Karády Viktor

Zsidóság Budapesten a 20. század első felében.

Szociológiai bevezetés

            Egy szükségszerűen korlátozott méretű és ambíciójú bevezető tanulmánynak a tárgyban legalább négyféle alapvető nehézség kivédését kell megkísérelnie. Az egyiket ’konjunkturális’ a másikat ’absztrakciós’ vagy ’elszigeteltségi’ paradigmának lehet nevezni, a harmadik a társadalomtörténeti fejlemények forrásainak egyenlőtlenségéhez, míg a negyedik a zsidó népesség meghatározásának, körülhatárolásának az időben egyre fokozódó kérdésességéhez kötődik.

            A hagyományos s elsősorban napjainkban is a politikatörténelmi változásokon alapuló történetírás viszonylag jól számot ad a zsidóság helyzetét mintegy ’kívülről’ meghatározó hatalmi viszonyok időbeli változásairól s az érintettek válaszreakcióiról. A társadalomtörténész által követett legtöbb átalakulás azonban részben többé-kevésbé független a politikatörténelmi helyzet alakulásától, s ezért sem zajlik le – legalább jórészt – ugyanazon kronológia szerint. Innen a konjunkturális változások megragadásának nehézségei.

            Az ’absztrakciós paradigma’ arra utal, hogy a fővárosi zsidóság társadalomtörténelmi helyzetének alakulása igazából csak az egész országban, sőt a határokon túlról jövő migrációk és a külső kollektív magatartásbeli minták behatása révén a tágabb régióban lezajló hasonló folyamatok keretében értelmezhető, ami elvben szét kell hogy feszítse a monografikus előadás kereteit.

            Ezenkívül a honi társadalomtörténelmi fejlemények jelzésrendszere az időben, a tematikus egységek és a társadalmi alcsoportok szerint igencsak egyenlőtlenül gazdag, pontos illetve megbízható forrásokra támaszkodhat. A forráshiány és a források minősége olykor esetleges okokra vezethető vissza: pl. a statisztikai apparátus fejlettségére, az érdekelt szakemberek egyéni érdeklődésére, nemritkán azonban maga is a társadalomtörténelmi folyamatok függvénye. A honi zsidóságra vonatkozó jelzésrendszer viszonylagos, de az európai gyakorlatban egyedülállóan gazdag sokrétűsége így már a hosszú 19. században is sokat ’köszönhet’ a rendi társadalmi viszonyok lassú felszámolása folyamán, s főképp az 1870-es évek végétől nyilvánosan megfogalmazott ’zsidókérdésnek’[1], majd a világháborúk közötti korban már egyre inkább egyenesen az antiszemita hisztéria terméke.

            Végül, tudjuk, a modernizációval együtt járó világiasodás fokról fokra érvénytelenítette a zsidóság hagyományos felekezeti definícióját. Az érintettek önképe és a kívülállók ’zsidóképe’ – különösen a politikai antiszemitizmus megszállottjaié – idővel már egyre kevésbé elégedett meg a vallási vagy etnikai határok megszabta csoportfogalommal. Ez azzal magyarázható, hogy megjelentek, s a társadalmi erőtérben demográfiailag is egyre nagyobb szerepet játszottak különböző, a politológus Isaac Deutscher[2] által ’nemzsidó zsidóknak’ nevezett zsidó eredetű vagy ’hátterű’ csoportok: áttértek, vegyes házasságban születettek, vallásilag közömbösök vagy egyenesen antijudaisták, univerzalista üdvideológiák hívei stb. Hangsúlyozni kell, hogy itt idézett adataink túlnyomó része a felekezeti zsidóságra vonatkozik, így a vallási kötelékeit elhagyókra nézve jelzéseink legtöbbször nem érvényesek. (Ezekre ugyanis csak a legritkábban – pl a ’kitértek’ számára, nemi megoszlására vagy területi elhelyezkedésére – vannak megbízható adatközlések.)   

            E nehézségeket ebben a rövid bevezető tanulmányban csak jelezni tudom, leküzdeni nem. Részbeni megkerülésük végett előadásomban az igen gazdag társadalomtörténelmi témavilágból csak néhány olyan alapvetőnek tekinthető elemet tárgyalok, amelyekre nézve mérsékelhetők a fentiekből adódó korlátok hátrányai, s amelyek egyben szorosan összefüggni látszanak a diszciplína egyéb fontosabb tárgyköreivel. Ezért maradtak ki az itteni sommás elemzésekből – néhány utaláson kívül – a történelmi irodalomban egyebütt ha nem is gyakran, de azért érdemben (még saját munkáimban is) tárgyalt kérdések, mint a kollektív városi térkihasználás, az egyesületi élet, a vallásosság, a politikai szerepvállalás, a bűnözés, a prostitúció, a nők helyzete, a virilisták stb. kérdései.       

A 19. század vége óta egészen a Soáig a zsidóság számszerűleg – de persze még inkább gazdasági szerepvállalása, társadalmi tekintélye és kulturális súlya okán – a főváros lakósságának meghatározó részét képezte abban a (többfajta) értelemben, amelyben ezt itt megkísérlem tárgyalni.

Budapest ’elzsidósodása’, amint a nemritkán antiszemita indíttatású várostörténeti narratívában a téma már korán megfogalmazódik – a zsidóellenes programmal 1895-ben Bécs polgármesterévé választott Karl Lueger nemhiába gúnyolta az általa egyébként a zsidókkal közel egyformán megvetett magyarok fővárosát Judapest-nek –, valójában egy hármas, a feudalizmus utáni európai fejlődésben másutt is többé-kevésbé megfigyelhető urbanizációs paradigmának a terméke. Ennek első eleme a nemzetállamokban integrálódó zsidóság különlegesen gyors és intenzív városba települése, amely messze meghaladta a városok, sajátosan a fővárosok növekedési rátáját. Másodsorban a zsidó városiasodás a fővárosban éppúgy mint egyebütt messzemenően megtartotta tömbszerű jellegét, amennyiben nagyobbrészt, ha nem is kizárólagosan, egyes – Közép-Európában általában központi – kerületekben koncentrálódott. Harmadsorban ez a népesség rétegspecifikusan szelektív felvándorlásból származott, amennyiben a rokonnépességnél átlagosan sokkal erősebben a szakmai-társadalmi mobilitásra beállított, vállalkozásra kész vagy már egyenesen polgárosodott, ’modernizált’ (szellemi és gazdasági tőkével rendelkező, azt felhalmozó vagy arra aspiráló) s nem kisrészt szekularizált, nemzeti identitás szempontjából ’asszimilált’ elemekből állt össze.[3]

Az első alfejezetben a jelzett paradigma első két aspektusának honi változatát mutatom be, majd rátérek a budapesti zsidóság demográfiájának jellemzésére. Ennek és a többi alfejezetnek a témái, ha különbözőképpen is, de egyaránt a Budapesten tömörülő zsidóságnak mind a környező társadalomhoz, mind a vidéki zsidósághoz képest kiemelkedő ’modernizációs különbözetéhez’, legtöbbször az ezzel kapcsolatos s mindkét viszonylatban számottevő előnyhelyzetéhez kötődnek.

Népesedés és lakóhelyi elhelyezkedés

A kiemelten gyors zsidó városiasodást a régi rendszer demográfiai szakirodalma bőséges jelzőrendszerrel, pontosan kimutatta.[4] A Budapestet alkotó három városrész közül nagyobb zsidó népesség a II. József előtti feudális korban csak Óbudán volt. A reformkorig az Óbudai zsidóság túlsúlya meg is maradt, de ez a helyzet gyors változásnak indult az 1840-es ’fél-emancipációs’ törvény után, amely a privilegizált bányavárosok kivételével elvben megnyitotta a városokat a zsidó bevándorlás előtt: a későbbi főváros zsidó lakóinak száma a következő évtizedben megduplázódott.[5] A betelepülés ezután elsősorban Pestet érinti, és 1850-ben már a három fővárosi kerület 120 000-nyi lakosából 14%, 1869-ben a 225 000-ből nem kevesebb, mint 16,6% zsidó vallású. Ezzel a zsidóság igen korán a katolikus többségű fővárosi agglomeráció második legnagyobb vallási aggregátumává válik, holott az országban továbbra is csak 4%-nyi a felekezeti rokonnépesség aránya. A kiegyezés utáni nagy városiasodási hullám a dualizmus végére megháromszorozza az 1873-ban egységesített főváros lakosságát, a helyi zsidóságét viszont közel ötszörösére növeli. 1880 óta a népesség egy ötöde (1910-ben és 1920-ban már 23% felett) izraelita, bár ennek a gyors a növekedésnek a dinamikája 1919 után megtörik. A Tanácsköztársaság és a fehérterror alatt kibontakozó nagyarányú kitérési mozgalom, a századelő óta fokozatosan tért hódító demográfiai depresszió (születésszám-csökkenés), az 1918/19 utáni politikai emigráció, az antiszemita nyomás elleni menekülés és a külföldre (vagy az 1920-as években) vidékre való s elsősorban a numerus clausus áldozatait (a fiatal értelmiség-jelölteket) érintő elvándorlások következtében – mely kényszerhatások a helyi zsidóságot a többi népességnél ismét csak sokkal erősebben érintették – a fővárosi zsidóság népességi arányszámai fokozatos csökkenést mutatnak. 1935-ben a népesség 19,2%-a,[6] 1941-ben már mindössze 15,8%-a zsidó vallású.[7]

 Igaz, az 1939-es ún. ’második zsidótörvény’ által (az 1935-ös nürnbergi faji törvényhozás mintájára) újradefiniált ’törvényesen zsidó’ népesség ennél lényegesen nagyobb maradt, nem beszélve az 1919-20-as történelmileg első nagy kitérési hullámról, és ennek utórezgései folytán megsokasodó ’zsidó származásúak’ magas arányáról. Valószínűsíthető, hogy a statisztikai látszat ellenére s elsősorban a további zsidó városiasodási mozgalom (vidékről, nevezetesen a Trianon után elszakított területekről való felköltözés) hatására a zsidó kötöttségű népesség helyi részaránya –különösen, ha a vegyes házasságokból születetteket is ideszámítjuk – a világháborúk közötti korban tulajdonképpen nem csökkent, és összesített nyers számuk minden bizonnyal még emelkedett is.[8] A világháborúk közötti migrációs egyenleg továbbra is a zsidóság különleges ’fővárosiasodási’ hajlamát igazolja, melyet a Trianon után elvesztett területekről való bevándorlás intenzitása sajátosan fémjelez. Az 1920-as népszámlálás szerint a budapesti zsidóságnak mindössze 43%-a volt helyi születésű (szemben az össznépesség 63%-ával), de 18,6%-uk elcsatolt területen született, szemben az össznépesség mindössze 7%-ával. 1930-ra a helyiek aránya alig változott, de az elszakított területről betelepültek aránya még mindig 15,3% volt a fővárosi zsidóságban, azaz közel háromszor annyi, mint például a többségi katolikusok körében (5,3%).[9] A sajátos zsidó ’túl-városiasodási’ paradigma tehát továbbra sem vesztette érvényét.

