvező bevándorlási és letelepedési feltételeket is. Az óriási arányú zsidó bevándorlást az alakuló nemzetállam elitje végül is jól fogadta. Ez járult hozzá ahhoz, hogy a magyarországi zsidó népesség a két utolsóelőtti századvég között több mint megtízszereződött és Európában – sőt akkoriban még az egész világon - az oroszországi után 1900 körül a messze legnagyobb hitközségi láncolatot alkotta egy államban. Százezres tömegekben érkeztek a zsidók főképp Galiciából Lengyelország 1795-ben lezáruló felosztása után. Ha akadtak tiltakozó hangok, ezeket senki sem vette komolyan. A földesurak pedig többé-kevésbé boldogan telepítették le birtokaikon ezt az árúcserére beállított, biztos adófizető, bűnözéstől mentes, a helyi keretekhez hálásan alkalmazkodó, fegyelmezett, írástudó, előpolgári népességet. Az intenzív asszimilációt ezek az – Európa ezen térfelén ténylegesen egyedülálló - körülmények motiválták. Ezek a belátások mindenféle idevágó részlet-kutatásaim háttér-helyzetét is képezték. Így lehet értelmezni például azt a kirívó adatot, hogy az 1919 előtti évtizedek családnév magyarosítóinak közel két-harmada a zsidóságból érkezett.

Gy. L. : Ez az állapot az I. világháborúig tarthatott...

Pontosan. 1919 vízválasztót jelent a magyar zsidóság történelmében, mint ahogy az egész országéban is.

Gy. L. : Kroó György Szabolcsi Bencéről írott monográfiájában olvastam Szabolcsi leveleit, amelyekből kiderül, hogy Szabolcsi, aki az 1920-as numerus clausus miatt nem tanulhatott magyar egyetemen és ezért Lipcsében végezte tanulmányait, milyen lángoló patrióta volt. A többi – Magyarországról kiebrudalt, kiutált zsidóval együtt – milyen hazafias megmozdulásokat szervezett a húszas évek elején. Ez érdekes mentalitástörténeti adalék lehet.

És máig jellemző. Az izraeli magyarok körében például közismert, hogy sokan mennyire ragaszkodnak magyarságukhoz. Bizonyítani nem tudom, de több évtizedes külföldi élettapasztalata azt mondatja velem, hogy a zsidó emigránsok jobban megőrzik anyanyelvüket, mint a nem zsidók.

Gy. L. : Csurka István mondta, hogy a zsidók verbálisak. Persze ő nem erre gondolt.

Én ezt nem így fogalmaznám meg, mert a jelenség többtényezős magyarázatra szorul, de minden bizonnyal fontos eleme a honi azaz mindig külső nyomásnak is kitett zsidóság mentalitás- és kultúrtörténetének. Összefügg a kereskedői gyakorlattal, aminek korai falusi – jórészt házaló - formái mindig verbális kapcsolatokra hagyatkoztak. Ezzel járt többek között a bevándorló zsidóság többnyelvűsége is, nem beszélve az ortodox vallásosságban a férfiak számára kötelező s a jesivákban intézményesített oktatásnál alkalmazott hangos, gyakran többszereplős mnemotechnikai technikákról. A bóhereknek hangosan kellett szövegeket nemcsak megtanulni de értelmezni is. A modern zsidó kultúrszokásoknak ezzel is integráns részévé vált az érvelés. Azonkívül az önreflekciós késztetés, a család és a hitközség helyzetének tárgyalása, értékelése, a veszélyhelyzetben a szövetségesek keresése, az esetenként megjelenő zsidóellenes uszítás vagy erőszakos inzultusok leszerelése, kivédése mind különös verbális készségeket fejleszthetett ki. Ezek közé tartozott köztudomásúan a vicc, melyben rendre felismerhetők az öngúny és a veszélyhelyzetre reagáló akasztófahumor elemei. A keresztény felekezetekben ilyen hagyomány nemigen fejlődött ki széles körben.

Gy. L. Térjünk vissza a huszonöt évvel ezelőtt kilátásba helyezett kutatásokra.

Igen korán elkezdett kutatási témáimat felosztottam kisebbekre. Vizsgáltam a zsidóság 1945 utáni történetét, ezen belül különösen az identitáshoz való viszony szociológiai adatokkal objektiválható alakulását. Ezért is foglalkoztam intenzíven a hagyományos asszimilációs jelzések 1945 utáni alakulásával. Több tanulmányt is írtam az 1945 utáni zsidóság önmeghatározásáról. 1945 előtt kényszerhelyzetek alakították a zsidó öndefiníciók változásait. 1945 után azonban a túlélők egyedülállóan ’prométheuszi’ helyzetben találták magukat: elvileg szabadon választhattak de a rettenetes traumaélmény után egyben kénytelenek is voltak újraértelmezni helyzetüket a társadalomban. Ismerek olyat, aki szekuláris családban nőtt fel, majd amikor elveszítette a családját, szigorúan elkezdte tartani a vallást. Ez azonban atipikus választás volt s inkább az Izraelbe távozók között fordult elő. Az itthoniaknál a kommunizmus logikus választásnak tűnt, de az antivilágban kialakított ideológiai beállítódások fenntartása is előfordult, melyek közé tartozott sőt a sztálinista önkényuralommal fel is erősödhetett az antikommunizmus egyik – például polgári vagy szociáldemokrata - formája. Mindenképp változott sokaknak a valláshoz fűződő viszonya. Természetesen az emigrációt választók ilyen irányú döntéseit a befogadó ország viszonyai is meghatározták. Nem volt ritka a teljes disszimuláció, vagyis a zsidóságtól való elszakadás, de a zsidó identitás visszaépítése sem, éppen az emigrációs célpontban élő zsidó közösségbe való betagozódás hatására.[9]

Munkáim fő vonulata azonban a hosszú távú társadalomtörténeti fejlődésre koncentrált. Ezen a téren többféle nagyobb kutatói vállalkozásokba kezdtem. Egy fiatal kollégával, Kozma Istvánnal közösen megjelentettük a névmagyarosítási mozgalom történetéről írott könyvünket, mely igen extenzív, nagyméretű felvételi adatbankra támaszkodik. Talán az addig megkísérelt legnagyobb körű prozopográfiai természetűre (ez standardizált életpálya-adatok sokaságát jelenti), hiszen a névváltoztatási kérvényekben érintett s egyénileg vizsgált össznépesség száma megközelítette a 24 000-t.

