Karády Viktor

A bölcsészkarok oktatói és az egyetemi piac szerkezete a dualista korban (1867-1918)[1]

            A honi egyetemek történelmi szociológiája a legutolsó mintegy másfél évtizedben kezd visszatalálni a dualizmuskori társadalomstatisztika által oly brilliáns formában megnyitott útra, mely ugyan a kettős monarchiában egyebütt is kialakult kutatói paradigmára támaszkodhatott (pl. a diákság nemzetiségi, felekezeti és rétegszerkezeti kötöttségeire irányuló kitüntetett figyelemmel) de amelyet a Kőrösiek és a Thirringek nemzedéke egész Európában páratlan minőségi szintre emelt, nem elhanyagolva az oktató személyzet összetételére vonatkozó információkat. Ezt a társadalomtörténeti forrás gyanánt egyedülállóan értékes adat- és tudáskincset a világháborúk közötti évtizedekben tovább fejlesztették, egészen a kommunista fordulat évéig. Ekkor azonban a radikális iskolai reform keretében drasztikus hagyománytörés állott be. Évekig semmifajta érdembeli publikáció nem történt a felsőoktatás közönségének vagy személyzetének tárgyában és az egyetemek működésében érdekeltekre irányuló kutatás a kommunista tabu néhány elemét (így a modern hazai értelmiségtörténetben oly lényeges vallási és nemzetiségi rekrutációs egyenlőtlenségek ignorálását) máig sem tudta kiheverni. Pedig az ilyen típusú munkálatok egyedülállóan gazdag források felett rendelkeznek a legtöbb intézményben bevezetett beiratkozási naplók, vizsgaprotokollok, végbizonyítványok, származási lapok, diplomás listák, stb. formájában, melyek rendre tartalmaznak olyan, az értelmiségi pályát meghatározó információs elemeket, melyekhez hasonlók hasonló rendszerességgel csak a Kettős Monarchia egyéb tartományaiban találhatók meg egyes kisebb s későn kialakuló európai nemzetállamokon kívül (mint Észtország vagy Norvégia), máshol (pl. a Német Birodalomban, Oroszországban) sokkal ritkábban s Nyugat-Európában alig.

            Részben ezeknek a forrásoknak újra-felfedezése és felhasználása révén a legutóbbi másfél-két évtizedben ismét megindultak nagyobb méretű egyetem- és értelmiségtörténeti kutatások,[2] közöttük némelyik – így a nyugati országokba irányuló diák-peregrináció vizsgálata – a nemzetközi tudományos piacon is kiemelkedően gazdag eredményeket hozott.[3] De – itt is a világháborúk közötti idők kitűnő hagyományát folytatva[4] - újabb nagyobb monografikus vállalkozások indultak egyes főiskolák és egyetemek intézménytörténetének összefoglalására, melyek nemegyszer kitértek a diákság szociális jellemzőire is és a nevesebb oktatók pályájára.[5] Ezeknek a munkáknak egyik közös hiánya, hogy rendre elhanyagolják az egyetemek működésének egyes, az oktatókkal kapcsolatos központi szociológiai és művelődéstörténelmi kérdéseit, pl. a tanári kar tagjainak társadalmi kiválasztását,[6] képzési útját,[7] minősítését, tudományos rangját a honi vagy nemzetközi szellemi hierarchiákban, stb., melyek messzemenően meghatározták a főiskolai kínálat jellegét. Ugyanakkor folytatódott s részben meg is újult egy igen régi historiográfiai érdeklődés az egyetemi és főiskolai intézménytörténet, az egyetemalapítási kezdeményezések, a főiskola-politika és egyes kiváló oktatók munkássága irányában, ez utóbbiak gyakran jubileumi alkalmak, nekrológok vagy más ünnepi események alkalmával. Mindezek azonban inkább csak mozaikszerűen járulnak hozzá a nemegyszer rövid távon is változó elitképzési kínálat elemzéséhez. Ennek fontosságát pedig avval a (saját történelmi kutatásaimban alapvető) hipotetikus megállapítással lehet legjobban jellemezni, hogy az egyetemi piacokat az 1950-es években meginduló tömegesedés előtti korban majdnem mindenütt többé-kevésbé a kínálat uralta s a kereslet leginkább a meglévő kínálat függvényében fejlődhetett ki, semmint hogy annak kiváltó tényezője lehetett volna.

Ezt a munkahipotézist talán a bölcsészkarok példáján lehet legjobban illusztrálni, ahogy ezt a következőkben megkísérlem, anélkül, hogy ez jelen munkámnak központi eleme lenne. Arról van itt szó, hogy egy prozopográfiai kutatás mellékterméke gyanánt, amely – többek között – a dualista kor összes főiskolai diplomására és a beiratkozott diákság nagy részére kiterjedt,[8] megpróbáljam összefoglalni a bölcsész diplomásokból kikerülő két egyetem oktatói karára nézve rendelkezésre álló társadalomtörténetileg értelmezhető adatokat, melyek hozzájárulhatnak a csoport szakmai szerepköreivel és kiválasztásával kapcsolatos kérdések tisztázásához. Bevezetőben is hangsúlyozni kell a munka kísérleti jellegét, annál is inkább, hogy a felhasznált prozopográfiai kutatás nincs még lezárva, így a felvetett problémakörök egy részénél jelentős adathiánnyal is számolni kell. Tekintve azonban, hogy az irodalomban eddig semmiféle hasonló próbálkozással nem találkoztam, egy ilyen kísérletet a maga tökéletlenségében is igazoltnak lehet tekinteni.

*       *       *

            Fejtegetéseinket kezdhetjük annak számbavételével, hogy milyen súllyal szerepeltek a két bölcsészkar oktatói és hallgató közönségük a dualista korszak egyetemi és főiskolai piacán. A főbb idevágó adatokat az 1. táblázat mutatja be.

Az 1. táblázatból jól kiolvasható, hogy a bölcsészkarok viszonylag széles oktatói gárdával voltak ellátva, számszerűleg az orvosi karok mögött a legnagyobbakkal, különösen Kolozsvárott, ahol a két bölcsészkar nagyságrendileg azonos számú oktatót sorakoztatott fel, mint a medikusokat képző fakultás, amellett, hogy (legalábbis 1900 felé még) sokkal kevesebb hallgatójuk volt. Ez a helyzet eredményezte azt, hogy a bölcsészkarokon az egész felsőoktatásban mindig a legkedvezőbbek között volt az egy oktatóra jutó diákszám, tehát az oktatás leggyakrabban kiscsoportos közegben folyhatott. A diákok és oktatók alacsony aránya a bölcsészkarokon megközelítette a papképző intézményekben vagy a budapesti katolikus teológián megfigyeltet, esetenként ezekénél is jobb volt, bár a jogi karokon és akadémiákon

kívül az összes intézmény idevágó jelzései az átlag körül mozogtak vagy alig haladták ezt meg. Ebből a helyzetből többféle következtetést lehet levonni.

Egyrészt jól kitűnik az adatokból a pesti karok abszolút dominanciája az egész főiskolai piacon, legalábbis azon, amelyet hivatalosan főiskolainak ismertek el (így például országos

1. táblázat

Az oktatószemélyzet szakiránya, intézményes megoszlása és diákközönsége a dualista kor végén.

                                                              1 8 9 9 / 1 9 0 0[9]                       1 9 0 9 / 1 9 1 0[10]

	A. oktatók	B. diákok[11]	C = B/A (diákszám egy oktatóra)	A. oktatók[12]	B. diákok	C = B/A (diákszám egy oktatóra)
Budapesti Tud. Egyetem
Római Katolikus     Hittudomány	12	89	7,4	15	92	5,4
Jog és államtudomány	41	3849	93,9	49	3371	68,8
Orvostudomány	148	591	4	185	1863	10,1
Bölcsészet (humán és    Reál)	100	880	8,8	131	1144	8,7
Összesen	301	5546[13]	18,4	380	6751[14]	17,8
Kolozsvári Tudomány- egyetem
Jog és államtudomány	17	771	45,3	22	1373	62,4
Orvostudomány	37	101	2,7	60	323	5,4
Humán bölcsészet	24	214	8,9	33	216	6,5
Természettudomány	17	85	5	26	88	3,4
Összesen	95	1210[15]	12,2	141	2110[16]	15
Budapesti Műegyetem	108	1772	16,4	160	1508	9,4
Állami jogakadémiák	37	576	15,6	38	539	14,2
Felekezeti jogakadémiák	83	993	12	81	864	10,7
Hittudományi főiskolák	301	1465	4,9	260	2042	7,9
FELSŐOKTATÁS ÖSSZESEN	925	11500	12,4	1060	13.814	13

statisztikai adatok illusztráltak) és a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelt.[17] Ha az

1. táblázat szerint pesti karok (a Műegyetemen kívül) 1900-ban az összes főiskolai oktató 33 %-át, 1910-ben már 36 %-át foglalkoztatták, a bölcsész oktatóknál ezek az arányok mintegy 70 %-ot tettek ki. A diákszámok szempontjából az egyenlőtlenségek még erősebbek voltak. Az összdiákságnak mindkét évben közel felét (48-49 %-át) adták a Pesten tanulók, de a szűken vett bölcsész piacon 1900-ban 75 %-át és 1910-ben már 79 %-át. A fővárosi túlsúly tehát igencsak meghaladta a bölcsészeknél az átlagot – ami magyarázható avval, hogy csak két kar diákjairól van szó -, s az idővel egyáltalán nem csökkent.(L. uo.)    

            Nyilvánvaló az is, hogy az egyetemi karok oktatási módja igencsak eltérő lehetett, különösen ami az oktatás intenzitását illeti. Egyedül a jogászképzés épült a dualista kor felsőoktatásában nagycsoportos előadásokra, hiszen még a jogakadémiákon is lényegesen magasabb volt a beiratkozott diákok száma az oktatókéihoz képest mint egyebütt, bár itt a látogatási fegyelem köztudottan nem volt olyan erős mint a többi karokon, melyeken kevésbé honosodott meg a ’mezei jogászság’ gyakorlata. Ezt természetesen a tömeges beiratkozások és a személyesített szemináriumi vagy laboratóriumi munka hiánya maga is elősegíthette. Jellemző erre nézve, hogy a jogi karokon (nem beszélve a jogakadémiákról) tanársegédek egyáltalán nem működtek a dualista kor végéig s még a magántanárok is kevesebben voltak mint a rendes vagy rendkívüli tanárok (1909/10-ben pl. 19 szemben 30-cal[18]), holott a többi karokon (a pesti katolikus teológiát kivéve), akárcsak a Műegyetemen, ekkorra a szakelőadásokat tartó magántanárok és a gyakorlatokat vezető tanársegédek alkották az oktatói kar túlnyomó részét. Különösen így volt ez az orvosi karokon, de nagy mértékben a bölcsészetieken is. A három bölcsészeti karon 1915/16-ben már összesen 62 tanársegéd vagy egyéb oktató valamint nem kevesebb mint 110 magántanár tanított, szemben mindössze 78 ’nyilvános rendes’, ’rendkívüli’ vagy ’helyettes tanárral’.[19] A ’mezei jogászság’ az oktatási mód mintegy strukturális velejárója volt s nemcsak a jogász diákság (a többinél exkluzívabb) társadalmi kiválasztásának,[20] tanulással való (gyengébb) viszonyának,[21] életmódbeli (pl. sokszor gentroid) sajátosságainak, az objektíve ambiciózusabb nőhallgatók hiányának,[22] a tanulmányok sokszor fajlagosan csekély érvényesülési funkciójának[23] terméke.