Ez utóbbinak még látványosabbak az eredményei, ha a budapesti zsidóság létszámát az országos rokonnépességhez viszonyítjuk.  Már 1900-ban fővárosi volt a honi zsidóság pontosan egy ötöde (míg az országos összlakosságnak csak alig 4,1%-a)[10]. 1910-re ez az arány már 22,3%-ra emelkedett a zsidóságnál, az összlakosság továbbra is csupán 4,8%-ával szemben[11]. A trianoni területvesztéssel azonban új helyzet állt elő. A csonka ország zsidóságának már majdnem fele (1920-ban 45,5%-a[12], 1930-ban kereken 46%-a) budapesti,[13] s ezek a magas arányok – átmenetileg –csak az 1938 utáni terület-visszaszerzésekkel csökkentek valamelyest.   

Ezt a népességet aztán mintegy felényire zsugorítják a régi rendszer végének zsidóüldözései s mellékesen a háború és az ostrom pusztításai, melyek az 1938 utáni zsidóellenes törvényhozással kezdődő fasizálódás következtében egyre jogfosztottabbá vált, majd a német megszállás után rövid úton kifosztott és földönfutóvá tett fővárosi zsidó lakosságot a többieknél is súlyosabban érintették. A legembertelenebb megpróbáltatások nyitányát 1941 nyarán az állampolgárságukat igazolni nem képesek kőrösmezei deportálása és lemészárlása képezte, s ezek a férfi munkaszolgálatosok megtizedelésével folytatódtak az oroszországi fronton, majd magában az országban. Ezt követte a külvárosiak s számos vidékre vagy akár csak a külvárosba tévedt budapesti zsidó haláltáborokba küldése 1944 koranyarán. Az átmeneti enyhülés után a helyi üldözések a Nagy-Budapesten 1944. október 15-étől 1945 februárjáig tartó gyilkos nyilas rezsim hónapjaiban érték el tetőpontjukat. A Soá fővárosi túlélőinek aránya így is sokkal magasabb volt, mint a teljességben deportált vidéki zsidóságé.

 Ennek tudható be, hogy 1945 után a túlélők abszolút többsége már fővárosi. Már az 1946 végén lezárt, de 1945-ben elkezdett (s így a közbeeső felekezetváltások, válaszmegtagadások, vándormozgalmak és egyéb demográfiai változások miatt bizonytalan teljességű) és a Soá utáni legelső tudományos igényű összeírás szerint a 165 330 azonosított túlélő közül 117 363 (71%) fővárosi volt.[14] Ez az arány az 1949-es népszámlálás szerint a szigorúan felekezeti zsidóságot illetőleg is 72%. Mi több, a sokfajta migrációs mozgás eredőjeként (allya Palesztinába majd Izraelbe, felköltözés vidékről, bevándorlás a volt magyar területekről, emigráció nyugatra) a Felszabadulás utáni években a honi zsidóság budapesti koncentrációja tovább folytatódott, tulajdonképpen egészen napjainkig. A legutolsó ezredvégen végrehajtott felmérés megkérdezettjeinek már 86%-a budapesti volt s 70%-uk a fővárosban is született.[15]

            Ebben az összefüggésben kell utalni az érintetteknek a fővároson belüli markáns lakóhelyi elkülönülésére, melyben a kívülről ható szegregáció és az önkéntes, egyes társadalomtörténészek által ’belső gettósodásnak’ minősített  rezidenciális tömörülés együttes és más nagyvárosokban is hasonló jellegű következménye ragadható meg. Ez a tendencia igen hosszú távon megfigyelhető, és a világháborúk közötti évekig arányaiban alig változott, kivéve néhány kerület kültelki részén, melyek csak a 19-20. századforduló évtizedeiben épültek ki.

 E lakóhelyi koncentrációnak főbb jellemzői közé tartozik egyrészt, hogy a zsidó lakosságnak az aránya az 1873-as egyesítés óta mindig 90% feletti, így az összlakosságnál (1930-as években 73%[16], 1941-ben már 76%[17]) sokkal magasabb hányada telepedett meg a pesti oldalon, másrészt, hogy itt elsősorban a Belvárosban és a határait változtató Lipótvárosban, valamint a Belváros nyugati peremkerületeiben laktak. 1935-ben még az V. a VI. és a VII. kerület polgárainak közel kétötöde (38,9%-a) izraelita vallású volt, s ezekben a kerületekben élt az egész rokonnépesség 60%-a. Ha a zsidók által szintén erősen lakott IV. (benne Újpesttel) és VIII. kerületet is hozzávesszük ezekhez, akkor megállapíthatjuk, hogy a jelzett öt kerület fogadta be a világháborúk közötti fővárosi zsidóság több mint háromnegyedét (76,5%).[18] A holokauszt túlélői csak fokozatosan és részlegesen vándorolnak majd el a hagyományos ’zsidónegyedekből’. A legutolsó felmérési eredmények azt mutatják, hogy a jelenkori (1999) fővárosi zsidóság legerősebben az Újlipótvárosban koncentrálódik, de 1945 óta már jelentős kirajzás történt Budára is, nevezetesen a Rózsadombra.[19] Ezek a népesség nyers megoszlására vonatkozó adatok persze igen komplex módon eltérő demográfiai és rétegszerkezeti elemeket takarnak, melyek között a legfontosabb talán a műveltebb és ’modernizáltabb’ rétegek koncentrációja az emblematikus nevű Lipótvárosban (1945 után már inkább ennek ’újlipótvárosi’ negyedeiben), s velük szemben a leghagyományosabb kispolgári csoportoknak a tömörülése a máig is ’zsidónegyednek’ tekintett VII. kerületben és a VIII. kerület beltelkibb részein.

’Természetes’ népmozgalom

A modernkori népességek népmozgalmában magától értetődően egyre kevesebb minősíthető ’természetesnek’, hiszen a népesség állapotára vonatkozó adottságok rendre az érintettek stratégiai döntéseinek (házasodás, gyerekszám), illetve a gazdaság és az egészségügy helyzetének (halálozás) valamint – háborús korban – a katonai-politikai konjunktúra függvényei. Mindez talán a többieknél is fokozottabban vonatkozik a városi zsidó aggregátumokra, részben ezek különleges modernizációs készsége révén, ami a demográfiai magatartások terén is nyilvánvaló, részben az egész csoport 1919 után nyilvánvaló s a fasizálódással akut jelleget öltött társadalmi fenyegetettsége következtében. 

            A budapesti zsidóságban is jól megfigyelhető az európai városi zsidó népességekre mindenütt többé-kevésbé jellemző gyors – a többi népcsoportoknál sokkal korábbi és általában gyorsabb lefolyású – ’demográfiai átmenet’. Ennek főbb jellemzői legelőször (a 19. század óta) a halálozás rohamos csökkenése, melyet a családtervezéssel beálló termékenység-mérséklődés követ, hogy egy későbbi fázisban beálljon egyfajta (sohasem teljes) egyensúly, melyet a kis gyerekszám és a tovább gyengülő halálozási kockázat mellett a népesség markáns öregedése jellemez.

            A fővárosi zsidó halandóság korai enyhülése a 19. századtól jól megragadható. 1880-ban a zsidó halandóság (19 ezrelék) már a nem zsidó lakósságra jellemző (39 ezrelék) felénél is alacsonyabb volt, s ez a distinktív különbözet egészen az 1920-as évekig (1920-ban 16 ezrelék szemben 26 ezrelékkel) fennmaradt. A későbbiekben azonban a zsidó korfa elöregedése folytán a nyers halálozási ráták közötti arány kissé megfordult (1939-ben már a zsidó halálozás 16,4 ezrelék szemben a keresztény népesség 15,2 ezrelékével)[20], bár korspecifikus halálozási rátákban végig megmaradt az érintett zsidó népesség előnyhelyzete. Így például a fővárosi zsidóság 1935-37-ben regisztrált 5,7%-os egy év alatti csecsemőhalandósága alig több mint a fele volt a helyi keresztényekének. Ez a zsidók számára igen kedvező arány még 1941-43-ban is csak 8%-ra módosult szemben a keresztények csökkenő, de még mindig 10%-os arányával.[21] De a fasizálódás érthetően a halálozási ráták súlyosbodását is előidézi, bár 1944 előtt még nem drámaian, inkább csak egyes, a zsidó népességben eleddig a többieknél ritkábban előforduló halálokok (pl. a tüdőbaj) térnyerésével.[22] Az üldözések hozta pontos vérveszteségeket a statisztika nem vette pontosan számba. De súlyosságukra jellemző, hogy a pesti (neológ) chevra khadisa (temetkezési szentegylet) adatai szerint még az 1946-ban el- vagy újratemetettek 16%-ának halálokaként is ezt jegyezték fel.[23]