Másik fontosabb témavilágom demográfiai jellegű. Ezeknek jelentősége számomra kettős. Egyrészt azért, mert esetenként – ez persze még a bűnözésre vagy az iskolázásra is vonatkozik – a remek honi statisztikai irodalom már a 19. századra végére is külön országos és külön budapesti adattömegeket tárt fel, tehát olykor hosszú távon, rezsimváltozásokon át is követni lehet a jelenségek alakulását.[10] Másrészt a népességi adatok mindig modernizációs trendekkel is összefüggnek (akárcsak a bűnözés vagy természetesen az iskolázás), ezek jelzéseiül szolgálnak. Az ilyen a kutatásaim az 1939, illetve 1945 előtti helyzetre fókuszálnak, de esetenként továbbmennek a felszabadulás utáni időkig, sőt néha – amikor a helyi levéltári nyersforrásokhoz is sikerült lenyúlni (Budapesten és egyes városokban, mint pl. Szegeden, Pécsett, Kassán, Debrecenben), - az 1950-es évek végéig.[11] Itt számba jött a születések vallássajátos alakulása, a házasságok (köztük a felekezeti vegyes házasság), a válások, a halálozás (ezen belül az öngyilkosság és a halálokok), valamint a morbiditás (betegségek) számainak kor-, nem-, foglalkozási és ismét csak felekezeti csoportok szerinti változásai, nemegyszer a budapesti és a vidéki viszonyok szembeállításával. Foglalkoztam ugyan holokauszt-témákkal is, de kizárólag nagyon konkrét társadalomtörténeti szempontból, például a demográfiai, azon belül is a halálozási adatok tükrében[12] vagy az iskolahasználat szempontjából[13]. A publikált havi statisztikákból például – egészen 1944 augusztusáig – vallás és foglalkozás szerint nyomon lehet követni a Budapesten elkövetett öngyilkosságok számának alakulását. (Ilyen vidéki adat sajnos nincs.) A német megszállást követően a zsidók körében ez a szám hirtelen fölszökött, majd júliusban, amikor leállítják a budapesti deportálási terveket, azonnal lecsökkent, majd augusztusban és szeptemberben is minimális lesz a szám. Későbbről nem maradtak fenn adatok. Hasonló számokat ismerünk azonban a ’kitérésekről’ is. Ezek kirajzolják a rövid távú konjunktúrákat, azt, hogy a veszély pillanatnyi intenzitása hogyan határozza meg a vészhelyzethez kötött egzisztenciális döntéseket.[14]

Harmadik nagyobb kutatási téma-kötegem az iskolarendszer működésére vonatkozik. Ennek a fontossága a zsidóság szempontjából sokszoros. Magyarországon ők voltak az iskolarendszer legintenzívebb használói már az emancipáció előtti időktől kezdve : az orvoskar diákjainak harmada már a reformkor végén is zsidó volt. A bevándorló zsidó férfinépesség volt az induló nemzetállam egyetlen majdnem teljesen írástudó népessége. Az asszimilációhoz, a kiemelten gyors modernizációhoz, a polgári szakmai mobilitáshoz a szabadpályák és az értelmiség felé egyaránt a magas elitiskolai részvétel vezetett.[15] A látványos ’túliskolázáshoz’ köthető az 1920-as numerus clausus is, az első zsidótörvény az emancipációt megvalósító európai államokban.[16] Fontos volt tehát egy sor igen empirikus statisztikai és prozopográfiai (személysoros) vizsgálattal feltárni a honi iskolahálózat működésének néhány rendszerszerű sajátosságát. Ezek közé tartoztak elsősorban a hálózat kiépülésének területi és időrendi adatai, valamint a nemzetiségi, felekezeti és rétegszerinti beiskolázási gyakoriság változásai a kiegyezéstől a szocialista fordulatig, illetve az elért iskolázottsági szintkülönbségek mérései társadalmi rétegek és csoportok, nevezetesen felekezetek között. Erre nézve NagyPéter Tibor statisztikai mélyfúrásai alapján egy sor megyesoros adatbankot adtunk ki (s több kötet sajtó alá rendezés alatt áll) az 1910-es népszámlálás levéltári forrásainak feldolgozásaiból, eddig külön a Dunántúlra, a Felvidékre és Erdélyre nézve.[17]

Lényeges volt – különösen az 1919-ig csak elemikkel rendelkező zsidóság elhelyezkedése az elitképzésben kulcsszerepet betöltő középiskolákban, melyek többsége a régi rendszer végéig vidéken mindenütt egyházi kezelésben volt. Itt végig kimutatható – sőt a ’keresztény kurzus’ alatt egyre inkább - a katolikus és a protestáns iskolák igencsak eltérő befogadási gyakorlata. Az ilyen típusú kutatások megkoronázását jelentette az a nagyszabású személysoros felvétel is, melyet az 1850 és 1948 közötti érettségiző osztályok diákjairól elvben 1919-ig teljes körben, azután mintaévekben kíséreltünk meg kitűnő kollégáimmal Nagy Péter Tiborral és Bíró Zsuzsával az Európai Kutatási Tanács nagyvonalú anyagi támogatásával. Ez az elég gigantikus - több mint 400 000 diákra kiterjedő – s még feldolgozás alatti felmérés (melybe beletartoztak az 1900-as évek utáni lány érettségizettek és kisebb első osztályos mintacsoportok is) kiterjedt az iskolaválasztásra, az érettségi osztályba jutás esélyeire, a szegregációs jelenségekre és (tantárgyak szerint külön) a tanulmányi egyenlőtlenségekre. Ez utóbbira fentebb utaltam a mobilis allogén kisebbségek – zsidók, evangélikusok, német hátterűek – minden egyéb szempontból is (régió, lakóhely, társadalmi helyzet, asszimilációs szint) mérhető kitűnőségével kapcsolatban az iskolai versenyhelyzetben.[18]