Ennek a megállapításnak fényében értelmezhető az a tény is, hogy a pesti egyetem szellemi dominanciája minden karon erősebben érvényesült, mint a jogon, többek között nemcsak avval, hogy a diákok többsége ide járt, de avval is, hogy itt is diplomázott. A pesti bölcsészkar például 1890 és 1917 között az összes humán és reálbölcsész doktor 88,3 %-át, a tanári államvizsgázóknak pedig 1897/8 és 1916/7 között 71,6 %-át képezte.[24] Doktorálni tehát sokkal inkább maradtak a jelöltek Budapesten mint a tanárképző intézetek hallgatói, akik körülbelül a hallgatóság arányában nyerték el képesítésüket a fővárosban, illetve az erdélyi fakultásokon. A jogászokra azonban 1900 után ez a mindenképpen markáns pesti túlsúly már egyáltalán nem állt, mivel a könnyebb vizsgázás[25] lehetőségeit kihasználandó a budapestiek tömegesen vonultak át diplomázni a ’vidéki diplomagyárba’.[26] Így történhetett, hogy míg a kolozsvári jogi kar a pesti testvérintézmény oktatói gárdájának jóval kevesebb mint felével rendelkezett és beiratkozott hallgatóinak számai is a pestiek harmada-ötöde körül mozogtak (l. az 1. táblázat adatait), addig 1901-1910-ben a jogi doktorok 65 %-a s az államtudományi doktorok több mint 71 %-a Kolozsvárról került ki.[27]

Ez utóbbi megállapítások is illusztrálni engedik az egyetemi piac rendkívüli rugalmasságát a diák-tanár arány szempontjából. Az oktatói személyzet bővülése csak igen laza kapcsolatban állt a diákszámok, sőt még a diplomázók számának változásával is. Ez utóbbiak erősen fluktuálhattak, míg az oktató személyzet létszáma tendenciálisan egyre bővült, de távolról sem a diákok vagy a diplomát keresők számainak függvényében. Érthetően, hasonló oktatási gyakorlattal, a tantermek befogadó képességének határain belül, ugyanaz az oktatói személyzet sokkal kisebb és nagyobb számú diákság kiszolgálására is képes lehetett. A további kutatásnak érdemes lenne pontosabban megvilágítani az oktatói kar expanziójának sajátos s feltehetően a diákszámoktól jórészt autonóm logikáját.

2. táblázat

A tanári személyzet beosztás (rang) szerint a magyar bölcsészkarokon

                    Rendes tanár rendkívüli helyettes  magántanár tanársegéd  egyéb oktató  összesen

                                             tanár        tanár

Budapesti

Bölcsészkar

1873                               32                     -                14                  6                  7                 59

1880                  25                    4            5                38                 6                  6                 84          

1890                  29                    6            4                26                12                 4                 81

1900                  35                    9            2                39                15                 5                105

1910                  42                   12           -                 57                20                10               141 

1915                  45                    4            2                87                30                13               181

Kolozsvári

Humán és reál-

bölcsész karok

1873                 17                      -            -                  -                  -                   3                 20                   

1880                 19                      -            -                  3                  -                  2                 24

1890                 63                      2           -                  4                  -                   7                76

1900                 24                      1           1                 5                   5                  4                40

1910                 22                      5           -                  14                10                 6                57  

1915                 23                      3           1                 23                13                 6                69

            Miután az egész dualista kori főiskolai rendszer oktatói karának összehasonlító vizsgálatának nincs helye itt, térjünk rá arra a kérdésre, hogyan alakultak az időben a bölcsészkarok személyzetének számai, a 2. táblázat adatai alapján.

 Az idősorokból jól kiolvasható, hogy az expanzió az oktatói státusz függvénye volt mindkét egyetemen, de a nagyságrendbeli eltérések a két intézmény személyi létszáma között a budapesti javára végig nagyjából változatlannak bizonyultak. Legkevésbé állt ez a kinevezett tényleges oktatókra, a ’nyilvános rendes’, a ’rendkívüli’ és a ’helyettes’ tanárokra, akiknek létszáma Budapesten legtöbbször nem haladta meg a kolozsvári két kar kétszeresét. Ezek összességükben a korszak elejétől a végéig lassú, mintegy ötven-hatvan százalékos növekedést mutattak fel. Ezzel szemben megsokszorozódott a magántanárok, a tanársegédek és egyéb oktatók száma. Ez utóbbiak kisebbségükben - a humánbölcsész részlegekben - inkább nyelvtanárok, többségükben - a természettudományos részlegekben - tényleges tudományos segédoktatók voltak. Ők adták ki az oktatószemélyzet expanziójának nagy részét. A kari személyzetek piramisa tehát elsősorban alulról bővült, azaz szélesedett. Ezen a szinten találjuk a legmarkánsabb különbségeket is a két egyetem között. A magántanárok száma a pesti karon, ahol az első magántanárok már a funkció hivatalos kreálásának évében, 1850-ben habilitáltak (Toldy Ferenc esztétikából és Repiczky János keleti nyelvekből[28]) a vizsgált negyven egynéhány év alatt megötszöröződött és a többi alsóbb beosztású oktatóé megháromszorozódott. Kolozsvárott - ahol értelemszerűen csak az egyetem alapítása után kezdeményezhettek magántanári habilitációt – ez a fejlődés a semmiből indult, de szerényebb eredménnyel is zajlott le. Igy budapesti bölcsészkaron még a korszak végén is több mint négyszer annyi magántanár tevékenykedett mint a kolozsvári karokon.

 Ezt az eltérést lehet leginkább a fővárosi intézmény dominanciájának bizonyítékaként értékelni. Míg a kinevezett tanárok karában a képesítő vizsgákra való felkészítés ellátása érdekében mindkét egyetemen korán (Kolozsváron is már kezdettől fogva) létrehozták az alapvető tanszékeket, bár legtöbbször mindössze egy-egy ’rendes’ vagy ’rendkívüli’ tanári státusz keretében, addig a magántanárok nyújtotta s sajátosabb tudományterületekre szakosított oktatási kínálat palettája csak a fővárosban nyílt erősebben ki. A korszak legvégén Budapesten már kétszerannyi bölcsész magántanár működött, mint ’rendes’ professzor. Kolozsváron viszont a két kategória számai ekkor jutottak egy szintre, miután itt a dualista kor nagy része alatt csak elenyésző számú magántanár volt aktív. Ez minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy a sokkal kisebb számú erdélyi diákság csak szerény mértékben tartott igényt a diplomaszerzésen túlmutató szakosított tudományos képzésre, melyet a magántanárok sajátos kutatási területeiken nyújtottak. A magántanárok budapesti túlsúlyának azonban más, nyomósabb okai is lehettek a helyi tudományos kereslet nagyobb mértéke mellett, melyet egyébként a ’rendkívüli’ (nem diplomára készülő, külső) hallgatók is szaporíthattak.

 Egyrészt a fővárosi kar történelmi tekintélye az itt szerzett magántanári habilitáció presztízsét eleve megemelte. Ez azt is jelentette, konkrétan, hogy budapesti habilitált sokkal könnyebben nyert kinevezést Kolozsvárra mint egy kolozsvári Budapesten, bár a Kolozsvárra kinevezett bölcsésztanárok harmada (24-ből 8) pályája előrehaladott fázisában a budapesti bölcsészkarra került. Nem tudunk viszont budapesti kinevezett tanárról, aki később elhagyta volna fővárosi pozícióját egy kolozsváriért. A budapesti kar elsőbbsége ezen a triviális területen is igen látványosan nyilvánult meg.

Másrészt az itteni kar kinevezett oktatóinak legalább kétszerte nagyobb száma több reményt adhatott a habilitáltaknak, hogy előbb utóbb ők is kinevezést nyerjenek. A kolozsvári magántanárságtól ténylegesen nem lehetett ugyanazt a promóciós esélyeket várni, mint a budapesti habilitációtól. A kolozsvári két bölcsészkar magántanárainak, prozopográfiai adataink szerint, 55 %-a végezte pályáját főiskolán, legtöbbjük magán a kolozsvári egyetemen, míg az ehhez hasonló esély a budapesti bölcsészkar habilitáltjainál 69 % volt. Ezek a különbségek ugyan erősen szignifikánsak, mégis elsősorban a magántanári intézmény hatékonyságát bizonyítják, annál is inkább, hogy a magántanári státusz akkor is tudományos rangot adott, tekintélyt kölcsönzött és minden bizonnyal rendre megerősítette birtoklóinak esetenként adott állásukban előléptetésben, jövedelemben is kifejezett szakmai pozícióját (pl. mint középiskolai tanár), amikor nem hozott tényleges egyetemi kinevezést.    

 Végül, de nem utolsósorban, mint ezt lentebb tárgyaljuk, egyedül a fővárosi magántanárság kecsegtetett azzal, hogy a meghirdetek kurzusok nagyobb diákszámot vonzanak s az evvel járó leckepénz az esetleges kinevezett státusz eléréséig is jelentősebb pótjövedelmet biztosít. Az ilyen jövedelem persze még nagyobb hallgatóság meghódítása árán sem volt legtöbbször elegendő egy értelmiségi egzisztencia méltó fenntartására, a fővárosi intellektuális piac merő méretei – magántanítás, korrepetálás, középiskolai tanárság, óraadás más főiskolákon, nevelősködés, nyelvoktatás - sokkal több lehetőséget nyújtottak a gyakran mindössze szimbolikus magántanári jövedelem kiegészítésére mint ’Kincses Kolozsvárott’. Ez utóbbi ekkor még kelet-magyarországi viszonylatban sem volt igazi nagyváros.[29] Bár három felekezeti gimnáziumával és a két protestáns (református és unitárius) teológiájával fontos iskolavárosnak bizonyult, hiszen ennyi elitképző intézmény ekkor csak a korabeli legnagyobb magyar városokban létesült.[30] Mégis, a századforduló utánig más világi főiskola nélküli[31] Kolozsvár értelmiségi piacának álláskínálata az egyetemen kívül voltaképp csekély kiterjedésű volt (pl. kevesebb középiskolával mint Brassóban[32]). Így magántanári keresetlehetőségek terén a város aránytalanul kevesebbet tudott nyújtani mint Budapest, ahol a főiskolai piac túlnyomó többsége koncentrálódott[33] és 1910 felé már a középiskolai tanárság 17 %-a is - azaz több mint egész Erdélyben (16 %)[34], melynek népessége a fővárosinak mintegy négyszeresét tette ki.[35]

A magántanárok habilitációs idejének alakulásával jól lehet követni a két egyetemen a humán és a reálbölcsész szak iránti kutatói érdeklődés változását.

3. táblázat

Magántanári habilitációk a bölcsészkarokon (1850–1919)

                     Budapesten       Kolozsvárott

	Humán	Reál	Humán	TTK
1880 előtt	21	10	3	1
1880-1889	23	9	4	4
1890-1899	19	14	5	2
1900-1909	23	12	5	4
1910-1919	29	28	13	15
Összesen	115	73	31	25

            A 3. táblázat is megvilágítja a pesti egyetem egyértelmű túlsúlyát, valamint a humánbölcsészet abszolút dominanciáját az egész dualista korban, kivéve annak záró évtizedében. A kolozsvári karokon ez utolsó évtizedet leszámítva végig igen ritkán történt habilitáció, míg Budapesten, ugyan nagyobb gyakorisággal, de szintén végig stagnáltak vagy ingadoztak az elfogadott magántanári jelöltek számai. Mivel a hallgatóság létszáma Budapesten a század végéig szintén stagnált s jelentősebb növekedés csak a 19. század utolsó éveiben és 1900 után következett be[36], míg Kolozsvárott fokozatosabban de sokkal alacsonyabb szinten valósult meg a diákszámok emelkedése, ezek a jelzések is demonstrálják az oktatási kereslet és kínálat közötti igen laza kapcsolatot.