A halálok-statisztikák egyébként már a 19. század végétől jól követhetően jelzik a zsidó halandóság jellegzetesen ’modern’ természetét, amennyiben a fővárosi zsidókat érintő fontosabb halandósági tényezők között minimális a higiéniával, egészségesebb lakásviszonyokkal és életmóddal illetve orvosi profilaxiával elkerülhető halálokok – mint a fertőző betegségek (az összes 8,7%-a 1922 és 1939 között), különösen a tüdőbaj (az összes ilyen eset 11,3%-a 1922 és 1939 között) –, míg a legtöbb halálozás az előrehaladott korhoz kötött szervi betegségeknek tulajdonítható, mint a rák (az összes rákhalálozás 25,8%-a 1922-1939-ben) vagy a szívbetegségek (az összes ilyen eset 25,5%-a 1922 és 1939 között).[24] Ennek a ’modern’ halálozási modellnek érthetően a fővárosi zsidóságnak a többi népességnél átlagosan sokkal kedvezőbb orvosi ellátottságában lehet egyik fő okát azonosítani. Erre vonatkozóan kulcsadat az orvosi gondozásban elhunytak magas aránya. Erre sajnos csak a Duna-Tisza közti régióra találtam forrást, de az általa tükrözött egyenlőtlenségek minden bizonnyal Budapestre is jellemzőek lehettek. Ezek szerint például 1901-1902-ben a zsidó férfi halottak 84%-a s a nők 90%-a orvosi felügyelet mellett hunyt el, szemben az itt is többségi római katolikus férfiak 71%-ával és a nők 70%-ával.[25] A zsidó halálozási viszonyok súlyosbodása, különös tekintettel a fertőző betegségek gyakoribbá válására (tüdőbaj, szifilisz), csak a fasizálódás éveiben mutatható ki (1941-43-ra) Budapesten,[26] mielőtt – de csak az 1944. március 19. utáni német megszállás hónapjaiban – előtérbe kerültek az erőszakos halálokok (öngyilkosság, bombázás).[27]

            A fővárosi zsidóság modernizációs előnyhelyzete a termékenységi viselkedésben éppen olyan nyilvánvaló, bár természetesen ez a halandóságihoz képest számottevő időbeli eltolódással fejlődik látványossá. 1880-ban a 31 ezrelékes zsidó születésszám még nem marad el drámaian a keresztény népesség ’közel természetes’ 39 ezrelékes születési rátájától. Mindkét népességi aggregátum fokozatosan csökkenti a későbbiekben gyerekszámát, de a köztük lévő különbségek aránya majdnem folyamatosan nő. Az 1920-as évektől a fővárosi zsidóság halottainak száma rendre meghaladja az élve szülöttekét. 1920-ban a 16 ezreléknyi – igen alacsony, a reprodukciós színt alatti – zsidó születésszámmal szemben a keresztény népesség még 25 ezreléknyi újszülöttet produkál, 1930-ban már csak 9,2 ezreléket ennek duplájával szemben, míg 1939-ben már csak 4,9 ezreléket a nagyságrendileg továbbra is 19 ezrelék körüli keresztény termékenységi rátával szemben.[28] A zsidótörvényekkel beálló szükségállapot egyik drámai kifejeződése éppen a gyerekszám radikális leszorításában érhető tetten, mely az 1940-es évek első felét végig jellemezte.[29] Ezt persze gyakran csak mesterséges termékenység-megszakítással, nemegyszer az elvetélések művi előidézésével (és véletlen vetélésként való álcázásával) lehetett elérni, melyre nézve statisztikai bizonyítékokat  is lehet találni.[30]  Fontos itt kiemelni, hogy a gyors és drámai gyerekszám-csökkenés az érintett népességben nem – vagy nem csak – a felekezeti csoportok között figyelhető meg, s egyébként döntő hatású rétegszerkezeti különbségekre vezethető vissza, hanem jól kimutathatóan akkor is fennmarad, ha a rétegkülönbségeket statisztikailag semlegesítjük.[31]

            A korai és gyors gyerekszám-csökkenés automatikusan elöregedéshez vezetett, bár a zsidó népesség korfájának módosulásait a többiekénél érthetően sokkal drámaiabban terhelték meg a vándormozgalmak és 1940 után az üldözések okozta szelektív vérveszteség. Míg 1901-ben még a budapesti zsidóságnak mindössze 5,6%-a volt 60 év feletti, tehát alig több mint az egyéb népességé (5%),[32] 1920-ban már 9% (szemben 6,1%-kal a nem zsidó népességben).[33] Ez az emelkedő arány két évtized múlva, 1941-ben már közel 19%-ot ért el a keresztény népesség továbbra is alig 8,4%-ával szemben.[34]

            A fővárosi zsidóság demográfiájának – sok egyéb itt nem tárgyalható részlete mellett – még három sajátos aspektusáról érdemes említést tenni, melyek szintén az érintettek kollektív ’modernizációs különbözetével’ értelmezhetők.

            Az első ezek között a házasságot kötő zsidó párok átlagosan magas kora. Egyelőre konkrét fővárosi adatot erre nézve ugyan nem találtam, de országosan jól kifejezi a különbségeket az a tény, hogy pl. 1930-ban a leggyakoribb házasságkötési életkor a zsidó vőlegényeknél 30-39 év között volt, míg az össznépességben ez a 20-24 éves korcsoportra esett.[35] Ugyanakkor a zsidó menyasszonyoknak csupán mintegy 8%-a kötött frigyet 20 éves kora előtt, szemben az összes menyasszony közel negyedével (24,5%)[36]. A házassági kor emelkedése értelemszerűen az iskolázási időtartamának elhúzódásával, a ’polgári’ családmodellel járó ’berendezkedés’ megvalósításával, a karrier-kezdet beindításával, de a tervezett, elvállalt vagy biológiailag lehetséges gyerekszám csökkenésével is együtt járt, hiszen a kisebb család megalapítását a kései házassággal is biztosítani lehetett a női termékenység korabeli (a 40 éves életkort csak kivételesen meghaladó) határain belül.     

            A második fontos különbség a magas válási arányban rejlik, amely igen korán, már a 19. század végétől kezdve élesen elkülöníti többek között a protestáns és a katolikus, valamint a zsidó és a nem zsidó házasok aggregátumait egész Magyarországon. Budapesten a világháborúk közötti években a házasságok egy ötödét vagy annál is kisebb részét kötötték zsidók, míg a házasságukat felbontó vőlegények között mintegy negyedrészt (24%-kal) szerepeltek. 1932 és 1939 között már 214 válást regisztráltak 1000 újabb zsidó házasságra, míg a keresztények között alig 134-et.[37] A viszonylag magas válási arány ennek a tradicionális értékrenddel ütköző (s a katolikus kánonjog által egyenesen tiltott) mozgalomnak az első, történelmileg ’felfutó’ stádiumában még messzemenően modern magatartásként értelmezhető, hiszen a hagyományos, a családok és a rokoni lánc által elrendezett házas modellel szemben – ha ugyan csak negatív formában is – mégis érvényre juttatta az egyéni választáson alapuló, a feltehetően erősebben érzelmi alapú döntéssel legitimált, a ’társadalmi kényszerházasságot’ elutasító párkapcsolat-lehetőség primátusát.

            A harmadik kiemelendő demográfiai sajátosság a zsidó születések viszonylag alacsony s a világháborúk közötti időkben már egészen minimális törvénytelenségi rátája. Az ipari társadalom kiépülésének első hosszú szakaszában – mely ezen a területen a szocialista korszak elejéig bezárólag éreztette hatását –, az elégtelen szekularizáció, a hagyományos családmodell, a szüzességnek a szokásjogban fennmaradó tabuja és a házasságon kívüli nemiség nyilvános megbélyegzése együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy tovább éljen a házasságon kívüli születések és az így született gyermekek társadalmi diszkriminációja. Ennek közvetlen eredménye volt a ’törvénytelen születés’ mára teljesen elfelejtett jogi és társadalmi kategóriája, melynek előfordulását a különböző érintett csoportok és rétegek igencsak egyenlőtlen esélyekkel igyekeztek elkerülni. Ennek legfőbb módozatait – sommásan – a hajadonok családi felügyelete, a különbözőképp gátolt vagy korlátolt szexualitás, az óvszerek ismerete és alkalmazása a házasságon kívüli nemi kapcsolatokban, valamint a nem kívánt terhességek megszakításának (legtöbbször törvényesen tiltott) művi eszközei képezték. A ’törvénytelenségi ráta’ társadalmi egyenlőtlenségeiben így nagy szerepet játszott minden csoportban a ’szabad’ (a család és a közösség morális kontrolljából kikerült) fiatal nők aránya (pl. a házicselédeké), a higiéniás kompetenciák megléte és a nem kívánt terhességek megelőzésének vagy megszakításnak rendelkezésre álló anyagi és technikai feltételei. Könnyen belátható, hogy a törvénytelen szülések kockázata az élettervezésre, stratégiai cselekvésre, önfegyelemre beállított s réteghelyzetileg (műveltség, anyagi erő, orvosi ellátottság szempontjából) ’modernebb’ állapotú csoportoknál kisebb volt. Ebben az értelemben lehet értékelni azt a tényt, hogy a fővárosi zsidó születéseknek már 1900-ban is csak 13%-a volt törvénytelen (szemben pl. a többségi katolikusok 31%-ával)[38]. Ez az arány 1910-re 9,4%-ra mérséklődött (a katolikusoknál 28,4%-ra),[39] míg 1920-ban már csak 4,1% volt (a katolikusoknál még mindig 22,2%),[40]  1930-ban 3,9% (a katolikusoknál továbbra is 21,9%)[41]. 

Identitás, akkulturáció, beilleszkedés

            Az önértelmezéssel és önbesorolással, illetve a zsidóság társadalmi definíciójával járó kérdésköteg nagy része meghaladja ennek a bevezető tanulmánynak kereteit. Elégedjünk itt meg néhány idevágó jelzéssel, amelyek talán legjobban fejezik ki az eredetileg etnikai és felekezeti kisebbségként, de egyben társadalmi ’kívülállóként’ is értelmezett fővárosi zsidóság kollektív arculatának történelmi módosulásait az össztársadalmi norma és a többséggel való elvegyülés esélyei szempontjából.