Az érettségin túli iskolázás a művelt elitekhez vezetett a régi rendszerben. Ezek vizsgálatának szenteltem talán még az előbbinél is nagyobb volumenű kutatásokat. Ezeket már a kezdettől fogva, 1972-től elkezdtem, anélkül, hogy sok publikációhoz vezettek volna. De legújabban – éppen a fent említett Európai Kutatási Tanács által nyújtott támogatás segítségével – sikerült ezeknek empirikus, adatfelvételi részét lényegében lezárni. Ennek következtében prozopográfiai adatbankok formájában a beiratkozási anyakönyvek, a vizsgaprotokollok és a diplomások jegyzékei alapján számítógépeinken vannak az 1870-es évek és körülbelül 1948-1950 között egyetemen és szakfőiskolán tanulmányokat végző és/vagy diplomát szerző közel összes diák fellelhető (a források állapota és tartalma szerint többé-kevésbé széles körű) személyes adatai. 1919-ig kitűnő kollégám Szögi László kutatásai nyomán még a külföldön tanuló diákság adatait is be tudtuk táplálni adatbankjainkba. Ez több mint 65 egyetemi kar vagy főiskola diákságát foglalja magában (még akkor is, ha a Svájcban, Németországban és a Monarchia államaiban képzést nyert diákokat nem bontjuk szét szakirányok szerint). Nyers számokban ennek a felvételnek a volumene meghaladja a középiskolai felvétel számait a sokfajta átfedés miatt, hiszen pl. a külföldön tanulók legtöbbször itthon diplomáztak és sok olyan diák is akadt, akik egymás után több itthoni vagy akár külhoni karra vagy főiskolára is beiratkoztak. Ezekből az anyagokból is kiderül, hogy a honi népességben 5 %-ot kitevő zsidóság a főiskolások és egyetemisták közel negyedét adták az 1920-as numerus clausus előtt, ami a magyarországi alkulturális jellegű csoportok között teljesen példátlan - kereken ötszörös ! - túlképviseltettséget jelent. A zsidóságot e téren követő német hátterűeknél az ennek megfelelő viszonyszám nemigen haladta meg az 1,5-szörös szorzót...A többi felekezeti vagy nemzetiségi rétegre vonatkozó hasonló jelzések rendre az átlag alatti tartományban voltak. Ezek tehát mindig kisebb arányban kerültek magas iskolákba, mint ahogy ezt népességszámuk szerint feltételezni lehetett volna. Az 1920-as numerus clausus-szal persze ez a helyzet alapjában változott meg. Ennek a nagyszabású felvételnek a feldolgozása is folyamatban van. Munkacsoportunk egyes eredményeit azonban fokozatosan publikáljuk. [19]

Végül még három nagyobb téma-köteget kell említenem a zsidóság témáját is érintő kutatásaim bároly sommás bemutatásánál.

Egyrészt értelemszerűen nem kerülhettem el az antiszemitizmus részben változatlan felhangokkal bíró de jórészt történelmi helyzetekhez kötött problémakörét, melyre vonatkozó munkáim hozadékát egy párizsi kiadó (La Découverte) felkérésére a következő hónapokban fogom egy kisebb könyvben összefoglalni. Másrészt nagy kihívásként kíséreltem meg körbejárni az európai zsidóság modernkori társadalomtörténetének számomra legfontosabb problémaköreit.[20] Ennek a munkának eléggé eltérő változatai megjelentek immár több nyelven - németül, angolul és spanyolul - is. Végül sokat foglalkoztam még párizsi éveimtől fogva az 1890-es évektől egyre nagyobb méretűvé váló s a világháború között is (legalább a hitleráj megjelenéséig) tovább dagadó kelet-nyugati diák-peregrináció kérdéseivel. Ebben a Bécstől Párizsig, Berlinig, Zürichig és Brüsszelig sokasodó diáktömegben sokhelyütt többségi helyet foglaltak el a kelet-európai (elsősorban a lengyel- és oroszországi) zsidóság fiai és az idővel egyre gyakrabban lányai is.[21] A numerus clausus bevezetése után az azelőtt nyugaton legtöbbször csak látogatóban járó, egy-egy szemeszter tartamáig megjelenő honi diákságból zsidó diákok ezrei jelentek meg a nyugati egyetemeken olyan diplomák megszerzése végett, melyektől elzárta őket a jogfosztó hazai törvénykezés.[22]

Gy. L. : A beszélgetésünk elején említett Mozgó Világ-interjút 1988-ban készítette önnel Marjanucz László. Nem sokkal, alig egy évvel később hatalmas változások kezdődtek az ön által vizsgált területen is. A magyarországi rendszerváltást követően felpezsdült a zsidó élet, iskolák és intézmények alakultak, zsidó származású emberek, akik korábban nem tettek különösebb kárt a vallásban, és nem foglalkoztak zsidóságukkal, egyszer csak felfedezték zsidó identitásukat. Ezzel egyidejűleg egyre érezhetőbbé vált az antiszemitizmus is. Korábban nem látott helyzet állt elő. Sok-sok ember radikálisan identitást váltott.

