Trauma
és zsidó identitás.
in Zsidó
identitás a Holokauszt után, /Jewish identity after the Holocaust/, szerk.
(ed.) Márton László et al.,
Ebben a rövid fejtegetésben a kollektív identitás fogalmát nem lehet behatóan tisztázni. Maradjunk a kifejezés majd’ hogy nem köznapi értelménél, melynek központjában a csoport által alkotott önkép, a közösség önmeghatározása áll. Ebben mint tudjuk, a két meghatározó elem a csoport határaira vonatkozik egyrészt, tehát arra, hogy kik tartoznak bele és kik nem, másrészt egy sor elképzelés, hogy milyenek a zsidók (vagy követelmény, hogy milyeneknek kellene lenni a csoporthoz tartozóknak). Az önképben egy sor objektiváció, jelzés, adat és szabály kap így helyet a közösséghez tartozás kritériumaira, éppúgy mint a tagoknak tulajdonított tulajdonságokra, viselkedési módokra, erkölcsi és egyéb adottságokra, életmódbeli sajátosságokra. Ez utóbbihoz gyakran sztereotípiákban jelennek meg a zsidókra nézve jellemzőnek tartott magatartás, kapcsolatháló, házas stratégia, oktatási-nevelési szokások, vallásosság, stb. elvárt formái. Minderről sok szó esik a zsidósággal kapcsolatos irodalomban, melyhez magam is igyekeztem hozzájárulni, különösen ami a modernkori hazai zsidóságot érinti a névmagyarosítások, a vegyes házasságok, a krízishelyzetekben felpörgetett ’kikeresztelkedési’ mozgalom, az asszimilációs nyelvcsere, a városiasodást követő lakóhelyi elvegyülés, a ’túliskolázási’ és szakmai önérvényesítési gyakorlat kapcsán.[1]
A továbbiakban kizárólag annak a tételnek társadalomtörténelmi illusztrálására és értelmezésére szorítkoznék, hogy a traumaélmény történelmileg változó módon és keretek között mindig is része volt a diaszpórában élő zsidók identitásának.
A kisebbségi létben mindig fellelhetők traumatikus élmények, melyek beépülnek az önértelmezés modelljeibe, éppúgy mint a többségi társadalommal való kapcsolat tilalomfákkal övezett rendjébe. Közismertek a társadalmi kirekesztettség, a politikai elnyomatás és jogfosztottság, a keresztény vagy a muzulmán világban a zsidókat (ugyan igencsak egyenlőtlenül) sújtó vallási megbélyegzés, a bezárt gettó-lét történelmi tényei. A ‘levélölés’[2] a kiüldözések, a pogromok, a 12. század óta kialakult vérvádas fantazmák gyilkos következményei, a kollektív zsarolhatóság a letelepedés megtagadásával, stb. messzemenően meghatározták a zsidók életkörülményeit az európai társadalmakban az emancipáció előtt és sokszor azután is. A fenyegetettség, a veszélynek való kitettség vagy legalább annak elképzelése, hogy a zsidókat mint olyanokat a környező társadalomból különös támadások és sérelmek érhetik, kitörölhetetlenül beépültek és fennmaradtak az érintettek tudatvilágába még az egyenlőséget elvben jogilag szavatoló polgári viszonyok között is. Soá történelmi kataklizmája ezt a veszély-tudatot a túlélőknél paroxizmusához vezette mégpedig nem bezárólag. A 21. században élő zsidók mindennapjaiban tulajdonképpen éppúgy igazolást találhat a csoport-sajátos kollektív félelem mindenütt a világon, mint annak előtte. A zsidó államban mint bárhol másutt, talán paradox módon éppen a polgári jogegyenlőséget legteljesebben tiszteletben tartó nyugati társadalmakban leginkább, egy zsidó ember nem érezheti magát feltétlenül biztonságban. Erre sok okot szolgáltat mostanában az arab nacionalizmusból és a muzulmán vallási fanatizmusból elszabaduló terrorizmus és egyes országokban (mint Magyarországon) a szélsőjobbikos politikai erők előretörése következtében.