            A zsidó identitás történelmi tárgyalásánál mindig a vallási azonosságból kell kiindulni, bár a modern korban ez távolról sem fedte, s az idővel egyre kevésbé a zsidóság társadalmi definícióját, hiszen az érintettek minden egyéb későbbi vagy alternatív azonosítása (még a náci mintájú is) csak a felekezetre való utalással – lett légyen ez a felmenők felekezete – tudta megragadni a zsidó csoportazonosság törzskategóriáját. Ebből a szempontból a budapesti zsidóság már a reformkortól egyre nagyobb mértékben – az 1868-as ’Zsidókongresszus’ után már egyértelműen többségileg – a honi rokonnépességnek a mendelssohni Haskalah értelmében ’felvilágosodott’, azaz a vallási hagyományt csak szelektív módon, ’modernizálva’ (leegyszerűsítve, a hívők időmérlegében korlátozottan, s rítusrendileg, bevallatlanul a keresztény szokásokhoz igazítva) elfogadó szárnyához tartozott. A Pesti Izraelita Hitközség az ország (és egész Európa) messze legnagyobb ’neológ’ irányultságú hitközsége volt, s hivatalosan a fővárosi zsidóság 90% feletti részarányát képviselte, ha hihetünk a hitközségi anyakönyvek számainak. Igaz, a maradék 5-10% nagyságrendű ortodoxia tömege is kiemelkedett a Soá előtt a magyarországi rokon hitközségek hálózatából. Mégis, átlagában a pesti zsidóság minden bizonnyal az ország legszekularizáltabb, s az ’asszimilációra’ leghatározottabban beállított zsidó népességét alkotta. Mindezt tetten érhetjük a kollektív identitásra vagy annak átalakulására vonatkozó összes többi jelzésnél.  

            Ezek legelemibb tényezője egy bevándorló s kezdetben teljesen idegen ajkú népességnél a nyelvhasználat és a nyelvtudás. Ebből a szempontból a tárgyalt aggregátum – röviden összefoglalva – kettős arculatot mutatott. Egyrészt a leggyorsabban akkulturálódó nyelvi kisebbséget képezte a 19. század jórészében még többségileg elsősorban német, másodsorban szláv ajkú fővárosi népességben. Másrészt sikeres elmagyarosodása mellett a többi allogén csoportnál sokkal inkább megtartotta, illetve megerősítette részben eredeti, részben az asszimilációs modernizálódás folyamatában (nevezetesen az intenzív iskolai és művelődésbeli mobilitás során) megszerzett többnyelvűségi tőkéjét.[42] 1910-ben például a fővárosi zsidóknak már kereken 90%-a volt magyarnyelvű, szemben a többi nagyobb, allogén részlegeket is magukba foglaló felekezeti csoporttal, azaz a katolikusok 84%-ával vagy az evangélikusok 79%-ával. Ugyanakkor azonban a zsidóknál egy főre átlagosan majdnem két (1,94) beszélt nyelv jutott, szemben a katolikusokkal (1,54 nyelv), az evangélikusokkal (1,76 nyelv) vagy a reformátusokkal (1,29 nyelv).[43]

             A nemzeti ’asszimilációnak’ ritkább, de – főképp a polgárosodott rétegekben – annál fontosabb stratégiai aktusa volt a családnév magyarrá tétele, mivel ez látványosan fejezte ki a magyar identitás választását, az iránta való elkötelezettséget, az ’elnemzetiesedést’, ami a magyarok dominálta nemzeti elitbe való esetleges felvétel hathatós elősegítőjének, ha nem is mindig szükséges feltételének bizonyult. A szimbolikus önbemutatásnak ez a látványos nemzeti színezete – érthetően – éppen azokat a szakmai csoportokat érdekelte leginkább, amelyeket piaci tevékenységük a magyar középosztállyal hozott kapcsolatba, s amelyeknek ebbe voltak betagolódási esélyei, különösképp a fővárosban és egyes más városi ’asszimilációs központokban’. Ezért találni egyes budapesti zsidó értelmiségi és más ’asszimiláns’ közegek többségében vagy közel többségében már a világháborúk közötti korban is magyar nevűeket, pl. 1939-ben az ügyvédi (61%) és az orvosi kamara tagságában (52%), 1938-ban az V. kerület zsidó vegyes házasai (43%) vagy az egész 1896 és 1944 közötti kor ’kikeresztelkedői’ (48%) között.[44] Mint az idevágó kutatásokból ez közismert, a névmagyarosító mozgalomban a liberális kettős monarchia utolsó évtizedeiben a zsidók az összes érdekelt abszolút többségét tették ki, s a mozgalomra mindig az allogén nevű fővárosiak, azon túl a többi városlakó túlreprezentáltsága volt jellemző. A zsidó névmagyarosítóknak 1894 és 1918 között majdnem fele (45%) élt a fővárosban, szemben a keresztények egyötödével.[45] Bár a zsidó többség megszűnt ezen a téren az ellenforradalmi kurzus asszimilációellenes konjunktúrájában, de az 1930-as években ismét nem jelentéktelen, s egy ideig nagyrészt ki is elégített zsidó kereslet jelent meg az idegen családnevek magyarosítására nézve. Így 1933-ban, amikor a Gömbös-kormány állami támogatással szorgalmazta a mozgalom felfuttatását, az összes névmagyarosító 11%-a,[46] és a fővárosi magyarosítók nem kevesebb mint egyharmada volt zsidó vallású annak ellenére, hogy a kurzus belügyminiszterei kimutathatóan a többiekénél nehezebben engedélyezték a zsidók névváltását.[47] 1938-tól persze a zsidótörvények érvényessége alatt ezt a lehetőséget már kizárták. Ez a tilalom lett aztán egyik záloga a Soá Magyarországon maradt vagy rekedt túlélőit elragadó újabb névmagyarosítási hullámnak, mely 1945 és 1948 között ismét az összes névmagyarosítás több mint harmadát tette ki.[48]

            A zsidó névmagyarosítások a szekuláris identitásváltás és szimbolikus státusmobilitás emblematikus és hivatalosan elismert aktusát képviselték. Ugyanennek egyfajta felekezeti változatával volt egyenértékű a ’kikeresztelkedés’ egy még gyengén szekularizált társadalomban, amilyen a szocializmus előtti honi rendszer volt. Ez is a hagyományos zsidó identitás feladásának hivatalosan szankcionált stratégiai lépését jelentette, ha nem is volt feltétlenül elégséges a többségi társadalomban való elmerüléshez, még kevésbé a teljes befogadáshoz. Mégis, a vallásváltás formális ’önfeladást’ jelentett, az örökölt közösségi kötelékek elszakítását, még ha ezt az érintettek aztán különbözőképpen dolgozhatták is fel (felekezeti közömbösség mellett megtartott ’zsidó tudattal’, öngyűlölettel vagy akár kompenzációs jellegű antiszemitizmussal és a zsidó gyökerek disszimulációjával). A vallásváltás mindezért a voluntarista – bároly sokszorosan ’kívülről determinált’ – identitásváltás legradikálisabb lépésének tekinthető. Országos viszonylatban az aposztáziában is a fővárosi zsidóság járt az élen, mint ahogy ez másutt is így volt a modernkori Európában, bár a honi zsidóságban ez 1919 előtt kevésbé gyakori magatartásnak bizonyult, mint a korabeli Bécsben, Prágában vagy Berlinben, ahol Budapesthez hasonlóan sok (bár a magyar főváros számait el nem érő) ’asszimilált’ zsidó élt. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a honi zsidó asszimiláció a közép-európai nagyvárosi zsidóság más nemzeti kereteiben élő részlegeinél kevésbé volt kitéve olyan nyomásnak, hogy a többségi társadalommal való (’nemzeti’, kulturális, életszervezési, életmódbeli, politikai, szokásrendi stb.) azonosulását felekezeti önfeladással is kifejezze. Ez a ’kisebb nyomás’ minden bizonnyal többek között a feudalizmusból kinövő magyar társadalom egyedülálló vallási megosztottságával is magyarázható (1919-ig nincs többségi vagy ’uralkodó’ felekezeti népesség). Ez azt  jelentette, hogy a vallási tér szegregációra, (ön)megkülönböztetésre, kizárásra és távolságtartásra felépített erőviszonyai között az izraeliták csak az egyik – igaz az egyedüli nem keresztény – kisebbséget képviselték sok más mellett, amelyekre esetenként és helyileg hasonló ’térítési nyomás’ nehezedhetett. Ha tehát nem is volt nagyon erős ez a nyomás – legalább 1919-ig –, legerősebben az egyébként is ’asszimilációra hajló’ fővárosiak egyes frakcióit érintette, különösen azokat, akiknek karrierelvárásait (közületi hivatal, pl. az egyetemen), házasodási lehetőségeit (vegyes házasság elkerülése), vagy akár csak társadalmi befogadási esélyeit (keresztény társaskörökben, baráti társaságokban) a felekezeti önfeladás konkrétan segíthette. Ezért nem meglepő, hogy az összes zsidó kitérő zöme (1919 és 1938 között 71%-a, de még az 1939-1942-ben megnagyobbodott országban is 57%-a) fővárosi volt.[49] Az 1941-es népszámlálás pedig az összes ’zsidóvérű keresztény’ között 62% budapestit talált, míg a hithű zsidóságból mindössze 25,4 % volt ott lakó.[50]

            Egészen hasonló arányok mutatkoznak a zsidó-keresztény felekezeti vegyes házasságok szempontjából is. Ez a vegyes házas keveredés hivatalosan csak a polgári házasság 1895-ös bevezetése után bontakozhatott ki. Azután fokozatosan nyert tért, főképp a városi házasodási piacokon. Ez a mozgalom nem tartalmazta a zsidó identitás teljes feladását, hiszen nemegyszer előfordult, hogy a keresztény fél –ez főképp a nőkre vonatkozott, amikor alacsonyabb társadalmi közegből származtak – utólag áttért a zsidó hitre. Ez azonban sokkal ritkábban esett meg, mint a zsidó fél ’áttérése’, bár maguk az ilyen frigyet választók legtöbbször a felekezeti közömbösülés előrehaladott fázisában keltek egybe. Mindenesetre a vegyes házasságok valószínűsége mindig együtt járt a zsidó partner ’asszimilációs’ opciójával. Ez pedig a fővárosban és egyes városi ’asszimilációs központokban’ (nevezetesen Szegeden, Aradon, Temesváron, Pécsett) sokkal tipikusabb magatartás volt, mint másutt. A zsidó férfiak vegyes házasságaira vonatkozó adatok szerint mind 1897 és 1918, mind 1919 és 1932 között az összes ilyen kapcsolat kereken 68 százaléka Budapesten alakult ki.[51] Ez persze a Trianoni népességcsökkenés következtében azt jelentette, hogy a vegyes házas gyakorlat 1918 után már vidéken is a korábbinál viszonylag szélesebb zsidó körökben dívott, bár a fővárosban továbbra is sokkal elterjedtebb volt, mint egyebütt, különösen a városokon kívül.[52] A mozgalom nagyságrendjének érzékeltetése végett megjegyzem, hogy a gyakoribb kezdeményezők minden történelmi konjunktúrában a zsidó férfiak voltak, és az általuk kötött vegyes frigyek általában tartósabbaknak is bizonyultak – még a fasizálódás éveiben is – a zsidó menyasszonyok vegyes kapcsolatainál.[53] A 20. század elejei összesített fővárosi zsidó vegyes házas ráta (1895 és 1900 között 12%) mindenesetre fokozatosan nőtt, az első világháborús ’morális fellazulás’ éveiben megháromszorozódott (36%-os átmeneti maximummal 1914 utolsó és 1915 első hat hónapjában), majd a Horthy-rendszer kezdetén a korábbi békekorszakénál magasabb szinten (1919 szeptembere és decembere között 25%-kal) ismét emelkedésnek indult. A következő tetőpont a zsidótörvények előestéjén állt elő (1937 júliusa és decembere között 32%-kal), mielőtt az 1941. november 1-én életbelépett ’fajvédő’ harmadik zsidótörvény előtti hónapokban – a látszat ellenére sem paradox módon – újabb csúcs következett be (1941 júliusa és októbere között 35,5%-kal).[54] Ezekben a hónapokban ugyanakkor Budapesten százával tértek be keresztény nők az izraelita felekezetbe, feltehetően a már fennálló vagy az akkor (pl. az antifasiszta mozgalmakban) kialakuló zsidó-keresztény párkapcsolatok utolsó legalizálási lehetőségeinek kihasználása végett.[55]