Ez ismét egy prométheuszi helyzet volt, az emberek előtt új választási lehetőségek nyíltak, de a választásokat részben külső kényszerek is befolyásolták, hiszen, mint mondja, 90-91-ben ismét megjelent az antiszemitizmus. Csoóri Sándornak a Hitelben közölt Nappali hold című írása nyomán nagy vita zajlott az értelmiség körében, valamivel korábban pedig Spiró György prófétikus verse váltott ki – sajnos igazoltan - komoly indulatokat. Valóban teljességgel újfajta helyzetben állt elő, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ebben ki-ki nagy szabadságot is élvezett. Lehetett szervezkedni, a zsidóságon belül megjelentek a nyugati zsidó élet legkülönbözőbb árnyalatai, átrendeződtek az 1950-ben erőszakkal egységesített és az állami egyházügyi hivatal alá rendelt hitközségi szervezetekből kibúvó irányok közötti hatalmi, befolyás és szimbolikus tekintély szerinti erőviszonyok, aminek következtében máig érezhető, újfajta megosztottság alakult ki. Ennek megvan a maga politikai vetülete is, amennyiben a kormányok pozitív viszonyra, egyfajta kiegyezésre törekedtek a történelmi egyházakkal, s külön a zsidóság képviselőivel is. Az egyes kormányok különböző okokból, például az antiszemitizmus gyanújának elhárítása érdekében, támogatták a zsidó szervezeteket. Ez a törekvés alapjában véve még most is létezik, mert egy az Európai Unióhoz tartozó ország külföldi legitimációs bázisának fontos ismérve, hogy nem létezik állami antiszemitizmus.

Gy. L. Ezt mostanában a jelek szerint sok minden mással együtt felmondta az állam. Nehéz a kormánynak a Holokauszt-emlékévben végrehajtott akcióiban a zsidókkal szemben tanúsított pozitív gesztusokat látni.

Igen, kívülről nézve furcsák és ambivalensek ezek a kezdeményezések, és valóban, lehet őket akár antiszemitáknak is mondani, annak ellenére, hogy ennek a kormánycsapatnak igazábol soha nem volt baja a zsidókkal. Még csak azt sem lehet feltételezni, hogy a regnáló hatalmi tényezőknek meglennének a megfelelő történelmi emlékeik vagy ismereteik. A kormányban vagy az uralkodó pártban lévő zsidók ezt valószínűleg könnyen megerősítenék. Mégis a Horthy-korszakot idézik az olyan kijelentések is, amelyekben a kormánypárt ellenfeleit ’idegenszívűeknek’ nevezik s kisajátítják maguknak a történelmi ’nemzet’ képviseletét. Az utolsó száz év politikai diskurzusainak ismeretében nem kérdés, hogy ebben alig kódolt ’zsidózás’ van. A rezsim olyan konfliktusokat provokált, amelyek ambivalenssé teszik az állam szerepét a zsidósághoz fűződő kapcsolatban. Hasonlóra a rendszerváltás óta eltelt időben nem volt példa – beleértve az első Orbán-kormány idejét is. Ezt sajnos másképp nehezen lehet értelmezni, mint szélsőjobb szavazóknak tett gesztust, ezek átcsábítása végett a ’nemzeti együttműködés’ oldalára.

Gy. L. A kormány a zsidók véleményének meghallgatása nélkül döntött a Szabadság téri emlékműről és a Sorsok házáról, ami szívós tiltakozást és élénk vitát váltott ki, a Gábriel arkangyalos-birodalmi sasos giccs előtt alternatív emlékmű épült cipőkből, fényképekből, kavicsokból és az áldozatok megőrzött tárgyaiból. Az emberek a Facebookon egy külön ebből a célból indított csoport tagjaiként megosztják egymással elpusztított családtagjaik történetét, miközben kormányzati jóváhagyással felerősödött az antiszemitizmus. A kormány kettős beszéddel igyekszik ellensúlyozni a látszatot. Ennek szemléletes példája a nyáron, az Erzsébet téren felavatott Wallenberg-emlékmű. Az emlékmű egy üres pad, rajta Wallenberg elhagyott táskájával. Az avatáson Navracsics Tibor rokonszenves beszédet tartott, aminek értékéből és hitelességéből azonban valamicskét levont az a tény, hogy a pad és rajta a gazdátlan aktatáska mindössze néhány száz méterre található a Szabadság tértől, ahol a Navracsics-beszéd idején is készenléti rendőrök vigyáztak Gábriel arkangyalra.

Azért valahol az a két Szabadság téri emlékmű nagyon szép együtt: az egyik egy abszurd történelemképen nyugvó giccs, a másik a Soá történelmi valóságának egyedi, családi, személyesített s ezért is hiteles, esetlenségében megrázó dokumentációja. Az elsőt az éj leple alatt állították fel s azzal, hogy nem is merték hivatalosan felavatni. Ezzel egyben be is vallották a felállítók, hogy a történelmi valóság szempontjából vállalhatatlan. Nem úgy mint az ellen-emlékmű, melynek igazságtartalmát a nevesített áldozatok sokasága szavatolja. Ezzel együtt nem hiszem, hogy a kormány vagy a Fidesz antiszemitának lenne minősíthető. Marginális jelentőségű politikai manőverről lehet beszélni a választások előtt. Úgy értékelem, hogy a most hatalmon lévők valószínűleg teljesen közömbösek a zsidóság tekintetében: ennek egyaránt létezhet pozitív és negatív értelmezése is. De a Szabadság téri emlékmű tényleg történelemhamisítás, e mellett teljesen értelmetlen provokáció. Senki sem érti a dolgot. Tény viszont, hogy az államba vetett bizalom ezzel is csak gyengült. Nem lehet megbízni egy olyan államban, amely önkényesen, az érintettekkel történő mindennemű konzultáció nélkül ilyen durva, kegyeletsértő lépésre ragadtatja magát.