Valamelyes korreláció felfedezhető viszont a magántanárok szakosodása és az egyetemi kereslet között. A humán- és reálbölcsészet közötti majdnem végig egyenlőtlen erőviszonyok alig változtak az új század elejéig. Ez megfelelt a középiskolai tanári poziciók megoszlásánál megfigyelhető egyenlőtlenségre. Bár a matematika a gimnáziumi és reáliskolai oktatásnak a latin mellett második legnehezebb[37] és legtöbbet tanított tárgya maradt, a többi természettudományos tantárgy a középiskolai oktatásban óraszámban végig a humán tárgyak mögött foglalt helyet. Bár a tanári poziciókban nem történt változás, áttörés figyelhető meg a világháború előtti és alatti években mind a tanári vizsgát letevők, mind a magántanárok szakválasztásában. Így a természettudományi karokon növekvő számú habilitációk irányultsága többé-kevésbé követte a középiskolai tanári államvizsgát letevők szakválasztásában a természettudományos szakok térhódítását. Míg például 1897/8 és 1904/5 között az államvizsgázóknak mindkét városban pontosan 25,5 % volt TTK-s, 1905/6 és 1914/15 között ez az arány Budapesten 38,2 %-ra és Kolozsvárott 36,6 %-ra nőtt.[38] Ami a természettudományos habilitációkat illeti tehát, minden bizonnyal az előbbiekkel is összefüggött, hogy ezek a korszak utolsó évtizedében már összességükben valamelyest meg is haladták a humánbölcsész képesítések számát.

 E változásnak, melynek részletei további kutatást érdemelnek, egy másik tényezője azonban biztosan a tudományos specializálódás előrehaladása és az oktatási igények korszerűsödése lehetett, ami magával vonta a természettudományos tárgyaknál, minden bizonnyal főképp a kísérletekre és megfigyelésekre alapuló diszciplínák esetében (tehát nem matematikában vagy elméleti fizikában) a laboratóriumi gyakorlatok és egyéb szemináriumi foglalkozások sokasodását. Jól mérhető ez az óraszámok arányában bekövetkező arányeltolódást. A kolozsvári TTK-n például 1900-ben a téli szemeszter alatt a 81 hallgatónak heti 41 előadást tartottak 191 órában, szemben a human bölcsészkarral, ahol a 214 diák 63 óra előadást hallgathatott, de csak heti 130 órában.[39] Tíz év múlva a hallgatóság (94 és 225) valamint az előadások (45 és 61) száma nem változott érdemben, akárcsak a humán kar heti óraszáma (131). A reálbölcsészek foglalkozásainak kínálata azonban drasztikusan megnőtt s elérte a heti 300-at.[40] A természettudományos kar így a humánkar óraszámának immár több mint kétszeresét nyújtotta a korszak végén, természetesen jórészt az új típusú, a tanszékekre beosztott kisegítő személyzet segítségével. 1910-ben a kolozsvári TTK-n már 9 tanársegéd volt alkalmazásban 4 díjtalan demonstrátorral a tulajdonképpeni tanári karon kívül, míg a humánbölcsész fakultáson mindössze 2 tanársegéd, egy archeológus és egy segéd archeológus.[41] A kolozsvári példa jól mutatja, hogy nagyságrendileg változatlan diákszám mellett a századelőn a helyi természettudományos oktatásnak radikális átalakuláson kellett átmennie. Mindenesetre a természettudományi tárgyak oktatásának ilyen gyors előretörése modernizációs jelzésként értékelhető ezekben a korábban túlnyomóan, Pesten sokáig majdnem kizárólag literátus kultúrát s elméleti természettudományokat közvetítő intézményekben.[42]

            Ezekután ideje pontosabban megvizsgálni azt, hogy mit is oktattak a dualista kor bölcsészkarain. Erre vonatkoznak a különböző oktatók által képviselt szakirányok változó elnevezései, melyeket a 4. táblázaton igyekeztem értelemszerű kategóriákba sorolni. Ez az elemzés, hangsúlyozni kell, csupán megközelítő jellegű, amennyiben pusztán a kurzusok hivatalos elnevezésén alapul, melyek keretében – nevezetesen hagyományosságát vagy újszerűségét illetőleg - igencsak eltérő minőségű tudásjavak közvetítésére kerülhetett sor.

4. táblázat

A dualista bölcsészkarok oktatói tantárgyak szerint.[43]

                                                               BUDAPEST                    KOLOZSVÁR

	rendes és rendkívüli tanár	magántanár	rendes és rendkívüli tanár	magántanár	Összesen [44]
Klasszika filológia	6	10	9	5	30
Történelem	14	20	9	8	51
Művészettörténet, zenetudom.	10	11	2	-	23
Történelmi segédtudományok[45]	3	8	2	2	15
Filozófia, bölcselet, logika	9	9	3	3	24
Földrajz	3	-	3	1	7
Nyugati nyelv, irodalom	9	6	5	2	22
Magyar irodalom	5	5	11	3	24
Neveléstörténet, pedagógia	4	6	1	-	11
Irodalom, esztétika	5	5	-	-	10
Nyelvészet	3	7	-	1	11
Orientalisztika[46]	7	3	3	1	14
Szomszéd nyelvek, kultúrák[47]	7	5	2	1	15
Társadalom- és embertudom.[48]	-	7	-	1	8
Matematika	9	10	12	5	36
Fizika, természettan, mat.-fizika	9	6	12	5	32
Kémia, kristálytan, gyógyszer.	10	17	5	6	39
Növénytan	4	8	-	4[49]	15
Állattan	3	12	1	4	20
Ásvány-, kőzettan, geológia	5	2	4	1	12
Kozmográfia, csillagászat	2	5	-	-	7
Paleontológia (őslénytan)	4	4	-	1	9
embertan, élettan	1	4	-	-	5

            A két város bölcsészkarainak oktatói és kutatói profilja részben hasonló volt, részben erősen eltért egymástól. A hasonlóságok alapja az, hogy mindkét szakmai irányultságban azonosak a domináns diszciplínák, melyek rendre a középiskolákban is oktatott tantárgyaknak felelnek meg. Ezek azonban nem egészen ugyanolyan súllyal esnek a latba a kinevezett tanárok és a magántanárok között és távolról sem egyforma a súlyuk a karokon és a középiskolában. A középiskolai és az egyetemi tanári piac eltéréseinek illusztrálására álljon itt egy emlékeztető a középiskolai tantárgyak súlyviszonairól.

5. táblázat.

A fiúgimnáziumok és reáliskolák 8 osztályának összesített heti óraterve tantárgyanként 1899-ben.[50]

                                                     Gimnázium  reáliskola

Hittan                                                 6,9              6,9

Magyar                                              12,9            12,1

latin                                                   19                  -

Német                                                8,1              10,7

Görög v. görögpótló                          8,1                -

Francia                                                 -               10,3

Történelem                                        7,7                7,3

Földrajz                                             3,4                3,4

Természetrajz (biológia)                   5,6                4,3

Fizika                                                3,4                5,2

Kémia                                                  -                 3,4

Matematika                                      11,2             13,4

Geometria                                          4,3               8,6

Rajz                                                      -                 5,1

Bölcseleti bevezetés                          1,3               1,3

Szépírás                                             0,9               0,9

Testgyakorlás                                    6,9               6,9

______________________________________________________

Összesen                                        100,0           100,0

Nyers szám                                      232              232

 A humánbölcsész karokon a történelem messze a leggyakrabban oktatott tárgy különösen a szaktörténelmi vagy segédtárgyakkal együtt, melyekkel az összes humánbölcsész tantárgyi kategóriának pontosan egy harmadát képezi. Mindez annak ellenére, hogy a történelem egyáltalán nem foglalt el kiemelt helyet a középiskolák programjában. A történelem ilyen rendkívüli térnyerése a karokon közelebbi s lehetőleg komparatista vizsgálódást érdemelne. Elképzelhető, hogy a történelmi érdeklődés ilyen intézményes promóciója a nemzetállam-építés korai fázisának elengedhetetlen ideológiai tartozékaként fungált. Ezt követik fontossági sorrendben a klasszika filológia (latin és görög), majd a filozófia, a magyar nyelv és irodalom valamint a nyugati nyelvek. Ezek részben a gimnáziumi oktatás lényeges elemei – a gimnáziumban a latin és a görög illetve a görögpótló tárgy s a magyar mindenütt, az idegen nyelvek is mindkét iskolatípusban -, részben a tanári államvizsga (filozófia) illetve alapvizsga (magyar) kötelező tárgyai (is) voltak. Ha a többi humán tantárgyak fontossága – melyek nem szerepelnek a középiskolai oktatásban sem – el is marad az előbbiekétől, mégis feltűnő, hogy mindkét kar jelentősen áldozott a szomszéd népek illetve magyarhoni kisebbségek civilizációja tanulmányozásának. Ez is csak politikai érdekekkel értelmezhető Európa egyetlen soknemzetiségű nemzetállamában, melynek népességi többsége nem tartozott a címzetes uralkodó etnikumhoz. Azonban ugyanakkor a keleti népek kultúrája is hasonlóan kitűntetett figyelmet kapott a karokon, s ez utóbbit már nem lehet ilyen közvetlen politikai megfontolásokkal magyarázni. Mégis, a nemzetállam ideológiai önképéhez, tudjuk, szintén hozzátartozott a keleti gyökerek és kapcsolatok kultusza (ural-altáji nyelvek, finn, stb). Az ugyanebbe a kategóriába sorolt sémi filológia pedig az 1877-ben alapított pesti állami (neológ) Rabbiképző növendékeinek – akiknek a bölcsészkaron is doktorálniuk kellett diplomájuk elnyeréséhez - kézenfekvő kiegészítő szakot képezett. Viszonylag nagy súllyal szerepelt ezen kívül a nyelvészet és a pedagógia is a humán tantárgyak között. Az előbbi kiegészítő stúdium a magyar nyelvre és irodalomra vonatkozó alapvizsgához, az utóbbi pedig egyike a tanári államvizsga tárgyainak. A földrajz feltűnően gyengén volt képviselve az oktatói kínálatban, pedig ez minden középiskola programjának része volt, igaz csekély óraszámban. Mégis, a történelemmel vagy a természetrajzzal (biológiával) kombinálva az egyik klasszikus tanári szakválasztást képezte. Ennél fogva érthető az is, hogy míg mindkét városban három-három kinevezett földrajz tanárt találni a dualista korban, addig ezt a szakirányt mindössze egy magántanár jelezte speciális szaktárgya gyanánt.

 Az előbbi, globálisan különböző módon de klasszikusnak tekinthető (mert különböző intézményes keretekben már régóta gyakorolt) szakirányok mellett a századvégen születő újabb ember- vagy társadalomtudományi diszciplínák, éppúgy mint az esztétika és az irodalomelmélet alig, vagy csak egy-egy (majdnem kizárólag csak magántanári) témaválasztás erejéig szerepelnek a humánbölcsészet korabeli oktatói kínálatában. Ezekből az adatokból is kitűnik a magántanári intézmény potenciálisan újító funkciója. Tanári kinevezést inkább csak a legitimként elfogadott szaktárgyakban lehetett kapni. A magántanároknak látszólag könnyebb volt újításokat elfogadtatni ezen a téren, bár persze végső soron az új szakirányt képviselő magántanár-jelöltek tényleges recepciója mindig is a kinevezett tanári testületen belüli erőviszonyok függvénye maradt, hiszen az ő kezükben volt a habilitációs ajánlatok elfogadására vonatkozó döntés joga.