 Kitűnő, bár hatásában marginális példát szolgáltatnak ezek az adatok a ’két Magyarország’ sokak által tagadott tételéhez. A fasizálódás beindulásának évei egybeestek a budapesti zsidók közel harmadának házassági integrációjával, amely legtöbbször az egzisztenciális, családi, szakmai és kulturális ’elvegyülés’ konkrét kifejeződése is volt. A növekvő veszélyhelyzetben viszonylag sok (bár a keresztény házas piacon nagyságrendileg csekély számú) keresztény vállalta zsidó partnerrel a tragikusnak ígérkező sorsközösséget.

 Mindez nem lett volna lehetséges, ha a budapesti zsidóság átlagosnál lényegesen magasabb vagy jobb ’polgárosodottsága’ – munkamorálja, vagyona, igazolt műveltsége, gazdasági és kulturális kreativitása, iskolázottsági tőkéje, lakásviszonyai, mentalitásbeli vagy ideológiai ’modernsége’, stb. - ne biztosítottak volna számára olyan társadalmi tekintélyt, mely esetenként képes volt ellensúlyozni az antiszemita hisztéria teremtette kockázatokat. (A zsidó polgárosultság konkrét hatásait a zsidó-keresztény házas elvegyülésre nézve, nevezetesen a budapesti zsidó ’polgári’ fiatalok stratégiáit és késztetését szegregált házas piaci helyzetük meghaladására a kettős – vallási és társadalmi – heterogámia segítségével külön tanulmányban kíséreltem meg elemezni.[56])

Rétegszerkezet és ’polgárosodás’

Ebben az összefüggésben perdöntőek a fővárosi zsidóság szakmai-gazdasági rétegszerkezetére vonatkozó hosszú távú jelzések. Tekintve azonban, hogy a társadalmi struktúra helyi szintű felekezet-specifikus elemzése pontosabb előtanulmányok híján nem foglalható össze néhány oldalon az adatok értelmezésének számos technikai buktatója elkerülésével, elégedjünk meg egy sommás helyzetfelméréssel a dualizmus időszakának végére (1910) és a világháborúk közötti (1930) évekre nézve. Egy ilyen szükségszerűen leegyszerűsített adatbemutatásból is jól kitűnik, hogy a fővárosi zsidóság a közép-európai nagyvárosok rokonnépességéhez hasonlatosan lakókörzetük messzemenően legmodernebb illetve legpolgárosodottabb, többségileg sematikusan középosztálybelinek minősíthető rétegét alkották. Álljon itt ennek illusztrálására egy rövid táblázati kimutatás a budapesti aktív lakósság összetételére vonatkozóan foglalkozási státusz szerint (férfiak és nők együtt) :

	1   9   1   0[57]			1   9   3   5[58]
	zsidók		keresztények	zsidók	keresztények
’önállók’, birtokosok (magángazdaság)[59]	26,8	8,6		27,1	9,0
Magántisztviselők	25,8	5,3		28,4	8,9
közszolgálat és szellemi szabadfoglalkozások[60]      tisztviselők, díjnokok        önállóak	9,2	9,6
				5,6	8,8
				3,8	1,2
véderő[61]       tisztek                                                                                            altisztek és legénység	0,7	4,3
				-	0,5
				0,1	1,4
segédszemélyzet, napszámos,      házi cseléd, szolga[62]	37,5	72,2		34,1	70,2
összesen	100,0	100,0		100,0	100,0
N =	90 168	367 947		100 017	431 355
nyugdíjas, tőkepénzes és magánzó[63]	2,6	2,3
ismeretlen és egyéb[64]	2,1	3,6		11,5	12,8

A táblázatból mindenekelőtt kitűnik, hogy 1910 és 1935 között Budapesten a gazdasági fejlődéssel valószínűleg (az ismeretlen foglalkozásúak növekvő aránya adta hibahatáron belül) nem jelentéktelen strukturális mobilitás zajlott le, amennyiben a szakértelmiség (a véderőben résztvevők kivételével) és az önállók kategóriája mindkét felekezeti aggregátumban növelte valamelyest részarányát az aktív népességben.

 Emellett azonban a zsidók és nem zsidók rétegszerkezetének drámai kontrasztját illetően alig történt számottevő elmozdulás. A két csoport közötti eltéréseket úgy lehet jellemezni, hogy míg a keresztények szakmai státus szerinti összetétele ’normális’ társadalmi piramist mutatott széles (több mint kétharmados) kézimunkás réteggel és ennek megfelelően szerény méretű középosztálybeli vállalkozói és értelmiségi csoportokkal, addig a zsidó osztályszerkezetet ennek ellentétével, egyfajta fordított piramissal lehet leírni: alig több mint egyharmados (és az idővel csökkenő volumenű) munkásréteggel és igen nagyarányú (a két évszám között növekvő arányú) polgári és értelmiségi kategóriákkal. Különösen feltűnő a zsidók kiugróan magas részvétele a magángazdaság önállói és szaktisztviselői között, valamint a szabadfoglalkozású értelmiségben.

Ez utóbbi ugyan számszerűleg kisebb volt a többi középosztálybeli kategóriánál, de igazolt műveltsége (egyetemi diploma, gyakran doktorátus), átlagosan viszonylag magas jövedelme, a szabad időbeosztással járó ’úri’ életmódja s gazdasági függetlensége (’maga ura’), s nem ritkán (jogászoknál) a politikai és az adminisztratív elittel való kapcsolatai folytán az uralkodó úri osztály adottságaival s ennek megfelelő társadalmi presztízzsel rendelkezett. Ezért figyelemre méltó, hogy éppen a legnehezebb tanulmányokat abszolvált (orvosok, mérnökök) és/vagy társadalmilag legbefolyásosabb (ügyvédek, újságírók) szabadértelmiségi csoportokban volt a fővárosban a legmagasabb – nemegyszer többségi – a zsidó szakemberek részvétele. 1910-ben az ügyvédek között már 62%-ot, az orvosok között 59%-ot, az állatorvosok között 52%-ot, az újságírók között 48%-ot és a magánmérnökök között 44%-ot találni.[65]  1935-re ugyan ezek az arányok érthetően lecsökkentek (bár az ügyvédek között még ekkor is többségben – 52% – voltak a zsidók),[66] hiszen az 1920 óta érvényben lévő (s 1928-ban inkább csak formálisan enyhített) antiszemita célzatú egyetemi numerus clausus a honi zsidó értelmiség képzési lehetőségeit radikálisan beszűkítette.

Elképzelhető azonban az is, hogy a kimutatott csökkenés, legalább részben, csak látszólagos. Az összes gazdasági vagy szellemi tőkét értékesítő s a korabeli középosztályhoz sorolható szakmai körben kérdéses ugyanis, hogy a zsidó származásúakat vagy hátterűeket (ide lehet számítani a kikeresztelkedetteket, azok leszármazottait, valamit a vegyes házasságból születettek nagy részét) gondolatban beszámítva a zsidó rétegtagok közé, a fővárosi aktív népesség legtöbb ilyen ’polgári’ vagy ’úri’ részlegében nem voltak-e rendre többségben a zsidó kötöttségűek, tudván például, hogy a zsidótörvények előtti években az izraelita felekezeti kitérők túlnyomó részét (pontos becslés szerint mintegy 85%-át) éppen ezek az elithez közeli vagy elit-várományos kategóriák szolgáltatták.[67] (Mindezt azonban pontos adatok hiányában technikailag egyelőre nem lehetséges tisztán kimutatni.)            

Az elitcsoportokban való látványos jelenléttel éles ellentétet alkot a zsidók elenyésző részvétele – kvázi hiánya – a legkiszolgáltatottabb, legszegényebb és minden bizonnyal legelszigeteltebb és leggyökértelenebb munkásrétegekben. A fővárosi aktív népességben való 1910-ben 20,1%-os[68] részvételükhöz képest 1910-ben a férfi házicselédeknek mindössze 0,9%-a, a női cselédeknek 2%-a és a napszámosoknak 4,8%-a volt zsidó. 1935-ben a zsidók az összes fővárosi aktív lakósságnak már csak 18,5%-ot adták[69], de a házicselédek között alig 1,4% és a napszámosok között 3,9% volt zsidó.[70] Ezek az arányok még a többi ’segédszemélyzeti’ (kézimunkás) kategóriákban való zsidó részesedéshez képest is meglepően csekélyek, hiszen 1910-ben a zsidók 14,7% erejéig voltak a statisztikailag definiált proletariátus tagjai[71] és 1935-ben  is 13,5%-ban[72]. 