Gy. L. : A napokban megjelent egy fénykép az újságban, amelyen Lázár János a zsidóság képviselőivel egyeztetett. Mellette ott ül újdonsült tanácsadója, Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz egykori elnöke, szemben vele pedig a zsidóság képviselői foglalnak helyet. Négy szervezetről van szó, ezek között van, amelyik a többinél közelebb áll a miniszterelnök szívéhez. Félve merem megkérdezni, mert Schmidt Mária is ezzel érvel, de vajon kit képviselnek ezek a szervezetek? Kertész Imre Végső kocsma című könyvében a zsidósághoz fűződő viszonyát taglalva azt írja , hogy „A zsidó csak az antiszemiták számára egyértelmű kategória”. Ha meggondolom, nagyon sokféleképpen lehet valaki zsidó, a zsidó szervezetek pedig olyan zsidó származású vagy zsidó identitású emberek képviseletét is ellátják, akik ebből a képviseletből nem kérnek. Vajon fed-e még valamit a zsidóság fogalma, vagy ez a mai világban valóban inkább csak az antiszemiták számára értelmezhető?

Azért a hitközségek nem csak a templomba járó zsidókkal törődnek, sokan segélyt is kapnak tőlük, szociális tevékenységük is van, mint azelőtt is mindig volt. Számomra a zsidóság semmiképpen sem szubsztanciális, hanem történelmi kategória, amelyet tudományos szempontból minden történelmi helyzetben újra kellene konstruálni, mert minden korban, sőt sok szempontból minden társadalmi helyzetben mást jelent. A kategóriában ugyanis van egy identitásstratégiai elem, nevezetesen hogy ki minek látja és hogyan akarja láttatni, bemutatni magát a társadalomnak, a társadalom részéről pedig van egy definíciós játék, jelesül, hogy kit minek tekint. Ennek, mint tudjuk, súlyos következményei lehetnek. Ez döntötte el például a vészkorszakban, hogy kit deportáltak és kit nem. Ez a definíció hihetetlen helyzeteket idézett elő például akkor, amikor egy családból az apát deportálták, az anyát nem. Vagy hogy egy gyereket milyen iskolába vettek fel, illetve hogy iskola után hol talált munkát, hol csinálhatott karriert. Végig a magyar történelmen látni lehet, hogy minden korszakban létezett egy konstrukciós lehetőség, sőt: konstrukciós kényszer, amely alapján eldőlt, ki számít és milyen minőségben zsidónak. A ’kaftánosok’ és a ’kávéházi zsidók’ elkülönítése a modern korban nemcsak a zsidóságon belül működött mint a jó és rossz zsidó szembeállítása, de az uralkodó közvéleményben is, és nem mindig a ’kávéháziak’ (a modern zsidók) előnyére. Mindenesetre az 1919 előtti liberális nemzetállamban a ’kitéréssel’ (a szó szemantikája maga is erős : valamiképp a ’normalizálással’, egy abnormis helyzetből való ’kilépéssel’ rímel) az érintettek az állam szempontjából megszűntek zsidónak lenni, azaz ténylegesen lehettek a nemzeti elit tagjai, akár hadügyminiszterként is, mint Báró Hazai Samu. Ha az illető nem tért ki, ilyen lehetőség nemigen nyílt meg előtte. Később is egy unikális ellenpélda volt csak: Vázsonyi Vilmosé, aki tulajdonképpen történelmünk egyetlen zsidó vallású kormánytagja. (A zsidó hátterű kommunista vezéreket nem lehet ide sorolni.) Mellesleg már az is, hogy egy ilyen kivételre külön utalhat a történelmi emlékezet, a honi elmaradottság közvetett jele. Civilizált és szekularizált demokráciában általában nem tartják nyilván a zsidó vagy egyéb vallású kormánytagokat, kivéve persze a nácizmussal fertőzött szélsőjobb oldalán.

Mindez felveti tehát a zsidó identitás néhány alapvető kérdését. A zsidóság nem általános és folyamatos azonosságot takaró történelmi kategória, ugyanakkor a kategórián belül mindig van utalás egyfajta többé-kevésbé fiktív folyamatosságra. Az előzmények nagyon fontosak, meghatározó például, hogy a család Galíciából jött-e, vagy Prágából, esetleg Bécsből. Az egyes identitáskonstrukciók történelmileg meghatározottak, s így változnak, alakulnak az idővel, de mindig kapcsolódnak az előzményekhez. A zsidóságnak ebben az értelemben konkrét tartalma van: a pesti zsidók például pénzzel támogatták a szegény orosz zsidók Palesztinába vándorlását az 1881-es nagy pogromok után, anélkül azonban, hogy később azonosultak volna az 1897 után intézményesült nemzetközi cionizmus jövőképével. Ahogy a tizennyolcadik században a Galíciából elvándorló haszidok is számíthattak a magyarországi hitközségek segítségére. Ez a nemzetközi kapcsolatháló az alapján szövődött, hogy a különböző beállítottságú, identitású zsidók elismerik és segítik egymást, anélkül, hogy lényegileg azonosulnának egymással. Mivel társadalmi létük jellege szempontjából a zsidóknak különböző választásaik lehetnek, történelmileg újra és újra megkonstruálódtak a zsidó identitás kategóriái. E kategóriák azonban mindig összefüggnek azzal, ami a szomszédban történik, vagy a múltban történt. A neológ zsidóság nem értelmezhető az ortodox zsidók nélkül, akiket az előbbiek hol lenéztek – mint ’maradiakat’ - hol éppen ellenkezőleg, tiszteltek, amiért régi formájában megőrizték az ősök hitét és vallásgyakorlatát. A ’zsidóság’ mint olyan, szociológiai általánosságban ugyan értelmezhetetlen, de mégis érvényes kategória, mert a változásban is létezik folytonosság, utalással a ’másfajta’ zsidókra is. Az öndefiníció azt tartalmazza, hogy miben különbözöm a többiektől. Esetenként még a ’kitéréssel’, az identitás elhallgatásával vagy megtagadásával is lehet egyfajta zsidó identitást kinyilvánítani. Kovács Andrásék 1970-es évekbeli vizsgálatából tudni a hatvanas évek kádergyerekeinek idevágó élményeiről. Amikor ezek úgy értesültek családjukban cenzúrázott zsidóságukról, hogy az iskolában lezsidózták, esetenként megverték őket, szüleik ezt azzal szerelték le, hogy „mi kommunisták, nem zsidók vagyunk”. Ezzel a tagadással is csak egyfajta zsidó identitást erősítettek meg. És persze a legkommunistább családokban is akadt egy-egy nagymama, aki titokban elvitte az unokáit a zsinagógába. De létezett más példa is: magam is találkoztam annak idején olyan kommunista miniszterhelyettessel, aki Jom Kippur-kor böjtölt. Természetesen nem volt szó nála semmiféle vallásosságról vagy felekezeti hagyománytartásról, csupán fontos volt számára az elvesztett felmenőkkel így létrehozható szimbolikus-érzelmi kapocs.