Ami a két város intézményei közötti különbségeket illeti, egyértelmű, hogy a fővárosi szakválasztások skálája sokkal szélesebb és modernebb, amennyiben a ritkább és kevésbé klasszikus szakok Kolozsvárott csak elvétve jelennek meg az oktatásban. Az ember- és társadalomtudományok között ott csak egy-egy néprajzi és könyvtártudományi magántanári kurzust találni, akárcsak a nyelvészetben. Még a pedagógia is csak egy kurzussal volt képviselve a vizsgált korban, míg a zenetudomány, az esztétika vagy az ’irodalom’ eggyel sem. 

Mindenesetre így vagy úgy, a humánbölcsész tanári kar által oktatott szaktárgyak legtöbbször vagy az egyetemi és középiskolai tanárképzés konkrét igényeinek, vagy bizonyos ideológia indíttatású egyetempolitikai meggondolásoknak feleltek meg. Mindez értelemszerűen nem vagy (a középiskolai tanárképzést illetően) másképp érvényesült a reálszakok tekintetében.

            A reál tantárgyak képviseletében ugyanis még inkább egyértelmű a rangsor, melyet nagyjából azonos szinten vezet a kémia, a fizika és a matematika. Ezeket követi az állattan és a növénytan – lévén egyben mind ilyen vagy más kevésbé szakosított elnevezéssel (pl. ’biológia’ vagy ’természetrajz’) középiskolai tantárgyak. Itt azonban már feltűnő az eltérés tantárgyak középiskolai és bölcsészkari fontossága között, hiszen az előbbiekben csak a matematika és a geometria szerepel igazán nagy súllyal, míg a többiek sokkal kevésbé. Nyilvánvaló, hogy a természettudományi karokon nem csak a tanárképzés szükségletei diktálták az oktatók képzését és kinevezését, hanem valószínűleg az új, kísérleteken vagy megfigyelésen alapuló természettudományok térnyerése az egyetemen kívüli tudományos közéletben, még az elméleti diszciplínák viszonylagos hátrányára is. Mellettük mindenesetre valósággal eltörpül a többi természettudományos szaktárgy képviselete, még a leghagyományosabbaké is, mint a föld- és ásványtan, az őslénytan, a csillagászat vagy a meteorológia. Az utóbbi kettő a kolozsvári TTK kínálatában egyáltalán nem is szerepel, akárcsak egyes Budapesten egy-egy oktatót foglalkoztató kémiai szakdiszciplínák, mint a gyógyszerészet vagy a kristálytan. A középiskolai programokból kieső tantárgyak között Kolozsváron tulajdonképpen csak az ásvány- és kőzettan (4 kurzus) és az őslénytan (mindössze egy kurzus) voltak jelen. A szakosodásban megfigyelhető egyenlőtlenségek természete a fővárosi és az erdélyi bölcsészkarok között tehát annyiban hasonló volt a humán és a reáltárgyak területén, hogy Kolozsvárott inkább csak a legklasszikusabb diszciplínák oktatására került sor. Azonban a fentiekből megállapítható, hogy a karok természettudományi kínálata sokkal modernebbnek bizonyult, mint a humán oldalon, amennyiben a TTK-s képzés a korszak végén már messzemenően elszakadt a középiskolai tanárképzés diktálta szükségletektől.

            A két város és a kétféle kar tanárai közötti egyenlőtlenségek abban is megnyilvánultak, hogy a legnépszerűbb, azaz előadásaikra a legtöbb hallgatót magukhoz vonzó magántanárok sokkal gyakrabban voltak humánbölcsészek és nyertek a Budapesti Tudományegyetemen tanári állást mint a többiek. Erre nézve egy rendkívüli – bár pontosságát illetőleg nehezen ellenőrizhető forrás áll rendelkezésünkre a Vallás és Közoktatási Minisztérium éves kormányjelentéseiben 1876/7 és 1992/3 évek között (bár 1885/6 és 1889/90 között hiányzik ez az információ). Ezek ugyanis a magántanárokra nézve személyenként közlik meghirdetett előadásaik címét és a hallgatók számát. Az egyetemi almanachokban a későbbiekben is követni lehet az előadások témáját, de ezek már nem jelzik a diákszámot. Hallgatói létszámmal összesen 76 előadó sok száz kurzusának adatait állítottuk össze prozopográfiai adatbankunkban, melyek skálája a csak egy éves előadásoktól a határévek közötti majdnem minden évre vonatkozó kurzusokig terjed. Látszólag csak addig publikáltak ilyen típusú adatot az érintettekre nézve, amíg az előadó nem nyert ’rendkívüli’ vagy ’rendes nyilvános tanári’ kinevezést.

Néha egy előadó egy évben több előadást is hirdetett, bár ez a gyakorlat az 1870-es évek végétől megszűnni látszik. Az anglicista Simonyi Zsigmond 1877/8-ban már nyolc kurzust indított. A hires orientalista Goldziher Ignác 1876/7-ben öt kurzust hirdetett meg (de ebből egyet nem adott elő), 1877/8-ban pedig négyet. A pegagógus Kármán Mór 1876/7-ben nem kevesebb mint hatféle, 1877/8-ban háromféle előadást tartott. Ilyenfajta kurzusdömping egy kivétellel csak a humánbölcsészek között fordult elő, közöttük is ritkán s legtöbbször úgy, hogy az előadó sajátos szakterületének különböző altémáinak kifejtésére vállalkozott. Előfordult azonban, az is, hogy például a később Kolozsváron szakirányában tanszéket nyerő ural-altáji nyelvész és irodalmár Bálint Gábor, aki eredetileg angol-francia tanári képesítést szerzett, 1876/7-ben párhuzamosan nem kevesebb mint 12 (!) előadást proponált olyan igencsak eltérő témákban mint francia és angol irodalom eredeti nyelveken, ugyanezeken nyelvi gyakorlatok, de emellett a ‘kazáni tatárság’, a ‘mandzsu nyelv’ és a ‘mongol nyelv’ témáiban is… Igaz, az utóbbi kettőre egyetlen hallgató sem jelentkezett, míg a ‘Francia nyelv kezdőknek’ című kurzusára 26.

Érdekes számba venni, bármennyire részleges és csekély méretű ez a rendelkezésre álló adatbank, a magántanárok hallgatóságának nagyságát s ezt összevetni az előadók későbbi pályaképével.

 Mindenekelőtt fel kell figyelni a hallgatóság óriási méretű szóródására a magántanári előadások között. Ez ugyanis a 0-tól vagy nem ritkán 1 hallgatótól egészen 513 hallgatóig. Ez utóbbi diákszámot a pedagógustörténész Kármán Mór érte egyszer el s többször megközelítette. A nagyméretű ingadozást még ugyanannak az előadónak a kurzusainál is meg lehet figyelni. Az említett Kármán Mór - látszólag a korabeli bölcsészkarok legnépszerűbb magántanára - ugyan sokszor vonzott több százas hallgatóságot (vagy legalább beiratkozót) előadásaira, de ez valószínűleg azért is történhetett, mert ezek a pedagógia szakvizsgára készítettek fel. 1876/7-ban meghirdetett ‘Etika’ kurzusát azonban csak 15 bölcsész követte. (Igaz, ide még 42 jogi kari diák is ‘áthallgatott’.) Alexander Bernát népszerű filozófia-történeti kurzusaira hol 150-nél is több hallgató iratkozott fel, hol húsznál kevesebb. Hasonló volt a helyzet Petz Gedeon szintén igen keresett ógörög irodalmi előadásainál, melyek diákszám-skálája 18 és 273 között mozgott.  Még nagyobb kilengéseket mutatott a korán Európa-hírű aurával bíró orientalista, Goldziher Ignác hallgatósága. Egyik 1877/78-as kurzusát, mely igencsak kieshetett a korabeli átlagos bölcsészhallgató érdeklődési köréből ’Az iszlám institutiói’-ról nem kevesebb mint 105 diák követte, míg 1880/81-es ’Korán magyarázatá’-t csupán egyetlen egy (!). Ballagi Aladár szaktörténelmi kurzusára 1879/80/ban ‘A Magyar ötvösség történelmé’-ről szintén mindössze egy hallgató volt kiváncsi, míg 1881/82-es ‘Az angol forradalom története. XIV Lajos. Wallerstein’ című kurzusára már 408 – talán azért is, mert ez ingyenesnek volt meghirdetve (nem leckepénzesen). A nyelvész Simonyi Zsigmond angol irodalmi előadásaira rendre tíznél kevesebb diák járt, az 1877/78-as angolnyelvű ‘Encyclopaedia Robert Chambers’-re éppen csak kettő, ami talán megfelelt az angolosok marginális státusának a korabeli bölcsészek körében : hiszen angol tanárra nemigen volt nagy kereslet, amennyiben csak néhány középiskola oktatta a nyelvet különórában. Viszont ugyanez az előadó mindig száznál több diákra számíthatott magyar nyelvészeti kurzusainál, minden bizonnyal azért is, mert ezek az alap- és szakvizsgák anyagát tárgyalták.

   Nem jelentéktelen korrelációt lehet megállapítani a magántanárok hallgatóságának maximális nagysága és a későbbi karrier alakulása között. A 72 megfigyelt esetből 21 olyan oktató volt, akinek hallgatósága olykor meghaladta az 50-et. Ezek túlnyomóan magas egyetemi karrier várományosai is voltak. Közöttük 17 egyenesen Budapesten lett egyetemi tanár, 1 Kolozsvárott s csak 2 nem került főiskolai beosztásba. A 27 magántanár közül, akiknek maximális hallgatósága 20 és 50 között volt, már csak 8 végzett a pesti egyetemen, 2 egyéb fővárosi vagy külföldi főiskolán, 7 Kolozsvárott, míg 8 nem nyert el más főiskolai pozíciót. Az a 24 magántanár, akiknek legfeljebb 20-nál kisebb hallgatóságuk akadt, harmadrészt (8) nem folytatott egyetemi pályát, azonban 7 a fővárosban és 8 Kolozsvárott kapott kinevezést. Néhány magántanár későbbi pályája bizonytalan, adathiány folytán. A kicsiny adatszám miatt ezekből az összefüggésekből csak elég szokványos tanulságokat lehet levonni. A magas hallgatószámban kifejeződő népszerűség minden bizonnyal hozzájárult a karrier építéséhez. Nagyobb hallgatói létszám azonban a magántanári kurzusokon eleve csak Budapesten állhatott elő, a mindig is csekélyebb számú kolozsvári bölcsész közönség miatt. Ennél fogva is kedvezőbben alakultak, mint erre már történt utalás, a fővárosi magántanárok promóciós esélyei.

             Ezekután rátérhetünk prozopográfiai kutatásunk másik nagyobb témájára, ami a rekrutációra vonatkozik. Ez a témavilág azonban csak komparatista módon közelíthető meg érdemlegesen, mégpedig mind ’külső’, mind ’belső’ hasonlításokra alapuló kísérleti összevetésekkel.

A ’külső’ megközelítés a tárgyalt oktatók adottságait a különbözőképp konstruált rokonnépességek megfelelő jellemzőivel hasonlítja össze. Ennek a mi esetünkben az a veszélye, hogy az összehasonlított népességek statisztikai nagyságrendje annyira eltérő – hiszen a tárgyalt oktatói csoportra vonatkozó információkból néhány száz van, míg a rokonnépességeké sokezres nagyságrendű vagy ennél is több -, hogy ez csökkenti a százalékarányos különbségek jelentőségét. A másik nehézséget itt az esetlegesen (tehát nem a statisztikai véletlen szabályai szerint) megoszló adathiány okozza.