Mindezeket az alapvető osztályhelyzetbeli eltéréseket a fővárosi zsidók és nem zsidók átlagos ’polgárosodottsági’ szintje szempontjából egy sor rétegsajátos jelzéssel lehet pontosítani, melyek mind azt sugallják, hogy a zsidó részlegek viszonylagos gazdasági és társadalmi helyzete a 20. század első felében már minden statisztikailag elkülönített rétegkategóriában jobb volt, mint keresztény pályatársaik átlagáé. Különösen értékesek ezen a téren a lakásviszonyok és a háztulajdon jelzései.

A lakásminőség, érthetően, nem csak az anyagi erőforrásokra, de a gazdasági-társadalmi ’polgárosodottságra’ is jó tanúbizonyságul szolgál abban az értelemben, hogy kifejezi a lakóhelybe való befektetések – részben az anyagiaktól független – mértékét. A lakás ugyanis az életminőség összetevőjének funkciója mellett egyben a társadalmi újratermelés illetve mobilitás eszköze volt (amennyiben esetenként a munkahelyet, a gyerekek tanulási lehetőségeit s a család státuszához méltó társadalmi kapcsolatainak ápolását biztosítja), de különösképp hatékony státuszjelzőként is működött egy olyan társadalomban, ahol az ’úri’ osztályhoz tartozás egyik záloga a legalább három szobás összkomfortos városi otthon volt.[73] Ezt a szintet 1925-ben a fővárosban született zsidó családfők háztartásainak 40%-a és a betelepedettek 32%-a érte el szemben keresztény megfelelőik 19, illetve 15%-ával.[74] Még 1939-ben is, a második zsidótörvény évében, amikor a zsidókra nehezedő gazdasági szorongatottság már a lakásminőség terén is éreztethette hatását, a fővárosi zsidóságnak majdnem duplája – 28%-a – szemben a keresztények 14,5%-ával lakott három vagy többszobás lakásban. Ekkoriban a nem zsidók lakásainak többsége (60,8%) egy szobás volt, ez csak a zsidó lakások alig harmadára (31,1%) állt.[75]. Mivel, mint fentebb tárgyaltuk, e korban az érintett keresztény családok nagysága (gyerekszáma) már lényegesen meghaladta a zsidókéit, ez azt jelentette, hogy a keresztény népességnek minden bizonnyal legalább kétharmada, míg a zsidóknak mindössze kb. egynegyede lakott ilyen szerény körülmények között. Hasonló arányokat találni a világháborúk között a lakáskomfort jelzései terén. Míg például 1925-ben a fővárosi zsidóság többsége (55%) fürdőszobás lakásban lakott, ahol legtöbbször külön cselédszoba is volt (42%), ez a keresztényeknél ritkán fordult elő (a lakások 23, illetve 17%-ánál).[76] A középosztályt meghatározó lakásviszonyok tehát a budapesti zsidóság nagyobbik részét jellemezték, míg a keresztényeknek csupán töredékét. 

A háztulajdon adatai már egészen más képletet mutatnak. Ezek komplex jelzések az ilyen típusú befektetésekre, illetve az általuk megvalósított lakhatási stratégiára. Összefoglalva a rendelkezésre álló sokrétű jelzés tanúságait az tűnik ki, hogy a zsidó népesség a többinél sokkal kedvezőbb lakásviszonyai mellett saját háztulajdonba különösképp nem fektetett be, amennyiben 1930-ban például a nagyságrendileg 20%-os népességi részvétel mellett a háztulajdonban csak 26% erejéig részesedett, mégpedig ekkoriban kifejezetten csökkenő arányban. (1920-ban még a házak 30% volt zsidó tulajdonban.)[77] Fenti elemzéseink a lakósság kerületek szerinti elhelyezkedéséről egyébként máris valószínűsítették ezt az eredményt, hiszen a zsidók által leggyakrabban lakott pesti központi kerületek egyben a város legsűrűbben beépített (azaz a legtöbb sokemeletes házával teli) negyedei is voltak, ami a korabeli lakáspiaci viszonyok mellett – amikor a bérlemények voltak túlsúlyban, és az építményeket egységesen s nem lakásonként értékesítették – kizárta, hogy az ott lakók magas hányada tulajdonos legyen. Ugyanakkor azonban a századforduló nagy urbanizációs kampányában felépült vagy újjáépített belvárosi és belváros-környéki negyedek bérházai a fővárosi lakáspark legkorszerűbb, legkomfortosabb részei voltak, s így lakóiknak a többieknél szintén jobb lakásminőséget biztosítottak. Mindenesetre a lakástulajdonok megoszlása jól tükrözi, hogy zsidók leginkább befektetési szándékkal osztották ezt a tőkefajtát. A tulajdon iránti érdeklődésük ugyanis a háznagysággal egyenesen nőtt. A három és többemeletes házbirtokok és az 5000 pengő házbérnél többet jövedelmező házak közel fele (48 és 44%-a) 1930-ban már zsidó tulajdonosokhoz tartozott.[78]  Ez azonban nem különösebben magas arány, ha az ipari, kereskedelmi, pénzügyi vagy más tőkebefektetések helyi megoszlásával vetjük össze, hiszen ez Budapesten rendre a zsidó tőkebefektetők statisztikai túlsúlyát (többségi részvételét) mutatja. A zsidó tőke tehát csak mintegy mellékesen kereste a háztulajdont s a vele járó biztonságos jövedelemforrást, míg főiránya a több kockázatot hordozó, de magasabb megtérülési rátát ígérő, aktívabb s kreatívabb tőkemozgatást igénylő befektetéseket célozta meg.          

 A fővárosi zsidóságnak a helyi társadalomban elfoglalt helyzetére nézve a legfontosabb üzenetet a rétegsajátos lakásadatok hordozzák. Ezekből ugyanis egyértelműen kitűnik, hogy például a világháborúk közötti években minden egyes statisztikailag elkülönített foglalkozási kategóriában lényegesen kedvezőbb lakásviszonyok között éltek a zsidók a keresztény partnercsoportok átlagával összehasonlítva. Az eltérések még a legszegényebb rétegeknél is látványosak. Ilyenek voltak a kétkezi munkások (akik között a zsidók 41%-ának volt legalább kétszobás lakása, szemben a keresztények mindössze 12%-ával), a kishivatalnokok (akik között a zsidóknál 35%, a keresztényeknél csupán 17% volt ilyen lakásban) vagy a vásári kofák (akiknél ezek az arányok 42% és 16% voltak). Az egyszerű ’kis zsidók’ tehát láthatóan a többinél sokkal gyakrabban tartoztak a kevésbé elesett kereskedelmi vagy hitelügyi kisalkalmazottakhoz[79], sőt nemritkán a valódi ’munkásarisztokráciához’ (pl. nyomdászok[80]). De a különbségek a középosztálybeli kategóriákban is feltűnnek, ha a három és többszobás lakások lakóit vesszük számba, pl. a kereskedőket (51% szemben 23%-kal), a magánhivatalnokokat (42% szemben 29%-kal), a kisiparosokat (35% szemben 15%-kal), sőt még a ’úri’ elithez közelálló szabadpályás értelmiséget is (76% szemben 61%-kal).[81] Ezek az adatok azt sugallják, hogy az aktív zsidóság minden szakmai csoporton belül pályatársainál átlagosan a maguknak jobb körülményeket biztosító részlegekben foglalt helyet, tehát tendenciálisan a szakmai hierarchiák csúcsán helyezkedett el.

Művelődés, iskolázottság.

            Az előbbiekből, nevezetesen az előző fejezet rétegeződési adataiból kiindulva könnyű feltételezni, hogy a fővárosi zsidóság művelődési viszonyai lényegesen jobbak lehettek, mint a helyi átlag, hiszen a náluk többségi ’polgári középosztályúak’ a táblázati adatok szerint is bővített önreprodukciója szükségszerűen magas, az átlagot meghaladó szellemi befektetéseket igényelt. Ezeknek mértékét a formális iskolázottság megfelelően dokumentált szintjével lehet legjobban felbecsülni, még akkor is, ha az intézményesen (diplomákkal, iskolai eredményekkel) igazolt műveltség sohasem merítette ki teljesen sem a gazdasági életben felhasználható funkcionális tudástőke, sem az informális s legfeljebb státus-szimbolikus érdekeket kielégítő (s a szabadidő ’kulturált’ felhasználásában – olvasás, színház-, koncert-, kiállítás-látogatás, magántudósi tevékenység – kifejeződő) szellemi készségek birtoklásának kritériumait. Az iskolázottság és az egyéb szellemi tevékenységekre való hajlam azonban számos szociológiai kutatás szerint általában szorosan összefügg.  A zsidóság valós társadalmi helyzetére nézve fontos tehát tisztázni, hogy ezeknek az iskolai befektetéseknek a mértéke mennyiben módosítja eddigi,  különleges ’polgárosodottsági’ szintjére vonatkozó történelmi megállapításainkat. Mint látni fogjuk, nem jelentéktelenül.

            Mindenekelőtt könnyen dokumentálható a nem meglepő eredmény, miszerint a fővárosban minden felekezeti csoportban a vidékhez képes túl voltak képviselve a magasan iskolázott aggregátumok. Ezeknek egy része magukhoz a (politikai, törvényhozási, adminisztratív, kulturális, stb.) ún. ’fővárosi funkciókhoz’, illetve – még konkrétabban – az itt lévő s az ország messze legnagyobb értelmiségi (főiskolák, egyetemek) és gazdasági piacaihoz köthető, másik részük pedig a művelt osztályok által leginkább igényelt kulturális szolgáltatások koncentrációjához, amelyek feltételezték a megfelelő magas műveltségű csoportok jelenlétét.