Ez a helyzeti adottság persze nem csak zsidókat érint. Minden veszélyeztetett kisebbség élményvilágában megtalálható többé-kevésbé a trauma tapasztalata, még ha ez mindig sajátosan artikulált is - a többséggel való egyenlőtlen alapú ‘összeszerveződés’ (Bibó) jellege szerint. Tipikusan fellelhető a kínai, az indiai, az örmény vagy sok más diaszpórába került s etnikai vagy alkulturális identitással bíró csoportnál. Nyomokban az ilyenfajta kollektív félelem szerepet kapott a dominánsan magyar etnikumú nemesség és a későbbi ’úri osztály’ által kormányzott történelmi Magyarország sváb, szász, szlovák, román, szerb, stb. töredék-népességeinek tudatában is. Tudjuk, ez nem volt indok nélküli. 1945 után a maradék németség nagy részét kollektív bűnbakként hurcolták meg s telepítették ki Magyarországról és a szovjetizált Kelet-Európa többi államából, mely régió több évszázada volt szülőföldjük. A történelmi példákat sajnos könnyen lehet szaporítani egészen napjaink ’etnikai tisztogatásaiig’.
Fejtegetéseim ezen pontjánál egy elemi különbséget kell azonban tenni az erős és a gyenge kollektív identitással bíró közösségek között. Sőt – mivel az identitás feldolgozási kényszere erősen kötődik történelmi helyzetekhez – az antiszemita hisztéria kitörésekor az érintettek kevésbé tudnak elvonatkoztatni attól, hogy zsidók, mint békésebb viszonyok között -, még a helyzeti identitás erejét illetően is disztingválni kell az identitás-intenzív és az identitást kevésbé érintő helyzetek között. A veszély-tudat mindenképp mindig az erős identitás egyik főeleme, illetve helyzetileg – egyes társadalomtörténelmi konjunktúrákban - hozzájárul az érintett kisebbségekben honos identitás-élmény aktualizálásához, felerősítéséhez. Azt lehet mondani, vállalva a súlyos általánosítás terhét, hogy a mindenkori zsidóság éppen a veszély-tudatból származó történelmi traumaélmények folytán kivételesen erős identitású csoportnak tekinthető. Ezt a különleges helyzetet egyszerű hasonlattal lehet illusztrálni. A modern magyar nemzetállam történelmében a zsidókhoz hasonlítható ’nemzeti kisebbségek’ vagy ’kisebbségi felekezetek’ tagjainak ún. ’partikuláris identitása’, a leszármazáshoz, a népnyelvhez vagy a népi kulturához kötődő azonosság-tudata, a magyar nemzeti asszimilációval és a világiasodással (vallási közömbösüléssel, szekularizációval) elhalványul, jelentéktelenné válik vagy legtöbbször egyenesen megszűnik, hiszen nem kapcsolódik semmifajta közvetlen érdek- vagy érték-viszonyhoz, ami ezt felerősíthetné. A zsidó hátterűeknél ezzel szemben az örökölt identitás tendenciálisan messzemenően fennmarad mindenfajta – még a kommunista típusúan radikális - asszimiláción is túl, legalább mint a potenciálisan veszélynek kitett csoporthoz tartozásból eredő különbözőség vagy másság tudata.
Az ilyenfajta tudati szinten megnyilvánuló
’erős identitást’ persze meg kell különböztetni a megvallott és akár egyénileg
is konstruált identitásformáktól. Ez utóbbiakban a 20. században már a Soá
előtt is egyre nagyobb szerepet kapott a rejtekezés, az elfojtás, az örökölt
identitás le- és megtagadása. A kommunizmus évtizedei alatt a zsidó káderek
klasszikus öndefiníciója szerint, „mi nem zsidók hanem kommunisták vagyunk”.[3] De
az ilyenfajta ’önfeladás’ éppen hogy nem gyengíti, hanem mintegy demonstrálja
és egyben meg is szilárdítja a ’külön tudat’ jellegét. Az elfojtás azért olyan
kényszeres mert fontos, hogy megtörténjen az egyébként pregnáns ’másság-tudat’
nyilvános denunciálása. Ha ezt nem tekintenék lényegesnek, nem kellene – nem
lenne mit – elfojtani.
Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy a zsidó identitásformák sok szempontból nem változtak volna meg és bizonyos értelemben nem vesztettek volna korábban megélt intenzitásukból az asszimiláció során. A hitközségi keretekben élő zsidóság identitásában a hitközségbeli közösség-élmény, az egymásrautaltság és egymástól függés az ezzel járó szolidaritással, a külön iskolai és egyéb intézményi szolgáltatások használata s a bennük való részvétel (nőegylet, Chevra Khadisa, héder, jesíva, stb.), a lakóhelyi elkülönülés és együttélés, a vallási tekintélyek kultusza, esetenként a külön zsidó nyelv ismerete és használata, valamint – mindenek felett – a vallási kötelmek szigorúan betartandó rendszere nyilvánvalóan nagy súllyal szerepeltek az identitást erősítő tényezők között. A trauma-élmény csak ezek mellett mintegy mellékesen lehetett jelen az identitás alkotóelemei között a hagyományőrző zsidóságban. Azt lehet mondani, hogy a szekularizációval, a nemzeti asszimilációval (elmagyarosodással) és a polgári vagy kommunista modernizációval a helyzet tulajdonképpen megfordult. A trauma-élmény a külön zsidó tudat alapozó, hordozó elemévé változott. Ennek adta Sartre méltatlanul híressé vált esszéje (merthogy durván leegyszerűsítette a zsidó identitás problémakörét) azt a megfogalmazását, hogy a zsidót tulajdonképpen a ’kívülállók tekintete’ teszi zsidóvá. Ami biztos, az ennek a sajátosan erős zsidó identitásnak paradigmatikus megnyilvánulási formája, az érintetteknél kialakuló önreflexiós kényszer, az identitás kollektív túltematizáltsága. Ennek értelmezéséhez emlékezni kell arra, hogy mindenfajta veszély-tudatnál fontos a helyzetismeret, szövetségesek-ellenségek azonosítása, csoportszolidaritás lehetőségeinek evidenciában tartása a kollektív biztonság elemi feltétele gyanánt. Innen eredeztethető egyébként az asszimilációra beállított (a honi ’neológ’) zsidóság jellegzetes átpolitizáltsága, a nemzeti emlékezetpolitikában való hathatós részvétele (így az 1848/49-es forradalomnak és szabadságharcnak mint egyfajta magyar-zsidó szimbiózisnak a kultusza), a sajtóban való kreatív szakmai tevékenysége, stb.
Ebben az összefüggésben kell hangsúlyozni, hogy az zsidó identitásba ágyazott negatív trauma-élmény időnként valóságos rettegés-neurózisba csaphatott át a judeofób tömegmozgalmak tombolása idején (már az 1848 áprilisi, majd a tiszaeszlári rágalompert követő országos pogromkísérletek alkalmával, az 1919-es fehérterror majd 1944-ben a barna pestis honi dühöngése alatt), de olykor akár igazi krízishelyzeteken kívül is. Zsidó embereket a honban a Soá botránya előtt is, de utána – máig - is a legváratlanabb körülmények között érhetett és érhet antiszemita inzultus, abszurd fantazmákon alapuló gyanúsítgatás, akár fizikai támadás. Ennek eshetősége talán csak a kommunista uralom alatt bizonyult csekélynek a korábbiakhoz és a későbbiekhez képest. A vérvád népi hiedelemkomplexusa olykor napjainkban is felbukkan, mindenesetre a vészkorszakkal egyáltalán nem tűnt el. Egy frissen kiadott regionális monográfia feljegyzi, hogy az 1946-os hírhedt „három halálos áldozattal járó kunmadarasi pogrom csak a jéghegy csúcsa volt. A debreceni népbíróság 1946-ban 14 olyan ügyet tárgyalt, ahol különböző tiszántúli települések lakói a zsidókat vádolták keresztény gyermekek rituális meggyilkolásával, megmérgezésével, és kannibalizmussal. 1947-ben újabb öt ilyen perre került sor…”[4]
A trauma-élmény alapja, mint jeleztem, az objektíve átélt, átörökített vagy esetenként akárcsak az elképzelt veszélyeztetettség tudata a zsidó identitást kívülről, kényszerítően és negatív módon határozza meg. Központi szerepe a modern – ’asszimilált’, elvilágosodott, a vendég-nemzet identitás-elemeit átvevő – zsidóság önértelmezésében azonban nem csak negatív élményként kerülhet s került történelmileg sok formában feldolgozásra. Többféle pozitív tartalom is kiegészítette ugyanis ezt az alapjában negatív, traumatizált önképet, illetve többfajta pozitív és a külön identitás tudatát érintő - hol megerősítő, hol gyengítő - magatartás-forma is generálódott általa.