            Ez utóbbi a ’belső’ összehasonlítások érvényességét éppúgy kérdésessé teszi valamelyest. Ezek a tárgyalt alnépességekre vonatkoznak, lényegében a két város humán és reál irányultságú bölcsész oktatóira. Ez a megoszlás a statisztikai relevancia szempontjából túlontúl szétaprózza a vizsgált oktatók kis volumenű csoportját s az adathiányokkal tovább gyengül az alcsoportok között megfigyelhető eltérések szignifikanciája. Ezért az alábbiakban csak kétfajta ’független’ háttér-tényező hatását elemzem részletesebben, a regionális háttérét és a felekezetét. Ezekre nézve az adathiány viszonylag csekély, jó összehasonlítható rokonnépességeket lehet bevonni a tárgyalásba s mindkét változó a diplomás népességek társadalmi szelekciójának a kutatásban gyakran vagy ignorált vagy csak felületesen bemutatott vonatkozásait képviseli.

            Az oktatástörténet s az egész honi társadalomtörténet egyik súlyos gyengesége ugyanis a regionális egyenlőtlenségek messzemenő elhanyagolása, pedig ezekre nézve még a 19. század utolsó évtizedeire visszamenőleg is sokfajta statisztikai utalást találni (pl. a VKM kormányjelentéseiben).

 A régió persze nem földrajzi vagy természetes fizikai képződmény gyanánt fontos a társadalmi formációkban tapasztalható eltérések értelmezése szempontjából, hanem mint mindennemű kumulált kollektív befektetés helye, amelyek a társadalmi újratermelésben szerepet játszó tényezők és csoportok elhelyezkedése révén az iskolai befektetések alakulására is döntő hatással lehetnek. Bár a régiók ilyenfajta egyenlőtlenséget teremtő funkcióinak elmélyültebb bemutatásának itt nincs helye, adataink elemzéséhez is emlékeztetni kell, hogy egy értelmiségi csoport származási területei mögött legalább háromfajta hatásmechanizmus végeredményeit lehet keresni. Az első és legnyilvánvalóbb a származási helyek városiasodásának mértéke. Maga az elitiskolázás is elsősorban (a dualista korban még majdnem kizárólag) városi, főképp nagyvárosi funkció s a születési vagy a képzési hely városi jellege esetenként meghatározó jellegű az értelmiségbe vezető egzisztenciális út kijelölésében és kijárásában. A második, kevésbé manifeszt körülmény a régió általános fejlettségi szintje, mely önmagában is sokváltozós tényező. Benne foglaltatik a képzési intézmények száma, színvonala, költségei s egyéb elérhetőségi adottságai, az értelmiségi csoportok számaránya, mely modellértékű lehet a csoport újratermelésében s sajátosan az elitiskolázás társadalmi presztizsének kialakulásában, a gazdasági fejlettség jellemzői, melyek a szakértelmiség iránti munkaerőpiaci keresleten keresztül az elitképzés gazdasági igazolását szolgáltatják. Végül, de a multietnikus Magyarországon különösen nem utolsósorban, a régió az igencsak eltérő mobilitási képességű és kulturális igényű, illetve tanulási habitusú kulturális (nemzetiségi, felekezeti) alnépességek lakóhelye, melyek értelmiségi elitképzési potenciálja, nevezetesen iskolázási stratégiája erősen változó. Ebből a szempontból a dualista korban még csak az országhatárok nem zárják le a nemzeti elitképzés piacát, hiszen ennek egy része átnyúlik a Monarchia határain is túl (elsősorban az egész német nyelvterületre, így Németországra és Svájcra is). A különböző etnikai alnépességek iskolai lehetőségei és stratégiái régiókként (elsősorban a földrajzi közelség, de egyben a kulturális identifikáció logikája szerint) egyedileg eltérhettek az átlagtól. Egy értelmiségi csoport regionális háttere tehát mind ezeknek a komplex körülményeknek az eredőjéből adódik. Itteni adataink magyarázatánál persze nincs mód másképp mint utalásszerűen vagy gondolatban használni fel a fentiekből adódó következtetéseket.

6. táblázat

A bölcsészkarok oktatói és más bölcsész rokonnépességek születési régiójuk szerint a dualista korban

                           B u d a p e s t      K o l o z s v á r         

	1		2	3	4	5	6	7	8	9	10	11	12
Születési hely	Hu-mán		reál	összesen	Hu-mán	Reál	Ösze-sen	születés hely mind össze	érettségi helye	Középiskolai tanárok  állomáshelye 1910[51]	Böl-csész diákok Budapesten, 1875-1918	Böl-csészdiákok Kolozsvárott, 1872-1918	Közszolgálat és szabad foglalkozású férfiak, 1910[52]
Nyugat-Szlovákia	12,6		11,6	12,1	5	6	5,8	10,4	7,7	10		4	9,6
Dunántúl	18,5		17,1	17,9	12,5	8,5	10,7	15,9	11,1	14,5		8,5	13,7
Duna-Tisza köze[53]	14,6		12,4	13,6	11	15	12,6	13,8	9,6	15,8		6,4	13,9
Budapest	19,9		19,4	19,6	5	11	7,8	16,4	32,2	17,0		1,6	15,6
Kelet-Szlovákia	6		17,1	11,1	2	13	7,0	9,9	10,5	9,4		5,4	9,5
Tisza bal partja	12,6		9,3	11,1	11	13	11,7	11,2	7,2	10,6		10,6	12,3
Tisza-Maros köze	6	7		6,4	5	6	5,8	6,3	3,8	6,1		3,6	9,9
Erdély	9,9		6,2	8,2	48	28	38,8	16,4	16,4	16,2		60	14,8
Összesen	100,0		100,0	100,0	100	100	100	100,0	100,0	100,0		100,0	100,0
Nyers szám	151		129	280	56	47	103	383	208	3826		3792[54]	138069

      Bölcsész oktatóinkra kétfajta regionális háttér adatunk van, a születési hely és az érettségi helye (ez utóbbi mintegy két ötödnyi hiánnyal). Ha a kettő összehasonlításából indulunk ki, máris előtűnik a bölcsésztanári rekrutáció egyik jellegzetessége, az urbanizációs tényező rendkívüli promóciós ereje.

 Míg a törvényhatósági jogú városok 1910-ben Budapesten kívül az össznépesség 6,4 %-át[55] és az értelmiségi keresők 13,4 %-át[56] foglalták magukban, addig prozopográfiánk szerint az ismert születési helyű bölcsész oktatók között 23,5 % volt nagyvárosi születésű. Budapest legalább háromszoros túlképviseltettségéről (5. táblázat, 7. oszlop) már történt említés. Pedig kicsiben hasonló vonatkozott Kolozsvárra is, hiszen a város 1910-ben a népesség alig 0,3 %-ának[57] s az értelmiség 1,4 %-ának[58] adott lakóhelyet, de bölcsész oktatóink 3,8 %-a született volt itt. Az egész vizsgált csoport pontosan két-ötöde (40 %-a) tehát hivatalos besorolás szerint is nagyvárosi eredetű volt. Amennyiben szintén számba vesszük a kisebb városokból származókat – ahol például középiskola s más művelődés szempontjából fontosabb városi funkciók (könyvtár, múzeum, színház, stb.) elérhetők voltak -, oktatóink túlnyomó többségéről mondható el az urbanizált közegből való indulás. Könnyen be lehet azonban látni, hogy ez a korabeli városi népesség nagyságát tekintve valójában még a fentebb mértnél is sokkal jelentősebb túlreprezentációt jelentett, amennyiben logikusan azt is bevonjuk a számításba, hogy a születések ideje a korszak első felére vagy azelőttre esett, amikor a tényleges városi lakósság a rohamos városiasodás e korszakában az 1910-ben mértnek még csupán töredékét képezte.[59]

      Ez a látványos városi túlsúly, érthetően, az érettségi helye szempontjából még nyilvánvalóbb. Az 5. táblázat 8. oszlopában jól olvasható – a viszonylag magas adathiány diktálta fenntartásokkal -, hogy bölcsész oktatóink harmada a fővárosban végezte el középiskolai tanulmányait, azaz mintegy kétszerannyian mint ahányan ott születtek. Ha a nagyvárosokra, ahol rendre két vagy három középiskola működött, kiterjesztjük e számszerű vizsgálatot, kiderül, hogy a törvényhatósági jogú városokban csoportunk tagjainak közel fele (49 %-a) érettségizett s közöttük 10 % egyenesen Kolozsvárott. Előképzettségük szempontjából tehát bizton megállapíthatjuk, hogy a bölcsész felsőoktatásban elnyert pozíciók leggyakrabban a korai életpálya alatt történő urbanizációs mobilitáshoz és a nagyvárosi középiskolázáshoz kötődtek, három érintett közül egynél egyenesen a Budapesthez. Kisvárosi háttér oktatóink életpályáján tehát csak kivételesen fordult elő.

 A budapesti háttér szerepe nyilvánvalóan azoknál volt a legnagyobb, akik a fővárosban valósították meg tanári karrierjüket. Mégis, a fővárosiak viszonylagos túlképviselete még az erdélyi bölcsészkarok személyzetén is kimutatható, hiszen a Kolozsvári bölcsész diákok elenyésző arányban (1,6 %) származtak Budapestről (5. táblázat, 11. oszlop), míg a Kolozsvárra került oktatóknak már 8 %-a (uo. 6. oszlop). Az ilyenfajta fokozatos mobilitáson alapuló kiválasztás más értelmiségi csoportoknál is kimutatható, ahol van adat a születési helyre, a középiskola helyére és a családi lakhelyre az értelmiségi pálya későbbi fázisában, például az egyetemre kerüléskor.[60]

A lokális háttér promóciós ereje azonban az egyetemek székhelyén vagy azok regionális körzetében születettek és felnövők körében különösen nyilvánvaló, mint ahogy ezt a Kolozsváron érettségizettek magas aránya is tanúsítja. A 21 Kolozsvári érettségizettként azonosított bölcsész oktatóból nem meglepően egy kivételével mind az erdélyi egyetemen tanultak tovább és szereztek diplomát, közöttük mindössze kettő folytatott Budapesten is tanulmányokat (a nem ritka posztgraduális külföldi peregrináció mellett). Az is érthető, hogy legtöbbjük – mindössze négyük kivételével, akik kezdettől fogva a Budapesti egyetemen működtek – további egyetemi pályájuk során is Kolozsvárhoz kötődött. Közülük a kolozsvári pályakezdés után ugyan hárman a fővárosban folytatták pályájukat, míg egyiküket budapesti magántanárságból neveztek ki Kolozsvárra egyetemi tanárnak. Ezekben a lokalitás hatását illusztráló mikro-történeti utalásokban talán a legfeltűnőbb az, hogy adatbankunk Erdélyország fővárosában érettségizett tagjai majdnem mind egyetemi kinevezést is nyertek, mindössze két kivétellel : köztük egyikükről csak mint gyakornokról tudunk, másikukról csak mint magántanárról (de lehetséges, hogy itt is adathiányról van szó). Feltételezhető, hogy a helyi ’gyökerek’ promóciós hatása végigkísérte az érintettek egész pályáját. A helyi társadalmi kapcsolatháló, esetleg magával az oktatószemélyzettel való nexusok s az egyetemi pálya modelljének és lehetőségeinek élményszerű ismerete minden bizonnyal szerepet játszott a helyben képzettek karrierjének hathatós megtámogatásában.