 A művelt vagy műveltséget kereső zsidó rétegek szempontjából Budapest vonzerejét sajátosan felerősíthette két körülmény. Egyiküket a ’szabad’ nagyvárosi életviszonyok képezték. Ezek a szekularizációra általában leginkább hajló felekezeti csoport legkevésbé hagyománytisztelő részlegeinek lehetőséget nyújtottak arra, hogy közülük sokan kibújjanak a közösségi felügyelet alól, és így továbbfejlesszék világias, polgári életmódjukat. Másrészt fontos volt az, hogy a fővárosi iskolák dominánsan közületi (állami, városi) jellegük révén az iskolázással maximális akkulturációs és társadalmi integrációs lehetőségeket biztosítottak. (Mint ismeretes, a vidéki iskolai piaccal ellentétben, melynek nagyobbik részét a különböző egyházak működtették, a fővárosi iskolahálózat túlnyomórészt minden szinten városi vagy állami kezelésben volt és maradt is a régi rendszer legvégéig.[82])

Ezek után nem váratlan, hogy már a dualizmus végén a nyolc középiskolát vagy főiskolát végzett zsidó férfiak közel fele (47%-a) budapesti volt, és az összes legalább négy gimnáziumot végzetteknek is 38%-a.[83] A trianoni csonka országban, érthetően, a főváros része tetemesen megnőtt, 1920-ban a nyolc osztályon felülieknél egészen 63%-ig, s a négy osztálynál magasabb végzettségűeknél is többségi (53%) lett.[84] Az is könnyen magyarázható, hogy – akárcsak fentebb a ’polgári’ rétegeknél –, az igazolt műveltségű helyi népességben is markáns zsidó túlsúlyt lehet azonosítani. 

Legfőbb idevágó eredményeink ugyanis a zsidóság műveltségi tőkéjének igen jelentős s az idővel alig csökkenő viszonylagos többletére utalnak. 1910-ben már a hat év feletti fővárosi zsidók több mint harmada (a férfiak és nők 37,3%-a) legalább a középiskola négy osztályát elvégezte, míg a keresztény népességben ez az arány a felénél is kisebb volt (16,3%).[85] 1930-ra a zsidók iskolázottsága a fent jelzett viszontagságok ellenére jelentősen megnőtt, amennyiben többségük (56,2%) már elérte a négy középiskolai osztály szintjét. A keresztény népesség globális iskolázottsága a zsidóknak az elitképzésből való részleges kiszorításával abszolút értékben is, viszonylagosan is gyorsabban javult, mégis alig érte el a zsidók szintjének felét (28,9%).[86]

Kevésbé magától értetődő, hogy míg ezen a téren a fővárosi zsidóság műveltségi gyarapodása a korábbi, a világháborúk előtti évtizedekben igen gyorsan haladt előre, addig a keresztény lakosságnál lényegileg vagy stagnált, vagy csak gyengén emelkedett (nőknél), vagy egyenesen csökkent (férfiaknál) az iskolázottak számaránya, minden bizonnyal azért, mert a paraszti rétegekből származó, különböző felekezetű és nemzetiségű bevándorló tömegek gyengén voltak iskolázva. Ha például a legidősebb (60 éves vagy annál idősebb) és a legfiatalabb felnőtt (20-24 éves) nemzedékeket hasonlítjuk össze 1910-ben, ki lehet hosszabb távon tapogatni az iskolázási viszonyok időbeli alakulását (ha nem is pontosan, a ki-bevándorlások és a természetes szaporodás nemzedékek között bekövetkező eltérései torzító hatásának következtében). Eszerint a legalább négy középiskolát végzők aránya a zsidó férfiaknál a két szélső nemzedék között 30%-ról 58%-ra emelkedett, míg katolikus pályatársaiknál 26%-ról 18%-ra, a reformátusoknál 29%-ról 18,5%-ra és az evangélikusoknál 37%-ról 33%-ra csökkent.[87] Igaz, ugyanilyen viszonylatban a nőknél mindenütt emelkedést találunk, de míg a katolikusoknál (9%-ról 17%-ra), a reformátusoknál (10%-ról 12%-ra) és az evangélikusoknál (18,5%-ról 24,5%-ra) - tehát csak csekély mértékben - módosul a szélsőséges felnőtt generációk közötti jelzés, addig a zsidó nők középfokú iskolázottsága a többiekhez hasonló alacsony szintről indulva (12%) a legfiatalabb felnőtteknél ennek több mint négyszeresére (51%) szökik fel.[88]  Ha csak a korabeli ’úri’ iskolázottságúakat, az érettségi szintű legalább nyolc középiskolai osztályt végzetteket tekintjük, a keresztényeknél hasonló stagnálást lehet dokumentálni. Például míg a legidősebb katolikus férfiak 18%-a ért el 1910-ben nyolc középiskolai osztálynak megfelelő iskolázási szintet s a legfiatalabb katolikus felnőtteknek csupán 11%-a, addig a zsidóknál ezek az arányok 14%-ról 39%-ra alakultak.[89] Azt lehet tehát mondani, hogy míg a fővárosi zsidóság különlegesen magas iskolázottsága az egész dualista időszakban különböző okokból (szelektív bevándorlás, intenzív értelmiségképződés, státusmobilitási stratégiaként alkalmazott ’túliskolázás’ stb.) állandóan javult, addig a nem zsidó népességben a művelt rétegek újratermelése a kiegyezés utáni évtizedekben jól megfigyelhetően stagnált vagy arányait illetően egyenesen megtört.[90]

Még 1910 és 1920 között is folytatódott a fővárosi zsidóság különleges iskolai tőkeszerződésének üteme, bár – a háború generálta ismert konjunkturális okokból – a korábbinál lassabban. A világháború évtizedében az izraelita felekezetű férfiak nyers száma Budapesten gyakorlatilag nem változott (105 000), azonban a nyolc középiskolai osztályt vagy annál többet végzettek aránya 20%-kal, a hat középiskolai osztályt végzetteké 25%-kal, és a négy középiskolai osztályt végzetteké 42%-kal emelkedett.[91] Mindez annak ellenére történt, hogy a forradalmak és az ellenforradalom kiváltotta antiszemita krízishelyzet ’kikeresztelkedettjei’ (a fővárosi zsidóság mintegy 3%-a), a politikai okokból külföldre menekültek és természetesen az egyetemeken lezajló antiszemita atrocitások, majd a numerus clausus elől a határokon túlra vagy vidékre távozók is elsősorban a művelt zsidó rétegek számerejét gyengítették. (Ugyanakkor azonban tudjuk, hogy az elcsatolt területekről betelepülő nemzethű zsidó – akár csak a többi - középosztálybeliek előszeretettel gyülekeztek Budapesten). Bár a zsidóság iskolázottsága tovább javult, a zsidók és nem zsidók közötti különbségek a világháborút követő időkben inkább csökkenő tendenciát mutattak, elsősorban az 1920 őszétől bevezetett numerus clausus hatása alatt. Ezt legkonkrétabban a főiskolát végzett fővárosi zsidók nyers számainak számottevő csökkenése tükrözi (1920-ban 9282, 1930-ban már csak 7569).[92]

Az iskolázottsági szintek felekezetsajátos eltéréseire még számos jelzést lehetne mozgósítani. Fontosabbnak tűnik azonban annak tisztázása, hogy a fentiekből egyértelműen kivilágló ’zsidó túliskolázás’ mennyire egy polgárosodottabb rétegszerkezetű aggregátum egyfajta ’osztályprivilégiumaként’ s mennyire sajátosan a zsidóság társadalmi érvényesülési stratégiájának termékeként értelmezhető, amelynek nincsenek vagy nem ilyen erősek a megfelelői más felekezeti csoportoknál. Ennek tisztázására érdemes összevetni az iskolázottak és az értelmiségi jellegű tevékenységet folytatók egymáshoz viszonyított számarányait. Ha csak a férfi népességet vesszük figyelembe, amely az aktív értelmiség körében ebben az időszakban úgyis döntő túlsúllyal rendelkezett, 1910-ben a négy középiskolai osztályt vagy ennél többet abszolvált budapesti zsidók több mint kétszer annyian voltak (214%) mint a közszolgálatban, a szabadértelmiségben és a magántisztviselői rétegben tevékenykedők. A keresztény népességben ezzel szemben az ugyanazzal az iskolázottsággal rendelkezők számai éppen csak meghaladták (formálisan alig 104% erejéig) a megfelelő, globálisan így vagy úgy ’értelmiségi’ foglalkozásúaknak tekinthetők számát.[93]  Ez az eredmény, éppen az óriási zsidó-nem zsidó eltérés folytán azért lényeges, mert rámutat a fővárosi zsidóság műveltségi tőkegyűjtésének funkcionális sajátosságára, azaz látszólag ’öncélú’, mindenesetre sokszor nem közvetlenül a gazdasági-szakmai érvényesülésre beállított jellegére. Míg a keresztényeknél az iskolázott és az ’értelmiségi’ réteg gyakorlatilag számbelileg fedte egymást, addig a középosztálybeli alapműveltséggel rendelkező zsidók jelentős hányada egyáltalán nem hivatásszerű értelmiségi foglalkozást űzött. Ez persze nem azt jelenti, hogy a zsidó ’túliskolázás’ a társadalmi térben haszonmentes vagy haszontalan időtöltés lett volna, hanem inkább azt, hogy az igazolt műveltség fontos társadalmi (bár nem mindig közvetlenül gazdasági) szerepkörei – a nyelvi és kulturális asszimiláció, a középosztályba való integráció alátámasztása, az ’úri’ státusz szimbolikus vindikálása, igazolása vagy megerősítése – sokkal nagyobb súllyal estek a latba a zsidóságban, mint a keresztény népességben. Ez annál feltűnőbb Budapesten, ebben a 19. század nagyobbik részében még zömmel német és szlovák ajkú városi környezetben, hiszen arra utal, hogy a többi s a nyelvi magyarosodás adatai szerint szintén asszimilációra hajló allogén csoportban az iskolán keresztül véghezvitt asszimiláció sokkal kevésbé volt általános stratégia, mint a zsidóságban.

*      *      *

            Bevezető fejtegetéseink eredményei láthatóan egyetlen sommás megállapításban is összefoglalhatók. Minden itt mozgósított jelzés, melyekhez számos másikat lehetne hozzátenni, a különlegesen gyors és általános zsidó ’polgárosodást’, polgári mobilitást és ennek demográfiai, művelődésbeli s egyéb velejáróit demonstrálja. Mindezt az egész országban nyomon lehet követni, ám nyilvánvalóan – s erre itt több ízben külön kitértem – Budapesten általában sokkal erősebben és gyakrabban mint vidéken.