Ez a ’zsidóság’ címszava alá helyezett nagyon sokféle identitás mégiscsak azt mutatja, hogy itt létező, ha nem is szubsztanciális, főképp nem állandó kategóriáról van szó. Gyakorlatilag minden érintett számára amolyan „barkácsolt konstrukció”.[23] Ki-ki maga állítja össze az identitását. Ebben amúgy a világon semmi rendkívüli nincsen, csak azért tűnik rendkívülinek, mert a nem zsidó partikuláris identitások általában sokkal kevésbé túlterheltek múltbeli kollektív traumákkal. Azokat majd’ hogy állandónak lehet tekinteni, hiszen nem újítják meg őket újabb tényleges vagy potenciális veszélyhelyzetek. Ennek következtében a veszély-tudat nem tényező az önazonosság kialakításában, legalább is nem úgy, ahogy ez állandóan jelen van a zsidók oldalán. Maga az egyéni barkácsolás-kényszer is arra vezethető vissza, hogy nálunk a zsidóknak állandó nyomáshoz kell alkalmazkodni s ennek eredője hogy valaki mit vállal, és mit nem. Egy katolikus számára a kérdés, hogy vallásos vagy sem, semmiféle következménnyel nem jár, nem változik az illető külső besorolása, legfeljebb a szűkebb hitközösség előtt. Identitásvállalásának nincs tétje. A zsidó identitásnak ezzel szemben komoly tétje van. Ennek kitörölhetetlen elemeit mindig ébren tartja a kollektív emlékezet.

Gy. L. : És mi a helyzet az antiszemiták identitásával? Eleve nehéz meghatározni, hogy mi az, ami körülvesz bennünket, nacionalista fundamentalista, fasiszta-mutáns, vagy éppen maffiaállam. Akármilyen meghatározást fogadunk is el, a rendszer épít a rasszizmusra, szabad teret enged a cigány- és zsidógyűlöletnek. Vajon ez az antiszemitizmus lehet-e azonos a holokauszt előttivel?

Amit kérdez, alapkérdés. De mint már mondtam, ez a rendszer nem antiszemita. Nem is fasiszta jellegű, hacsak nem rokonítjuk az olasz típusú korporatív fasizmushoz (ami azért politikológiailag kérdéses), amelyben azonban 1938-ig szintén nem tematizálódott sem a társadalmi gyakorlatban, sem az államideológiában a zsidók különállása és elkülönítése....A jelen hatalmi rendet láthatóan semmifajta kidolgozott ideológia nem vezérli, egyfajta hagyományos populista-nacionalista – a modern autoriter kormányokat mindig jellemző – kollektív nárcisszizmus kultuszán kívül. Ráadásul ezt is csak későn vették át. Viszont egyetértek Magyar Bálinttal és szerzőtársaival, akik Magyar polip című immár kétkötetes munkájukban a maffiaállam terminust használják. Minden jelzés egybehangzóan mutatja, hogy egy hatalmi érdekcsoportról van szó, amelynek élén egy kivételesen tehetséges, hívei számára egyedülállóan karizmatikus vezető áll. Különösebb jövőképük nincs, kivéve ami a hatalomban való hosszú távú berendezkedést illeti, mindezt maguk és klientúrájuk anyagi előnyére s a társadalom barát-ellenség szerinti, bolsevista típusú kettéosztása árán. Erről nem is mondanék többet, mert nem szeretném plagizálni Obama és Clinton elnököket. Mivel ideológiájuk csak nyomokban, inkább csak választási jelszavak formájában létezik, a ’nemzeti összefogás rendszerének’ urai valójában nem lehetnek antiszemiták sem. Ami viszont fontos, és szörnyen deprimáló, hogy opportúnus, politikai haszonlesést célzó, kódolt gesztusaik a szélsőjobb felé (ilyen a Horthy szobor közvetlen szomszédságában felállított német megszállási emlékmű is) hozzájárult a ’mindennapi nácizmus’ Pandóra-dobozának tágra nyílásához.

Olykor el is gondolkodik a magamfajta ’remigráns’, hogy nem normális, amiért nem párizsi lakásában tölti idős napjait, hanem itt, ahol az ember lépten-nyomon futóbolond nyilasokba botlik. Párizsban negyvenegynéhány év alatt mindössze egyszer találkoztam ilyennel. Egyszer egy taxis zsidózott nekem Párizsban, ami viszont itthon még értelmiségi körökben is megesik, ha az ember eltávolodik a Középeurópai Egyetem körletétől. És ebben a hatalomnak súlyos a felelőssége, annak az ambivalenciának révén, amellyel a kormány ehhez a kérdéshez viszonyul. Manapság a pesti utcán, buszon, villamosban vagy akár a parlamentben immár következmények nélkül lehet zsidózni...