A kollektív félelem-neurózis mindenekelőtt természetszerűen az áldozatiság helyzetének felismerésével járt. Ez mindenképpen a morális felsőbbrendűség, sőt egyfajta morális kiválasztottság, egyediség tudatának kifejlődését segítette elő. Az ártatlanul elszenvedett üldöztetésnek nem is támadhatott másfajta értelmezése. Az áldozat mindig felette áll erkölcsileg az üldözőnek. A Soá történelmi botrányának egyetemes elismerése, sok államban törvényekben való rögzítése csak megszilárdíthatta az érintetteknél ezt a meggyőződést.
Ugyanakkor nem tagadható, hogy a Soá emléke a cionista beállítottságú zsidóságban az áldozati habitus nyilvános feladásának, illetve megtagadásának ideológiájához vezetett. Ezt képviseli markánsan az izraeli fiatalok szocializációjában oly fontos nemzetállami öntudat. Ez ugyan nem mond ellent a morális felsőbbrendűség tézisének, de visszautasítja ez utóbbi lényeges alkotórészét, az önsajnálatra alapozott elképzeléseket a szenvedés esztétikájáról, az elnyomottak és megalázottak így szerzett ’nemességéről’, az áldozatiság azonosításáról valamiféle sorsszerű s öndistinkciós hatású ’kiválasztottsággal’. Ez utóbbi természetesen tovább él a hagyományőrző zsidóság tudatvilágában. A ’kiválasztott nép’ felekezeti mítoszának ráadásul a keresztény-zsidó együttműködési és ökumenikus mozgalmak újfajta külső megerősítést is biztosítottak. A zsidó nép különleges – kiemelt - teológiai pozíciója a egyetemes érvényű, monoteista istenhit rendszerében a történelem folyamán szimbolikus kompenzációt nyújthatott a közösséget ért abúzusokért.
A cionista eszmerendszerben, akárcsak az izraeli államideológiában ugyanakkor elengedhetetlenül továbbél a legtöbb 19. században kialakult európai nemzetállamban meghonosult – s az állandósult háborús helyzettel egyébként könnyen igazolható – paranoid nemzetideológia is, mely szerint a zsidók (és főképp a zsidó állam népessége) ellenségekkel van körülvéve, melyek ellen állandó éberségre és harckészségre van szükség. Innen a Nordau által már a cionizmus születése korában javasolt ’Muskeljudentum’ identitást formáló ideológiája, az izmos, ellenálló, harcos zsidó emberideál térhódítása az izraeli államideológiában.
Jelentős összefüggés állapítható meg a traumaélmény és a pozitív teljesítményekre alapozott elit-tudat között is. A mindenfajta – gazdasági, szellemi, művészeti – ’zsidó teljesítmények’ értelmezhetők ugyan genetikai vagy akár faji alapon is. Ez még tudományosan sem zárható ki.[5] Mindenesetre a legfelvilágosodottabb vagy magukat a ’legmodernebbnek’ tekintő zsidók tudatában is nem ritkán azonosítani lehet ilyetén – a kollektív nárcizmust mintegy naturalizáló - ’faji’ elképzeléseket. Ugyanezeknek a kollektív tudatban is beépülő szociológiai típusú értelmezésében azonban rendre szerepelnek a kirekesztettség és elnyomatás ellenére megvalósított eredmények. A csoportra kívülről terhelt s érdemtelenül elszenvedett nehézségek leküzdésének képessége a pozitív zsidó önkép állandó eleme, gyakran egyenesen hősiesített formában. Ez a Dávid és Góliát bibliai meséjének mintájától nem idegen narratíva számos alakban szerepel a modern zsidó identitásmodellek megfogalmazásában.