A többé-kevésbé urbanizált környezetben születés és neveltetés mindenképpen a bölcsész egyetemi pálya elérésénél megfigyelhető társadalmi egyenlőtlenségek lényeges forrása. Az e mellett tapasztalható regionális egyenlőtlenségek legtöbbször már nem ilyen drasztikusak s nem is mindig engednek meg közvetlen értelmezést a régióhoz kötődő számos társadalmi befektetés empirikusan nehezen mozgósítható változóinak számbavétele nélkül. A 6. táblázatból mégis igen markáns ilyen típusú összefüggések is kiolvashatók.

Mindenekelőtt tetten érhetjük itt a lokális eredet tágabb értelemben vett (regionális) hatástényezőjét abban, hogy az erdélyi egyetem oktatóinak közel két-ötöde (a humánbölcsészeknek majdnem fele) erdélyi születésű volt (6. táblázat, 4-5-6. oszlop). Ez a magas arány globálisan az egyéb értelmiségi csoportok (6. táblázat 9. és 12 oszlop) átlaga felé emeli az erdélyi származású bölcsész oktatók arányát. Ez az eredmény csak megerősíti a fentebbi megállapítást a Kolozsvárott érettségizettek pályájáról. Viszont az Erdélyhez legközelebbi két régióban – a Tisza bal partján és a Tisza-Maros szögén – születetteknél a (távolabbi) lokalitás a kolozsvári bölcsész karrierek elérésének esélyében már nemigen érezteti hatását. 

    A globális regionális egyenlőtlenségek között eléggé kirajzolódik az értelmiség elhelyezkedésének és az oktatók születési régióinak összehasonlításából Dunántúl és az nyugati Felvidék viszonylagos előnyhelyzete a többi nagy régió hátrányára. Közöttük a Duna-Tisza közén születettek majdnem annyira vannak képviselve az oktatók között mint az egyéb értelmiségben, de a közép-magyarországi születésűek helyzete annyiban sajátos, hogy közülük közel azonos arányban kerültek oktatók a budapesti karra, mint a kolozsvári karokra. Márpedig a regionális egyenlőtlenségek közös jegye az, hogy az erdélyi és azt övező régiók kivételével minden egyéb terület (még a Kelet-Alföldet képviselő Tisza bal partja is) aránytalanul több oktatót juttatott pozícióba a fővárosban mint Kolozsvárott. Ez magyarázható persze az erdélyi egyetem helyi rekrutációjának fent említett dominanciájával amely mintegy elnyomta a távolabbról indulók helyi esélyeit. Ezek a globális különbségek mindenesetre távolról sem radikális jellegűek, néha nem is egyértelműek. Eltörpülnek azok mellett, amelyeket az urbanizáció vizsgálatánál tapasztaltunk. 

      Ezek után áttérhetünk a rekrutáció felekezeti különbségeinek vizsgálatára. A korai honi értelmiség általános felekezeti megoszlásának főbb ismérvei – melyek elemeit a szabadpiacon működők közötti markáns zsidó és kevésbé markáns evangélikus túlképviseltettség, a katolikus és evangélikus németség szintén kiemelt helyzete valamint a két görög ritusú (s túlnyomóan román és szláv hátterű) csoportok gyengesége alkotja – körvonalaiban a bölcsész oktatók rekrutációjában is felismerhetők. Ezeket azonban itt egy különös külső tényező, az egyetemek vallási státusa erőteljesen módosítja. A pesti egyetem ugyanis a hivatalos, de csak 1867 után bekövetkező szekularizáció után is megőrizte valamelyest katolikus jellegét, ami esetenként hátráltathatta a nem katolikusok kinevezését. Ebből a szempontból Kolozsvár kezdettől fogva világi intézményként működött, amely elvben kizárta a felekezeti szempont érvényesülését és a gyakorlatban minden bizonnyal a helyi vagy regionális felekezeti erőviszonyokat engedte valamelyest érvényesülni. E megállapításhoz hozzá kell tenni, hogy – mint az egész állami szektorban – a hithű zsidó jelöltek egyetemi pályája (sőt valószínűleg a ’kitérteké’ is) végig a korban hallgatólagosan szokásos megkötések mellett bontakozhatott csak ki. A zsidó háttér itt is hátrányt jelentett, melyet csak kompenzatórikus teljesítmények vagy az uralkodó elittel való szintén kompenzatórikus szövetségi háló kiépítése árán lehetett áthidalni. Ez azonban az egész korszakon keresztül lehetséges maradt, míg – mint ismeretes - az 1918 utáni évtizedekben már nem.[61] Ezekkel a megjegyzésekkel meg is adtuk csoportunk rekrutációjában megfigyelhető felekezeti egyenlőtlenségek értelmezési kereteit. Tárgyalásunk érvényességét azonban sajnálatosan behatárolja a több mint egy negyedes adathiány. Eredményeink így egyelőre csak hipotetikus jellegűek lehetnek, melyeket további kutatások, főképp pontosabb adatgyűjtés segítségével lehet majd igazolni vagy módosítani.

7. táblázat

A dualista kor bölcsészkari oktatói és más bölcsészkari rokonnépességek felekeze[62]

	1	2	3	4	5	6	7	8
	Humán  Bölcsész oktató Buda- pesten	Reál bölcsész oktató Buda Pesten	Humán Bölcsész és TTK oktató Kolozs-várott	Összes bölcsész kari Oktató	Középis-kolai tanárok 1910[63]	Tanár vizsgázók Budapes-ten 1897-1915[64]	Tanár vizsgázók Kolozsvá-rott 1897-1915[65]	Közszol- Közszol-gálat és szabadfog-lalkozások 1910[66]
Róm. kat.	52,8	61	38	52,2	55,7	58,8	42,5	46,9
Reform.	17,3	23	36	25,9	18,4	8,6	15,7	16,3
Evangélikus	8,3	7	3	6,1	13,5	12,8	19,9	8,8
Unitárius	1,6	-	5,5	2,4	1,4	0,15	3,5	0,9
Görög kat., és ortodox	5,7	1	3	4	4,1	6,9	15,8	11,8
Izraelita	5,7	7	15	8,5	6,2	16,6	2,7	15
Más	1,6	-	-	0,8	-			-
Összesen	100,0	100	100	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
Nyers szám	121	70	73	274	3843	2532	942	138 069

      A görög rítusúak alulreprezentációja szempontjából eredményeink megegyeznek az országos trenddel, mely szerint a román, szerb, és rutén népességi aggregátumok (e felekezetek majdnem kizárólagos etnikai bázisai Magyarországon) igen szerényen vettek részt a modern értelmiségben. Ez a megállapítás tisztán tükröződik a 7. táblázat utolsó oszlopában, hiszen a görög rítusúak általános értelmiségi képviselete népességi arányuk felét sem érte el 1910-ben. Ha a kolozsvári egyetem tanárjelöltjei között kissé magasabb arányban szerepeltek, ez minden bizonnyal azért volt így, hogy (az Újvidék-i egyetlen szerb ortodox gimnázium mellett) az Erdélyben működő s a görög egyházak által fenntartott középiskolák tanszemélyzetének képzési igényeit a legkisebb költséggel lehessen kielégíteni. Azt a tényt viszont, hogy a bölcsészkarok személyzetében éppúgy mint a korszak végén a középiskolák tanárai között is csak az elenyésző 4 % erejéig szerepeltek, míg ennél sokkal magasabb arányban nyertek tanári képesítést a pesti karon (7 %) s különösen a kolozsvári karokon (16 %), csak úgy lehet értelmezni, hogy a bölcsész képzettségű s nem csekély volumenű de etnikailag kisebbségi görög rítusú bölcsészek a túlnyomóan magyar nyelvű, a magyar állam és a nyugati keresztény egyházak által dominált, minek következtében nacionalista vagy felekezetileg exkluzív  felvételi politikát érvényesítő tanári piacon számottevő diszkriminációt szenvedtek. A tanári képzettséget nyertek közel tizedét képviselő görög rítusú bölcsész többsége csak a tanárságból kizárt írástudók táborát szaporíthatta, mivel – bár magyar egyetemen nyert képzést – a korabeli gimnáziumok többségét kezelő.

      Még érdekesebb eredményt mutat fel a katolikusok megoszlása, mely egyértelműen arra utal, hogy a budapesti kar a dualizmus alatt is megőrizett valamit a korábbi római katolikus dominanciából. E megnyilvánul mind az oktatók (7. táblázat, 1-2. oszlop), mind a diákok ( 6. oszlop) közötti szignifikáns katolikus túlképviseltettségben Budapesten, ami ugyan megfelel az aggregátum országos részarányának a középiskolai tanszemélyzetben (5. oszlop), de lényegesen meghaladja az egész népességben (48 %) vagy az értelmiségben megfigyelhető részarányt (8. oszlop). Mindez számottevően elüt a kolozsvári helyzettől, ahol a katolikusok a reformátusokat alig meghaladó kisebbségi arányban voltak az oktatói karban jelen (3. oszlop), ugyanakkor amikor a tanárjelöltek közé továbbra is sokkal (közel háromszor) gyakrabban jelentkeztek. Itt ragadhatjuk meg valószínűleg a (részben német vagy szláv hátterű) katolikus és a túlnyomóan törzsökös magyar eredetű kálvinista bölcsész értelmiségiek közötti eltérések egy lényeges aspektusát a promóciós stratégiák és esélyek szempontjából. A katolikusok sokkal erősebben képviseltették magukat a tanárvizsgát letevő alapnépességben, de a reformátusok – legalább Kolozsvárott – jobban érvényesültek a bölcsészkarokon. Ezeknek az eltéréseknek az értelmezése azonban meghaladja vizsgálatunk kereteit, mert ehhez egyrészt a nemzetiségi háttér, másrészt az egész egyetemi piacon való érvényesülési lehetőségek felekezeti adottságait is számba kellene venni.

      Ezeknek egy másik vetülete olvasható az evangélikusok szereplésében a bölcsészkarokon. Itt – a reformátusokkal ellentétben – sokkal látványosabb a középiskolai tanárjelöltek és tanárok közötti túlreprezentáció, mint a bölcsészkari oktatók közötti jelenlét, különösen a kolozsvári karokon. Ennek egyik lényeges oka az evangélikus jelöltek túlnyomóan nemzetiségi (német vagy szlovák) háttere lehetett, akik között sokan nehezebben érvényesültek a felsőoktatásban (különösen Kolozsvárott, s nem kevéssé az ottani karokon megfigyelhető erős református jelenlét miatt), míg nyitva állt előttük a viszonylag túlfejlesztett evangélikus középiskolai piac.[67] Ez különösen vonatkozott az erdélyi szász jelöltekre, akiknek mintegy természetes érvényesülési területet nyújtott az erdélyi német gimnáziumok széles hálózata.[68] Ezért lehettek az evangélikusok egyszerre felülreprezentálva a középiskolai tanárok (7. táblázat, 5. oszlop) és alulreprezentálva a bölcsészkari oktatók (4. oszlop) között.