Fontos társadalomtörténeti kérdés, hogy vajon az antiszemitizmus mennyire tekinthető folytonosnak, hogy a mai antiszemitizmus a régiből táplálkozik-e. Az antiszemitizmus nagyon furcsa képződmény. Egyrészt megvan a maga helyi, történelmi, időben meghatározott motivációs rendszere, ami – Bibóval szólva – a zsidók és nem zsidók közötti rossz összeszerveződés tükre. De túl ezen, az antiszemitizmus antijudaizmus képében eredetileg a keresztény hitvilág terméke. Ha megkérdez idősebb zsidókat, sokuk közös emléke, hogy gyerekkorukban a játszótéren a többi gyerek azzal csúfolta őket, hogy ők ölték meg Jézus Krisztust. A modern korban pedig korán (tulajdonképpen paradox módon már a felvilágosodás elvileg emancipatórikus – felszabadító, jogegyenlőséget proklamáló – eszmerendszerének diadala óta) kialakultak a világi, hol antimodernista, hol szocialista alapú, hol pusztán antikapitalista, hol kirekesztően nacionalista, s később – a 19. század legvége óta - rasszista zsidógyűlölet modelljei. A kommunisták alatt Magyarországon tilos volt zsidózni, ezt a kommunista univerzalizmus elvben kizárta, úgyhogy legalább nyilvánosan nem zsidóztak, végtére is diktatúra volt. Másutt (s ez az 1950-es évek Csehszlovákiájára, az 1968-as s azutáni Lengyelországra s a mindenkori Romániára egyaránt vonatkozik) az antiszemita közbeszédet a kommunista államgépezet is kisajátította és manipulálta. E téren a szovjetizált országok egyáltalán nem folytattak egységes politikát.

Nálunk azonban – talán csak átmenetileg – a felnövő nemzedékekben ez a tabu hatékonyan semlegesítette a korábban ’zsidókérdésként’ megfogalmazott közbeszédbeli témát. Az 1989 utáni rendszerváltás azonban ezeket a gátlásokat és mesterséges gátakat is felszabadította. Mégis, a háború előtti és a mostani antiszemitizmus között nagy különbségek vannak. Mindenekelőtt az, hogy a társadalmi valóságban azelőtt tényleg voltak elkülöníthetően zsidók, mégpedig látható tömbökben, azonosítható rétegekben, szakmai vagy osztályjellegű szektorokban. Nevezetesen hatalmi, szakmai, lakóhelyi egységek formájában. Például a Gyáriparosok Szövetségében a zsidó nagyvállalkozók meghatározó szerepet játszottak. A legnagyobb magyar iparvállalatok ténylegesen zsidó tulajdonban voltak az eredeti tőkefelhalmozás társadalmi egyenlőtlenségei – konkrétan a honi keresztény rétegek modernizációs deficitje okából. Ugyanez magyarázza, hogy az értelmiségi szakmagyakorlás modern formáit nálunk szintén nemritkán zsidók építették ki. Az ügyvédi, az orvosi, banktisztviselői, ipari és kereskedelmi alkalmazotti vagy újságírói szakma képviselőinek többsége sokáig zsidó volt. Az Est-lapokat a zsidó lobbi termékeként tartották számon. A modern újságírást Közép- és Kelet-Európában másutt is gyakran zsidók „találták fel”. (Nemrég lehetett olvasni egy szép cikket a Népszabadságban az amerikai újságírás magyar származású úttörőjéről, Pulitzerről, amelyben csak azt nem említették meg, hogy zsidó volt...) A mostani társadalomban azonban ilyen értelemben tulajdonképpen már nincsenek zsidók, legalábbis Magyarországon, akárcsak egyebütt a volt kommunista államokban. Pedig Budapesten az értelmiségi szakmákban ma is sok zsidó működik, csak elszórva. Megszűnt, hogy zsidókat – zsidókként – önálló társadalmi tényezőkként lehessen számon tartani. Ez még a politika terén sem lehetséges. Az antiszemitizmus szempontjából persze ennek nincs különösebb jelentősége, mivel ez önmagát gerjeszti, hiszen nagyrészt fantazmákon alapszik. A zsidógyűlölethez – ezt jól tudjuk - nem kellenek zsidók. Elég egy fajta történelmileg konstruált negatív tapasztalat, ami Magyarországon is – akárcsak némely szomszéd társadalomban - a családok vagy a kisközösségek zárt nyilvánossága átmentett az antivilágból a mába, hogy aztán az újjászervezett politikai szélsőjobb sajtójában szélesebb nyilvánosságot is nyerhessen. Legyen elég ennyi e történelmileg túlterhelt témából.

---

[1] Akiket publikációim további részleteire lennének kíváncsiak, ezeket megtalálni honlapomon : www.karadyviktor.uni.hu.

[2] L. legújabb könyvem idevágó tanulmányait és adatait : Ethnic and Denominational Inequalities and Conflicts in Elites and Elite Training in Modern Central Europe, Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola, 2012, különösen 45-83, 107-123, és 141-157 o.

[3] Tantárgy-sajátos alkulturális egyenlőtlenségek a dualista kor középiskolásainak tanulmányi teljesítményeiben, / Educatio, 2012, tél, 21/4, 513-534.

[4] Erre már első itthon kiadott könyvemben részletesen kitértem : Zsidóság, modernizáció, polgárosodás, Budapest, Cserépfalvi, 1997, különösen 151-195.

[5] Sok egyéb tanulmány mellett l. Kozma Istvánnal közös könyvünket : Családnév és nemzet. Névpolitika, névváltoztatási mozgalom és nemzetiségi erôviszonyok Magyarországon a reformkortól a kommunizmusig, Budapest, Osiris, 2002.