Az ilyen meritoratikus elit-tudat éppen amiatt kaphatott oly fontos pozíciót a modernizálódó zsidóság önképében, mivel találkozott a modernitás megtestesítőinek kortárs toposzával. Tényszerűen a jelenkor zsidó elitrétegei rendre szabadpiaci versenyben, munkával, áldozat- és kockázatvállalással, tehetséggel, szervezőkészséggel, kitartással rendszerint a legújabb gazdasági, szellemi, művészeti és tudományos területeken érték el sikereiket, nemegyszer úgy, hogy ezeket a közhasznú szolgáltatási területeket maguk formálták vagy találták ki. Erre sok történelmi példát lehet találni Magyarországon is a bankrendszerben, a nehéziparban, a sajtóban, a fényképészetben, a filmiparban, a könyvkiadásban, stb. Ugyanakkor ezeket a sikereket a környező társadalom gyakran előítéletesen, negatívan értékelte. A 19. század utolsó évtizedeiben szerveződő politikai antiszemitizmus által kidolgozott gyűlöletbeszéd többek között éppen a zsidók ’modernitását’ bélyegezte meg, amellyel felforgatják a hagyományos társadalmak megszokott rendjét. Míg az örökölt státuszú, alkotó ténykedésekbe nem bocsátkozó nemesi vagy honorácior családokat sokáig általános tisztelet vette körül – s kultuszukat a ’keresztény középosztály’ példaképeként propagálta a Horthy korszak ’neobarok’ értékrendje -, a zsidó iparalapító zsenik közjót szolgáló eredményeit a társadalom nem ritkán gyanakvással, ha nem a jogtalan haszonszerzőknek kijáró megvetéssel (’plutokraták’, iparbárók = álnemesek) fogadta. Nem ritkán még a polgári úriosztály társadalmi jogosultságait is megtagadta tőlük. A kereskedőket általában s a sokszor pénzkölcsönzéssel, haszonbérlettel, a feudális korban még nemesi beneficiumok kibérlésével is foglalkozó zsidó kereskedőket különösen gyakran (mint ’csalókat’, ’uzsorásokat’, a ’nép kiszipolyozóit’) közmegvetés övezte. Itt ismét konkrétan találkozhatott a zsidó elit-tudat az antiszemitizmus generálta trauma-élménnyel.
Mindenesetre az ellenséges környezeti hatások kompenzálására beállított (talán ’dafke-habitusnak’ is minősíthető) elit-tudat egy sor sajátos magatartási mintát produkált vagy táplált, melyek funkciója az egyéni érvényesülés, az önérvényesítés mellett a kollektív öndistinkció vagy nárcizmus igazolását is magába foglalta a ’zsidó kitűnőség’ valamilyen alakzatának realizálása jegyében. Ez nyilvánult meg a népességi arányok sokszorosával (a felsőoktatásban 1900 körül már mintegy ötszörösével) mérhető ’túliskolázásban’, a kiemelkedő iskolai teljesítményekben,[6] a szakmai jeleskedésben a szabadértelmiségben, a zsidó vállalkozó réteg gazdasági sikereiben. (Mindez persze, tudjuk, viszonylagos volt, s a feudalizmusból kiemelkedő honi társadalom – nevezetesen a keresztény ’úri osztály’ – ’modernizációs deficitjének’ is a visszája.) A polgárinak számító erények és eredmények ilyen ’túlteljesítése’ értelemszerűen nem csak arra volt hivatva, hogy a szakmai mobilitásban a szocializmus előtti rendszerekben végig korlátozott – a Horthy-korban már egyenesen gátolt, sőt a numerus clausus következtében meggátolt – zsidók érvényesülését elősegítse szakmai alkalmasságuk bizonyításával a judeofób környezetben kimondott ’társadalmi alkalmatlanságuk’ ellenében, hanem hogy ezzel a lehetőség szerint enyhítse is a kirekesztettség traumáját. A zsidó identitás judeofób kriminalizálásával szemben frappáns ellenérvül szolgált legalább az érintettek számára a zsidó szakemberek aránytalanul gyakori (nálunk 1919-ig inkább többségi[7]) jelenléte a lakosság gyógyítását (orvosok), jogvédelmét (ügyvédek), modern tömegsajtóban történő informálását (újságírók) ellátó, lakóhelyeket építő (építészek) és modern üzemekben (mérnökök) munkaalkalmakat biztosító (vállalkozó nagyiparosok) szakmai közegekben.