      Végül röviden ki kell térnünk a zsidó bölcsész oktatók igencsak gyenge képviseltettségére, nem népességi arányukhoz, hanem az értelmiségben való általánosan erős jelenlétükhöz képest. Nyilvánvaló, hogy a zsidó jelöltek az egyetemi pályán hátránnyal indultak s a bölcsészképzést elnyerők jó része nem a középiskolai vagy egyetemi oktatói pályán helyezkedett el, hanem inkább más, szabadértelmiségi foglalkozásban (újságírás, irodalom, művészetek, lapszerkesztés, könyvkiadás, színházi élet, stb.).[69] Ugyanazon okból e korban indulhatott már el az igencsak számottevő nyugateurópai zsidó egyetemi peregrináció kapcsán[70] a legtehetségesebb zsidó bölcsészértelmiségiek – a Polányiak, Mannheimek, Lukács Györgyök, Balázs Bélák esetében jól dokumentált – emigrálása[71], ami hosszú távon megfosztotta a honi értelmiséget számos később világhírűvé vált tagjától.

---

[1] A tanulmány a Nagy Péter Tibor és jómagam vezette modernkori (1867 utáni) magyar diplomás népességre vonatkozó kutatások alapján készült, melyet a londoni Rothschild (Hanadiv) Foundation, a Középeurópai Egyetem Kutatási Alapja és a NKFP anyagilag támogatott.

[2] Lásd például a legfontosabbak között Andorka Rudolf, „Az egyetemi és főiskolai hallgatók társadalmi összetétele, 1898-1942”, Magyar statisztikai szemle, 1979; Mazsu János, The Social History of the Hungarian Intelligentsia, 1825-1914, Social Science Monographs, Boulder, Colorado, Atlantic Research and Publications, Inc., Highland Lakes, New Jersey, Distributed by Columbia University Press, New York, 1997.

[3] L. Szögi László és munkatársai publikációit, nevezetesen a Magyarországi diákok egyetemjárása az Újkorban c. sorozatban (15 kötet 1994 óta). Ezek a kutatások elvben máris lefedik az osztrák és a német birodalomban, valamint Svájcban, Hollandiában, Angliában és Olaszországban főiskolai tanulmányokra beiratkozott magyarországi születésű vagy lakóhelyű diákság túlnyomó részét 1526 és 1918 között. L. még ugyanerre a legújabb publikációk között Szögi László, Budai, pesti és óbudai diákok külföldi egyetemjárása, I. 1526-1867, Budapest Főváros Levéltára, 2004;  Peregrinatio Hungarica, Studenten aus Ungarn an deutschen und österreichischen Hochschulen vom 16. bis zum 20.. Jahrhundert, Hrsg. Márta Fata, Gyula Kurucz, Anton Schindling, Stuttgart, Franz Steiner Verlag,  2006.

[4] L. Szentpétery Imre: A Bölcsészettudományi Kar története 1635-1935, Budapest, 1935; Eckhart Ferenc, A Jog- és Államtudományi Kar története 1667-1935, Budapest, 1936; Hermann Egyed-Artner Edgár: A Hittudományi Kar története, Budapest, 1938; Győry Tibor, Az Orvostudományi Kar története 1770-1935, Budapest, 1936; A királyi magyar Pázmány Péter Tudományegyetem alapítása 300 éves évfordulójának jubileumi emlékkönyve. Szerk. Kornis Gyula Budapest, 1936; Zelovich Kornél, A m. kir. József Műegyetem és a hazai technikai felső oktatás története, Budapest, 1922.

[5] L. Úttörő jellegűnek tekinthető e téren Varga Zoltán : A debreceni tudományegyetem története I. 1914 -1944. Debrecen, 1967. L. még Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945-1970. Szerk: Sinkovics István Budapest, 1970. Papp József: Hagyományok és tárgyi emlékek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, Budapest, 1982; Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1635-1985, szerk: Sinkovics István, Budapest, 1985; Szögi László, Az évszázados Universitas, Budapest, 2001; Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1635-2002, szerk. Szögi László, Budapest, 2003. (Lentebb Szögi László nevén ez a kötet kerül ismételt idézésre.) Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának története 1635-1985, szerk. Diószegi István, Budapest, 1989; L. még Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának története 1635-1985, szerk. Priszter Szaniszló, Budapest, 1991.

[6] E tekintetben csak legutóbb született egy ambiciózus kutatási beszámoló a Világháborúk közötti idők egyetemi tanári karáról. L. Kovács I. Gábor és  Kende Gábor, „Egyetemi tanárok rekrutációja a két világháború közötti Magyarországon”, in Zsombékok. Középosztály és iskoláztatás Magyarországon, szerk. Kövér György, Budapest, Századvég, 2006, 417-506. Ez a fontos vállalkozás azonban a ’tudáselit’ fogalma alatt összemossa a különböző vidéki és fővárosi egyetemi karok oktatóit, azaz olyan társadalmi kategóriákat, melyeket a bürokratikus besoroláson és fizetési osztályon kívül – mint egyetemi oktatókat – minden elválaszt : nevezetesen társadalmi hátterük, képzési útjuk, műveltségbeli érdeklődésük, oktatási gyakorlatuk, egyetemi publikumuk rétegszerinti beágyazottsága, kutatásra vagy szenioritásra beállított pályastratégiájuk, párhuzamos szakmai lehetőségeik s ennek megfelelően jövedelmük, társadalmi kapcsolathálójuk, a hatalmi elitbe jutásuk esélyei, stb. (Ez utóbbira pregnáns példa az, hogy 1884 és 1918 között parlamenti mandátumhoz jutó egyetemi tanárok között nem kevesebb mint 32 jogász volt – holott jogász egyetemi tanárból volt a legkevesebb az összes kar személyzete között, mint ezt lentebb az 1. táblázat mutatja -, de csak 9 bölcsész, 5 mérnök /a Műegyetemről/, 3 orvos, 1-1 teológus és bányamérnök /Selmecbányáról/. L. Ujváry Gábor, „Egyetemek képviselete az országgyűlésen”, Tanulmányok a magyar felsőoktatás XIX.-XX.  századi történetéből, szerk. Kiss József Mihály. Budapest, 1991, 7-69, különösen 37-49.) A kari megoszlás mellett még a különböző intézményekben elfoglalt, az egyetemi piacon oly eltérő rangú pozíciók közötti eltérések is elkerülték – eléggé érthetetlenül - a szerzők figyelmét. Kérdéses, hogy van-e értelme együtt tárgyalni a fővárosi vagy vidéki, az orvosi, a jogi, a katolikus teológiai vagy a bölcsészeti karok oktatóinak rekrutációs jellegzetességeit, anélkül, hogy a feltételezhető (sok szempontból nyilvánvaló) eltéréseket, ellentéteket és egyenlőtlenségeket akár egyetlen táblázat is bemutatná. Ez annál sajnálatosabb, mert evvel ez az önmagában ritka értékű adatgyűjtés komparatista szempontból majdnem teljesen használhatatlannak bizonyul. Bármilyen érdekes is lett volna ez az bölcsészelit történelmi kiválasztásának követése szempontjából, a jelzett tanulmányt így a jelen munkában is alig lehetett hasznosítani.   

[7] Ennek ellentmondó kivételként lehet itt utalni a magántanárokra vonatkozó monográfiára : Bíró Judit, Magántanárok a pesti tudományegyetemen, 1848-1952, Budapest, 1990.

[8] A kutatás magját az NKFP támogatta 2004 és 2007 között. A vállalkozás keretében a források adta lehetőségek szerint közel teljeskörű prozopográfiai adatbankokat állítottunk össze az egyetemi és főiskolai diplomásokról 1867 és 1948 között, valamint a legtöbb érintett intézmény beiratkozottjairól, főképp az első és utolsó éves hallgatóságról. Az így nominálisan azonosított egyetemi össznépesség létszáma meghaladja a 180 000-t. Az oktatók túlnyomó része szükségszerűen ebből a diáknépességből került ki.

[9] Forrás : Magyar statisztikai évkönyv, 1900, 360.

[10] Forrás : Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385-386. Az adatok a nyári félévre vonatkoznak.

[11] Téli félév.

[12] Az orvosi és bölcsészeti karokon valamint a Műegyetemen alkalmazott tanársegédekkel együtt, akiket a forrás nem számított bele az oktatók összességének kimutatásában.

[13] 137 gyógyszerész hallgatóval együtt, akiket az orvosi és a bölcsészeti kar tanárai oktattak - külön tanári testület hiányában.

[14] 281 gyógyszerész hallgatóval együtt.

[15] 39 gyógyszerész hallgatóval együtt.

[16] 110  gyógyszerész hallgatóval együtt.

[17] Az oktatásügyi összesítésekből rendre hiányzottak a régi rendszer végéig (bizonyos időleges kivételekkel) a szakfőiskolák, nevezetesen a tisztképzők (korszakunkban a Ludovika Akadémia), a művészképzők, a (mező)gazdasági tanintézetek, a kereskedelmi akadémiák és a Selmecbányai Erdő- és Bányamérnöki Főiskola. Ezeket részben nem a VKM kezelte, részben a korszak nagyobbik része alatt még nem követeltek érettségit, gyakran még a nyolc középiskolai osztály elvégzését sem. Mindenesetre a dualista korszak felsőoktatási statisztikáiban csak elvétve találtak helyet, akkor is csak elkülönítve a többi tanintézettől. 

[18] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385.

[19] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1916,      . L. ugyanerre lentebb a 2. táblázat adatait is.

[20] Erre esetleges, de jó példa erre az, hogy 1909/1910-ben az összes jogász hallgató több mint egy harmada (34,9 %) vagy önálló jövedelemmel bírt, vagy szülei a feltehetően vagyonos rétegkategóriákhoz (‘közép- és nagybirtokos, bérlő’, ‘nagyiparos, nagykereskedő, gyáros’, ‘egyéb értelmiségi és magánzó’) tartoztak, szemben az összes többi diák mindössze 18,4 %-ával. L. Magyar statisztikai évkönyv, 1909-1910, 390.

[21] A jogi tanulmányokat választók viszonylag gyenge átlagjegyeire nézve lásd saját kutatási eredményeimet a dualista korra. Az 1900 és 1914 között érettségizettek pályatervei szerint az összes egyetemi karok között (a teológia kivételével) a leggyengébb átlagjegyű érettségivel jelentkeztek a jogra, azaz (az 1-től – jeles – 4-ig – elégtelen terjedő skálán) 2,33-al, szemben az orvosi azonos, a teológia 2,44-es, de a bölcsészet és a Műegyetem 2,01-es átlagával. L. Karády Viktor, Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek 1867-1945, Budapest, Replika könyvek, 2000, 204. A későbbi évekre ugyanerre országos adatokat közölnek a Magyar statisztikai évkönyvek  majdnem minden évre 1928/29-tól 1941/42-ig, mely szerint a jogi karokba iratkozók érettségi átlagjegye 2,38, a jogakadémiákra iratkozóknál 2,59 volt szemben az 2,21-es főiskolai átlaggal. A bölcsészkarokra ekkor 1,81-es eredménnyel iratkoztak be a diákok.

[22] A nőket 1895 után, miután elvben megnyíltak előttük az egyetemek, csak az orvosi és bölcsészeti fakultásokra vették fel. A nőhallgatók a férfiakénál jobb előképzettségére és azokét jóval meghaladó egyetemi teljesítő készségére l. tanulmányomat : „Nők a modern felsőbb iskolázás korai fázisában” in Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), Budapest, Replika könyvek, 1997, 57-74, különösen 59-65.

[23] A birtokos osztályok gyermekei számára, érthetően, az egyetemi diploma gyakran gazdaságilag funkciótlan, bár társadalmilag egyre inkább elvárt státusszimbólum maradt, amennyiben vagyonuk esetleges igazgatása mellett nem voltak rákényszerítve szakmai tevékenység folytatására.

[24] A Magyar statisztikai évkönyvek megfelelő éves adataiból számított arányok.