[6] L. erre legújabban: A gyengéd érzelmek és a sorsközösség-választás időbeli logikája a zsidó-keresztény házas mozgalom alakulásában Budapesten (1895-1947), in Ki szereti a zsidókat ? Szerk. Mózes Endre, Budapest, Noran kiadó, 2014, 256-269.

[7] L. többek között könyvemet : Önazonositás és sorsválasztás. A zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon, Budapest, Új Mandátum, különösen 168-262.

[8] Erre nézve sok részletkérdést igyekeztem tisztázni egyik már korábbi tanulmánygyüjteményemben : Zsidóság és társadalmi egyenlõtlenségek (1867-1945). Történeti-szociológiai tanulmányok. Budapest, Replika könyvek, 2000.

[9] Ezekre a témákra több tanulmányomban és könyvemben is reflektáltam. Legkorábban a még Kende Péter által a ’Párizsi magyar füzetekben’ kiadott munkámban : « Szociológiai kisérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére , in Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, 1984, 37-180. Ennek az anyaga nagyrészt bekerült későbbi könyvembe : Túlélők és Újrakezők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után, Budapest, Múlt és jövõ. 2002.

[10] A zsidóság igen sajátos – globálisan és az erőszakkal járó bűntettek szempontjából minimális – bűnözési sajátosságaira többek között l. Denominational Dimensions of Crime in Late Dualist Hungary”, Yearbook 2001-2002, History Department, Budapest, Central European University, 187-197.

[11] L. erre vonatkozólag a túlélő zsidóságra vonatkozó könyvem demográfiai fejezeteit : Túlélők és Újrakezők, id. mű, 67-109.

[12] « Ordinary Deaths in Times of Genocide and Forced Assimilation. Patterns of Jewish Mortality in Budapest (1937-1960) » in Randolph L. Braham, Brewster S. Chamberlain (ed.) The Holocaust in Hungary : Sixty Years Later, New York, published in association with the United States Holocaust Memorial Museum, distributed by Columbia University Press, 89-111.

[13] L. erre legfrissebb publikációim közül : Zsidó-keresztény kapcsolatok a honi elemi iskolai piacon a 20. század első felében. Esettanulmány a felekezetek közötti távolság és közelség történelmi alakulásáról, Credo, Evangélikus folyóirat, 2014/2, 6-14; Közelítések a Vészkorszak mérlegéhez az elemi iskolai piacon, ORZSE Évkönyv, 2014, 185-202.

[14] Desperation and Resistance under the Rise of Fascism and Nazi rule. Paradoxes of Jewish Mortality in Budapest (1938-1945), in Küzdelem az igazságért, szerk. Karsai László és Molnár Judit, Budapest, Mazsihisz, 2002, 357-365.

[15] Közel két évtizede jelent már meg a hasonló témákat feszegető első tanulmánykötetem : Felekezeti egyenlõtlenségek és iskolarendszer. Történeti-szociológiai tanulmányok, Budapest, Replika-könyvek, 1997.

[16] Victor Karady, Peter Tibor Nagy (ed.), The numerus clausus in Hungary. Studies on Academic Antisemitism in Inter-War Central Europe, Budapest, Pasts Inc., Centre for Historical Research of the Central European University, 2012. (“Research Reports on Central European History”),

[17] L. legutolsó ilyen kiadványunkat : Educational Inequalities and Denominations, 1910. Database for Transylvania, Budapest, John Wesley Publisher, 2009.

[18] L. erre nézve is Nagy Péter Tiborral közös könyvünket : Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon, Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola, 2012. http://mek.oszk.hu/10900/10983. Az érettségizők közötti rekrutációs és egyéb felekezet- és nemzetiségi háttér-sajátos egyenlőtlenségeket egy francia tanulmányban foglaltam össze : Les inégalités ethniques et confessionnelles dans les performances scolaires des bacheliers en Hongrie (1851-1918), Histoire et mesure, juin 2014, 167-193.

[19] Ezekből a felvételekből munkatársaink már több kötetnyi tanulmányt közöltek. L. Nagy Péter Tibor által a Wesley János főiskola kiadványként szerkesztett ’Szociológiai dolgozatok’ c. könyvsorozatot. Magam most készítek elő szintén több tanulmánykötetet a művelt elit különböző szakcsoportjairól, kezdve az orvosokkal és a jogászokkal. Legelső ilyen tárgyú (egy volt diákommal Valter Csillával közös) monográfiám már egy negyed százada megjelent : Egy országos vonzáskörű szegedi főiskola, a Polgári Iskolai Tanárképző diplomásai, 1928-1950, Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1990. Külföldi publikációim között konkrét beszámolókat egyelőre a következőkben találni : Behind the facade of the Liberal State : ethnic and religious inequalities of elite education in Dualist Hungary, in Homályzónák/Zones d’hombre, Mélanges offerts au 80e anniversaire de Charles Kecskeméti, Paris, 2013, 212-219; Les Allemands dans l’intelligentsia moderne émergeante en Hongrie à l’époque de la Double Monarchie, Austriaca, 2012, 1, 193-221. Emellett az 1. jegyzetben idézett francia-angol könyvem is több idevágó tanulmányt közöl.

[20] Zsidóság Európában a modern korban. Történelmi-szociológiai vázlat., Budapest, Új Mandátum, 2000.

[21] L. a témára reflektáló tanulmányt nemrég kiadott könyvemben: Allogén elitek a modern magyar nemzetállamban. Történelmi-szociológiai tanulmányok, Budapest, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012, 192-230. (Szociológiai dolgozatok 6.)

[22] L. úo. 175-191.

[23] L. erre összefoglaló tanulmányomat : Felekezet és etnicitás az ipari társadalmakban. Vázlat a partikuláris identitás elméletéről, különös tekintettel a jelenkori zsidóságra, in Önazonosítás, sorsválasztás, id. könyv, 10-39.