Mindez az időben egyre inkább (nálunk is mint egyebütt) a nemzeti asszimiláció keretében valósult meg. Az asszimilációs erőfeszítések egyrészt egyenesen a judeofób vádak és rágalmak cáfolatát célozták s mint ilyenek a zsidóság stigmájának pozitív lereagálását képezték. A nemzetállam építésének időszakában, konkrétan az 1870-es években induló antiszemita mozgalmak általában kétségbe vonták a zsidók képességét, hogy megfeleljenek a ’nemzethez tartozás’, különösen a nemzeti elitben való partnerség követelményeinek. Másrészt azonban az ’asszimilánsok’ a hasonulás és a rejtekezés égisze alatt tulajdonképpen a zsidóság külső megbélyegzettségének tapasztalatát magát is trauma gyanánt fogták fel. Törekvéseik a traumaként átélt zsidó identitás következményeinek enyhítése, minimalizálása végett épültek be életstratégiájukba. Ezért nem ritka határesetben ennek a társadalmi térben való eltüntetését, a formális identitás-váltást kísérelték meg. Ennek közismert s legtöbbször az életciklusban egymást kiegészítő módozatait képezte az örökölt csoportazonosság egyszerű letagadása (a ’disszimuláció’) mellett többek között a ’kitérés’, a névmagyarosítás, a keresztény lakóhelyre költözés, a vegyes házasság, a gyermekek keresztényként való nevelése vagy keresztény egyházi iskolában való taníttatása, az ’úri’ (mint a vívás) vagy a népszerű (mint a futball) sportágak gyakorlása, a dzsentri módi átvétele a párbajozás szokásrendjével. Az ilyenfajta ’önfeladással’ az érintettek önmegvalósító jóslat gyanánt próbálták meg az identitásba betáplált traumaélmény (legtöbbször sikertelen) felszámolását.
Ezeknek a ’kompenzációs mechanizmusoknak’ tulajdonítható az, hogy a zsidó népesség mindenfajta asszimilációs mozgalomban élen járt a többi – kirekesztési traumával kevésbé vagy egyáltalán nem sújtott - ’nemzetiséggel’ szemben. Erre sok egyéb között például szolgálhat a hazai zsidóság igen gyors nyelvi elmagyarosodása (1910-ben már 77 % magyar ajkúval országosan, szemben a római katolikusok 65 %-ával és az evangélikusok mindössze 32 %-ával, nem beszélve a görög rítusú kisebbségek teljesen elenyésző magyarnyelvűségi arányairól[8]). Ez azzal is járt, hogy a zsidó elemi iskolai hálózat az előző századfordulón már csak magyarul oktatott és a magyar nyelvűség a neológ zsinagógákban általánossá vált, de kezdődött terjedni az e szempontból igen konzervatív ortodox imaházakban is. A leginkább hagyományőrző magyarországi eredetű haszid közösségekben máig használatos világi nyelvként a magyar Brooklyn-ban, Antwerpenben vagy Jeruzsálemben egyaránt. Hasonló mondható a névmagyarosítási mozgalomról, melynek résztvevői között 1894-1913-ban mintegy 60 %-ban zsidó vallásúakat találni.