[25] Erre példa az, hogy az 1901/2 és 1909/10 közötti években a jogi alapvizsgán a sikerráta a budapesti karon csak kerek 50 %-os volt, míg Kolozsváron 75,6 %-os. A Magyar statisztikai évkönyv-ek megfelelő adataiból számított arányok.

[26] L. Ladányi Andor,  A magyar felsőoktatás a dualizmus kora második felében, Budapest, 1969, 74. A Magyar statisztikai évkönyv-ek diákokra és a diplomásokra vonatkozó információ szerint 1900/1901 és 1909/1910 között a kolozsvári jogi karra beiratkozott diákság 52 %-a doktorált (ami statisztikai képtelenség lett volna, ha ott is tanultak volna négy évig), szemben a budapestiek 14 %-ával…

[27] Adatforrás : Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 392.

[28] L. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem története, 1635-1985, szerk. Szögi László, Budapest, 2003, 186. Thun gróf birodalmi oktatásügyi miniszter nagy modernizációs reformjai keretében 1850  február 15-i rendeletével terjesztette ki Magyarországra az osztrák részeken már 1848 december 19-án bevezetett magántanárságot, mint az egyetemi tanárok kiválasztásának promóciós bázisát. 1850 júliusában eltörölte az egyetemi tandíjat s helyette leckepénzt vezetett be, ami a magántanárok számára is szerény jövedelmet biztosított a hallgatók számától függően.

[29] 1910-ben például Kolozsvár közel 61.000 lakosával a szűken vett Erdély messze legnagyobb városi népességét foglalta ugyan magában Bassóval (41.000), Nagyszebennel (33,500) és  Marosvásárhellyel (25.500) szemben, azonban népessége meg sem közelítette a legnagyobb magyar városokét, mint Szeged (118.000), Szabadka (94.600), Debrecen (93.000) vagy Pozsony (78.000) és elmaradt a gyorsabban iparosodó bánáti és partiumi nagyvárosok mögött is, mint Temesvár (72.500), Nagyvárad (64.000) vagy Arad (63.000). L. Magyar statisztikai közlemények, 64, 104-110.

[30] Három fiú középiskola egy városban a századforduló táján Kolozsváron kívül már egy sor kisebb-nagyobb városban volt, így Brassóban, Debrecenben, Nagyszebenben, Nagyváradon, Pécsett (1912 óta), Szegeden, és Pozsonyban is. Ez utóbbi két városban alapult 1912 után egyetem, miután itt annak előtte jogakadémiák és protestáns teológiák működtek. L. Mészáros István, Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996-1948, Budapest, Akadémiai, 1988, passim.

[31] A kolozsmonostori (mező)gazdasági főiskola csak 1906-tól működött érettségit megkövetelő, hároméves főiskolaként (akárcsak a többi gazdászképző intézmény) és a Kereskedelmi Akadémiát is a századforduló után szervezték főiskolává 2 éves tanfolyammal.

[32] Brassóban 1885-től már négy érettségire felkészítő középiskola volt. L. Mészáros István, id. mű, 159-160.

[33] A Kolozsvári Egyetemen, a teológiákon, a jogakadémiákon, (mező)gazdasági főiskolákon és a Selmecbányai főiskolán kívül tulajdonképpen az egész korabeli főiskolai oktatás Budapesten történt. 1910-ben pl. csak a két fővárosi egyetemen (a Tudományegyetemen és a Műegyetemen) az egyetemi, jogakadémiai és teológiai hallgatóknak 61 %-a összpontosult. (Forrás : Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385-386.) Ebben nincsenek beleszámítva a szintén kizárólag Budapesten működő országos rekrutációjú művészeti, katonai és kereskedelmi főiskolák (mint pl. a Keleti Kereskedelmi Akadémia 1899 óta).    

[34] L. Magyar statisztikai közlemények, 

[35] Budapest lakóssága 1900-ban a Horvátországon kívüli ország mindössze 4,3 %-át tette ki, míg Erdélyé 14,7 %-át. L. Magyar statisztikai közlemények, 27, 6-7.

[36] 1895-ig a pesti bölcsészkar hallgatósága legtöbbször 500 alatt maradt, majd 1900 körül elérte és a későbbi években rendre meghaladta vagy megközelítette az 1000-t, egy ideig az 1500-at is. L. Szögi László, id. mű, 409-410.

[37] Nagy érettségiző mintáimon végrehajtott felméréseim szerint mindig ezt a két tantárgyat osztályozták legszigorúbban a dualista korban, akárcsak a régi rendszer későbbi fázisaiban. L. tanulmányaimat in Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), id. mű, 118-120, 137-138, ’   továbbá Tettemanti Béla, „Középiskoláink tanulmányi eredménye az 1932/33. évi értesítők alapján”, in Nevelésügyi tanulmányok, szerk. Imre Sándor, Szeged, 1934, 115 és125.

[38] A Magyar statisztikai évkönyvek adatai szerint.

[39] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1900, 360.

[40] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385.

[41] L. uo. 2. jegyzet.

[42] Fontos empirikus természettudományi tárgyakat a pesti bölcsészkar sokáig egyáltalán nem szerepeltetett oktatási kínálatában. Az ásványtan, a növénytan, az állattan és a vegytan például csak az 1850-es Thun-féle abszolutista modernizációs reformok során jutottak tanszékhez. L. Szögi László, id. mű, 176.

[43] Forrás : prozopográfiai adatbázis a szakirányok hivatalos elnevezése alapján az oktatók összes száma szerint.

[44] Csak nominális összesítés, hiszen az itt számba vett kinevezett rendes és rendkívüli tanárok valamint a magántanárok részben azonosak, mivel ezek a kategóriák nem kizárólagosak egymással szemben.

[45] Numizmatika, oklevél-, címertan, archeológia (régészet).

[46] Sémi filológia, perzsa, török, örmény nyelv, irodalom és/vagy civilizáció.

[47] Szlavisztika, horvát, bolgár, román, rutén, orosz, finn nyelv és irodalom.

[48] Politika, pszichológia, demográfia, könyvtártan, néprajz, hittudomány.

[49] Ebből egy ’természetrajz’.

[50] Forrás : Mészáros István, id. mű, 103.

[51] Forrás : Magyar statisztikai közlemények, 56, 758-759.  

[52] Forrás : Magyar statisztikai közlemények, 56, 708-710.

[53] Budapest nélkül.

[54] Néhány Magyarországon kívül született diák kivételével.

[55] A számítás forrása :  Magyar statisztikai közlemények, 64, 84-85.

[56] L. Magyar statisztikai közlemények

[57] A számítás forrására l. Magyar statisztikai közlemények, 64, 85.

[58] Forrás : Magyar statisztikai közlemények, 56, 74-81.

[59] A Horvátországgal együtt mért városiasodási ráta a törvényhatósági jogú városokat illetőleg (Budapestet is beleértve) 1869-től 1910-ig a népesség 6,8 %-áról majdnem megduplázódott (11,2 %). A számítások forrása : Magyar statisztikai közlemények, 27, 7 és ua. 64, 85.  

[60] Hasonlót tudtam kimutatni pontos adatokkal a kolozsvári illetőségűek drámaian növekvő arányában a kolozsvári egyetem medikusainál a születési helyek, a középiskola végzésének helyei és az egyetemre jutottak szüleinek lakóhelyei összehasonlításával.  Míg az érintetteknek mindössze 8,2 %-a született Kolozsváron és szüleiknek csak 15,1 %-a lakott a városban egyetemi tanulmányaik kezdetén, 24,4 %-uk helyi gimnáziumban érettségizett. L. Victor Karady, Lucian Nastasa, The University of Kolozsvár/Cluj and the Students of the Medical Faculty (1872-1918), Cluj, Inter-Ethnic Diversity Resource Centre, Budapest/New York, Central European University Press, 2004,  102-104.        .

[61] A világháborúk közötti egyetemi ’tudáselit’ vizsgálatából kiderül, hogy az 1927/8 és 1942/3 között választott mintaévekben hivatalban lévő, mindössze 8 (az összes 1,4 %-át képező) zsidó egyetemi tanárt mind 1919 előtt nevezték ki. A kikeresztelkedettekkel együtt 29 főt kitevő zsidó eredetű professzorból 20 kapott 1918-ig katedrát, 9 1919 és 1932 között s azután egy sem. L. Kovács I. Gábor és Kende Gábor, id. tanulmány, 427. 

[62] Az adatforrást a prozopográfiai felmérés szolgáltatta, hacsak nincs másképp jelezve.

[63] L. Magyar statisztikai közlemények, 56, 759.

[64] Forrás : Magyar statisztikai közlemények, 56, 708-710.

[65] Uo.

[66] L. Magyar statisztikai közlemények, 56, 708-710.

[67] 1900-ban a 92 egyházi gimnázium közel negyede (22) evangélikus volt s a teljes középiskolai hálózat egy hetede is, míg az evangélikus diákok az összes tizedrészét képezték csak. L. Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), id. mű, 104-105. 

[68] 1900-ban a 32 erdélyi gimnáziumból 7 volt német evangélikus, tehát az összes közel negyede (L. Magyar statisztikai évkönyv, 1901, 337-338),. Ugyanakkor az erdélyi népességnek a (jórészt ténylegesen német-szász) evangélikusok alig 9 %-át tették ki. (Forrás : Magyar statisztikai közlemények 27, 86-87.)

[69] Bár hozzávetőleges adataink sincsenek arra, hogy milyen képzési háttérrel rendelkeztek a kulturális szabadértelmiség zsidó és nem zsidó tagjai a dualista korban, arra már vannak információk, hogy ezek között milyen meghatározó számarányban szerepeltek zsidók. Az újságíróknak 1890-ben már 37 %-a, húsz évvel később pedig 42,4 %-a volt zsidó. (Forrás : Sípos Balázs, „ Az újságíró-társadalom 1890 és 1945 között”, in Zsombékok, id. mű, 351-375, különösen 356.) A tudományos és művészeti társulatok díjnokai és tisztviselői között ez az arány éppen 20 %, a magántudósok és írók valamint az irodalom és művészet körében alkalmazott tisztviselők és díjnokok között 24 %, a férfi magántanárok, magántanítók, nevelők és korrepetitorok között pedig 42 % volt. Ezekhez a kategóriákhoz számíthatók a kizárólag zsidó talmudtudósok is, náluk azonban nemigen lehet világi bölcsész előképzettséget feltételezni. (Forrás : Magyar statisztikai közlemények, 56, 649.) A könyvszakmákban (könyvkiadás, nyomdászat és könyvterjesztés) megfigyelhető tetemes (nemritkán többségi) zsidó szerepvállalásra nézve Magyarországon l. tanulmányomat : Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, id. könyv, 119-139.

[70] Például a németországi magyar peregrinációnak 1890 és 1918 között már 27 %-a zsidó diákokból tevődött össze, (l. Szögi László, Magyarországi diákok németországi egyetemeken és főiskolákon 1789-1919, Budapest, 2001, 44.), s a bécsinek is 23 %-a (l.  Patyi Gábor, Magyarországi diákok a bécsi egyetemeken és főiskolákon 1890-1918, Budapest, 2004, 33-35).

[71] A kényszeres zsidó értelmiségi emigrációra kevésbé ismert korai példa Kont Ignác (1856-1912) irodalomtörténész. „A bécsi és a budapesti egyetemen tanult, majd Párizsba ment a modern nyelvek és irodalmak tanulmányozására. Itthon nem kapván tanári állást, végérvényesen Franciaországban telepedett le…mint a Sorbonne doktora u. o. egyetemi magántanár is volt s élete végéig a magyar nyelvet és irodalmat adta elő.” Magyar zsidó lexikon, Budapest, 1929, 501.