Bármilyen kényszerítő körülmények között fejtették ki hatásukat ezek a hátrány-kompenzáló s végül is az identitáshoz fűződő trauma legtöbbször kudarcra ítélt kompenzálására beállított életstratégiai választások és aktusok, az érintettek élményvilágában ezek gyakran sikerként könyvelődtek el. Az ’elmagyarosodottak’ magas érzelmi hőfokon azonosultak a ’nemzettel’. Éppúgy meggyászolták Trianont, mint a többiek.[9] Az 1919 után rögtön bevezetett jogfosztások – mint a gyalázatos numerus clausus - ellenére gyakran még az 1919 után elszakított területeken is kitartottak magyarságuk mellett. A ’nemzeti asszimilációt’ az érintettek többsége akkor is komolyan gondolta – egészen a deportáló vagonokig – amikor ennek kudarca nyilvánvalóvá vált.
A modernkori zsidóság egész asszimilációs kényszerpályája traumaélményből eredeztethető, de oda is vezet vissza.
[1] Egyetlen általánosabb igénnyel írt
tanulmányomra utalnék csak itt :”Felekezet és etnicitás az ipari
társadalmakban. Vázlat a partikuláris státusazonosság elméletéről, különös
tekintettel a jelenkori zsidóságra”, in Önazonosság
és sorsválasztás. A zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai
Magyarországon,
[2] A zsidók által nyújtott kölcsönökre vonatkozó hitellevelek érvénytelenítése az államhatalom által, mellyel önkényesen megszüntették a kölcsön visszafizetésének kötelezettségét. Ezt a középkori gyakorlatot még Napóleon is felelevenítette az 1808-as ’szégyenletes dekrétumában’.
[3] L. erre Aczél György idevágó megnyilvánulását egy kitűnő genetikus élménybeszámolójában : Dr. Czeizel Endre, Bárdossy Péter, Kertész Imre és a sors. Mit adtak a magyar zsidó-géniuszok kultúránknak ? Budapest, Galenus kiadó, 2014, 71. Erre a kérdéskörre vonatkozik Kovács András et al. immár klasszikus tanulmánya : Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok ? Medvetánc, 1985.
[4] Csősz László, Konfliktusok és kölcsönhatások. Zsidók Jász-Nagykun-Szolnok megye történetében, Szolnok, A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok megyei Levéltára Közleményei 12, 1914, 289.
[5] Mint ahogy ezt fentebb a Dr. Czeizel Endre által szignált s a 3. jegyzetben idézett könyv is illusztrálja.
[6] Engedtessék meg, hogy itt
utaljak nemrég közzétett s a területre nézve átfogó tanulmányomra (melynek
nyugati nyelveken is vannak bővített változatai): Tantárgy-sajátos alkulturális
egyenlőtlenségek a dualista kor középiskolásainak tanulmányi teljesítményeiben,
/ Educatio, 2012, tél, 21/4,
513-534.
[7] Az itt felsorolt polgári középosztályi foglalkozásokban a zsidó vallásúak arányszámai az 1910-es népszámlálás szerint rendre 40 % felett voltak, Budapesten majdnem mindig 50 % felett. Az így mért igen magas ’túlképviseltettségi rátához’ azonban egyre több ’zsidó származásút’ lehet az időben hozzászámolni (a Horthy-kor végén bizton egy ötödével is többet), ha a ’kitérteket’ és a zsidó születésű de kereszténnyé vált szülőktől származókat is számba vesszük. Még az 1929-es Magyar Zsidó Lexikon életrajzi cikkeinek címzettjei között is 16 % ’másvallásút’ találni felmérési eredményeim szerint.
[8] Magyar statisztikai
közlemények 61,
448-525.
[9] “Nemzetünk gyásza nem lehet jogaink forrása”,
Vázsonyi Vilmos dixit, aki
visszautasította, hogy a honi zsidóság képviselői a Népszövetségben emeljenek
panaszt a magyar kormány ellen a numerus
clausus ügyében.