Mindenesetre hellyel-közzel a fenti s helyhiány miatt gyakran túlontúl összesűrített elemzésekből is kitűnhetett talán az körülmény, amit a zsidók történelmi helyzetének tárgyalásakor sohasem szabad figyelmen kívül hagyni. Arról van szó, hogy a zsidó ’túlpolgárosodás’ történelmi jelenségeit nem lehet úgy tárgyalni, mint a nem zsidóknál fellépő, s ha nem is mértékükben, de jellegükben látszólag hasonló fejleményeket, mégpedig legalább két, egymással szorosan összefüggő okból. Egyrészt a zsidó polgárosodás mindig nyomás (nemritkán kifejezetten ’elnyomás’) alatt történt, olyan szorító, kényszerítő és korlátozó viszonyok között, amely semelyik hasonló, mégoly ’allogén’ csoportot sem sújtottak Magyarországon. Ez a megállapítás – mértékkel és/vagy helyileg – bizony még a kettős monarchia ’régi szép korára’ is áll. Másrészt – éppen emiatt – a zsidó ’polgárosodás’ feltűnő velejáróinak mindig volt egy olyan stratégiai célzata, melyet a nem zsidó partnercsoportoknál nem vagy alig lehet azonosítani: megtörni a diszkrimináció hatalmát, kompenzálni a megélt társadalmi megkülönböztetést, szimbolikus elégtételt venni (pl. a nemzeti tantárgyakban való iskolai kitűnőséggel) a ’nemzeti’ alapú kirekesztést szorgalmazókon, támogatni a kulturális modernizáció minden területét, ahol a zsidóság kreativitása is helyet kaphatott, biztosítani a szakmai előmenetelt és érvényesülést a hatóságilag kontrollált piacokból való nagy mértékű kizártság helyzetében - azaz megszűnni (amennyire lehet) ’zsidónak’ lenni egy többé-kevésbé (s 1919 után egyre inkább) antiszemita társadalomban.

---

[1] Jellemző erre, hogy a statisztikai apparátus az 1910-es népszámlálással kezdve hivatalos jelentéseiben rendre egyre több adatot közöl, melyben elkülönítve szerepelnek a zsidók, szemben – összevonva – a népesség többi részeivel. Az azelőtt vallássajátos bontással működő adatközlés így akaratlanul is sajátosan diszkriminatív tudós technikává változott.  

[2]  L. tanulmánykötetét : The Non Jewish Jew and Other Essays, London, Oxford University Press, 1981.

[3] Mindennek részletes demonstrálására nincs itt hely. Mégis érdemes emlékeztetni arra, hogy már a 19. század végi helyi statisztika jól kimutatta, hogy a budapestre vándorló allogének nagy része – s ez a katolikusokra éppúgy vonatkozott, mint a zsidókra – elmagyarosodottabb volt, mint helybeli felekezettársaik. A fővárosi születésű zsidók 79%-a jelentette be magát pl. 1880-ban magyarajkúként, szemben a vidéken születettek 83%-ával. Különösen nagy volt a magyarajkúság terén ez a különbség (70% 85%-kal szemben) a 10 évesnél fiatalabb zsidó gyermekeknél, jelezve, hogy a bevándorló fiatalok túlnyomó hányada már a többinél sokkal inkább a magyar iskolai akkulturáció haszonélvezője – és stratégikus kliense – volt. L. Budapest Székesfőváros statisztikai hivatalának közleményei 15/2, 135-138.

[4] Lásd elsősorban a Budapest Székesfőváros statisztikai évkönyvei (ezután BStÉ) sorozat éves adatait főképp 1893 és 1943 illetve 1946-48 között, valamint a Budapest Székesfőváros statisztikai hivatalának közleményei (ezután BStK) sorozatot – nevezetesen a 70/3 számút: Budapest főváros demográfiai és társadalmi tagozódásának fejlődése az utolsó 50 évben, Budapest, 1923. Ezeket az alapforrásokat egészítik ki a népszámlálások területi adatai a Magyar statisztikai közlemények (ezután MStK) számozott sorozatában. Az itt tárgyalt kor egészére l. különösen Dr. Eőry Ferenc: A főváros népességének hitfelekezeti megoszlása, in: Statisztikai értesítő. Budapest Székesfőváros statisztikai havifüzeteinek melléklete, VI. évf., 1944 február, 27-33; A zsidók térfoglalása Budapesten, in: Statisztikai értesítő, 1941 június, 122-133. Az újabb irodalomból l. Ladányi János: A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között, in: Kovács András (szerk.): Zsidóság a mai Magyarországon, Budapest, Múlt és Jövő, 2002, 77-100; Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után, 1939-1955, Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 1995;  A zsidó népesség száma településenként (1840-1941), Budapest, KSH, 1993.

[5] Az 1840-es 11 346-ról 1851-ben 22 739-re. L. BStK, 87, 104.

[6] A zsidók térfoglalása Budapesten, 122.

[7] L.  Dr. Eőry Ferenc, A főváros népességének hitfelekezeti megoszlása, 25.

[8] Ezt hozzávetőlegesen igazolhatjuk, ha az 1941-es népszámlálásban kimutatott 184 453 izraelitához (l. Dr Eöry Ferenc, A főváros népességének hitfelekezeti megoszlása, 25) hozzáadjuk a ’zsidó származású keresztények’ a zsidótörvények által érintettek összességében  17 százaléknyira becsült összegét, azaz a népszámlálási adatok szerint 37 931 főt = 222 384. (L. Kovács Alajos, A keresztény vallású, de zsidó származású népesség a népszámlálás szerint, Magyar Statisztikai Szemle, 1944, 4-5, 95-103, különösen 100.) Ez a szám láthatóan meghaladta a ’felekezeti zsidóság’ 1920-ban addigi maximumára jutott létszámát, az 1920-as 215 512 főt, amely, igaz a közvetlenül a forradalmak után elmenekülők és a kritikus másfél évben (1919-1920) kitértek miatt a közvetlen azelőtti összeghez képest már nem jelentéktelen mértékben megcsappant.

[9] Az adatokat l. MStK 114, 26-27.

[10] Az országbeli 831 162 főből (l. MStK 27, 75*) 166 198 (l. A zsidók térfoglalása Budapesten, 122).

[11] L. MStK 64, 57* és A zsidók térfoglalása…, 122.

[12] L. MStK 76, 30.

[13] L. MStK 114, 40.

[14] Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban, 60.

[15] Ladány János: A zsidó népesség, 82.

[16] Az 1869-től bemutatott tízévenkénti adatokat l. A zsidók térfoglalása…, 122 és 123.

[17] Dr Eőry Ferenc: A főváros népességének hitfelekezeti megoszlása, 31.

[18] L. u.o. 123.

[19] L. Ladányi János: A zsidó népesség, 84-85.

[20] Az összes előbbi adatot l. Dr Eőry Ferenc idézett cikkében, 124.

[21] Az adatokat l. tanulmányomban: Desperation and Resistance Under the Rise of Fascism and Nazi Rule. Paradoxes of Jewish Mortality in Budapest (1938-1944), in: Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára, szerk. Karsai László és Molnár Judit, Budapest, MAZSIHISZ, 2002, 357-366, különösen 358.

[22] U.o.

[23] L. kísérleti felvételi eredményeimet tanulmányomban: Ordinary Deaths in Times of Genocide and Forced Assimilation, in: Randolph L. Braham, Brewster S. Chamberlain, (eds): The Holocaust in Hungary: Sixty Years Later, Distr. Columbia University Press, 2006, 89-111, különösen 107.

[24] Vö. A zsidók térfoglalása Budapesten, 125.

[25] A Központi Statisztikai Hivatal levéltárában őrzött korabeli halálozási kimutatások szerint.

[26] L. az idevágó alfejezetet könyvemben: Túlélők és újrakezdők.  Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után, Budapest, Múlt és Jövő, 2002, 75-83, valamint Desperation and Resistance, 358.

[27] Desperation and Resistance…, 363-364.

[28] L. Dr. Eőry Ferenc idézett cikkét, 124 és saját statisztikai áttekintésemet: Felekezet és születéskorlátozás Budapesten (1880-1945), népességszociológiai kísérlet, in: Elekes Zsuzsanna, Spéder Zsolt (szerk.): Törések és kötések a Magyar társadalomban, Budapest, Századvég, 2000, 376-379.

[29] L. erre tanulmányaimat: Zsidótörvények és életfeltételek a szociális jelzők tükrében, in: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció, Budapest, Cserépfalvi, 1997, 275-324, különösen 314-317; Túlélők és újrakezdők…, 85-89 és 102; Önazonosítás, sorsválasztás. A zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon, Budapest, Új Mandátum, 2001, 279.

[30] L. „Felekezet és születéskorlátozás …, 387.

[31] L. u.o. 380.

[32] L. BStÉ 1899-1901, 36.

[33] L. BStÉ 1921-24, 38.

[34] BStÉ 1944, 38.

[35] MStK 97, 49*.

[36] U.o. 51*.

[37] L. A zsidók térfoglalása…, 124. 

[38] MStK 7, 160-161.

[39] MStK 50, 230-231.

[40] MStK 74, 62.

[41] MStK 97, 50.

[42] Az egész nyelvváltási folyamatra l. áttekintő tanulmányomat: Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá ?, in: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció, 151-195.

[43] L. BStÉ 1909-1912, 44.

[44] Az adatokat egyéb zsidó névmagyarosodási adatokkal együtt lásd idézett könyvemben: Önazonosítás, sorsválasztás, 159-160.

[45] L. Kozma Istvánnal közös könyvem adatait, Név és nemzet, Családnév-változtatás, névpolitika és nemzetiségi erőviszonyok Magyarországon a feudalizmustól a kommunizmusig, Budapest, Osiris, 2002, 89.

[46] U.o. 144.

[47] U.o. 150.

[48] U.o. 311-312.

[49] Az adatokat l. tanulmányomban : Asszimiláció és társadalmi krízis, in: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció, 134-135. 

[50] L. Kovács Alajos, A keresztény vallású…, 102.

[51] A számítások forrásául szolgáló nyers adatokat l. idézett könyvemben, Önazonosítás, sorsválasztás…, 245-247. 1932 utánra nézve nincsenek a korábbiakhoz hasonlóan részletes regionális adatok a vegyes házasságokra felekezeti bontásban.

[52] A fent említett városok némelyikében (pl. Pécsett vagy Szegeden) ugyanis budapesti szintű volt és maradt a mozgalom gyakorisága. Az 1920-as években a Duna-Tisza közének városaiban a zsidó férfiak vegyes kapcsolatainak átlagos aránya kissé még meg is haladta a budapestit. L. Önazonosítás, sorsválasztás, 46. (A 2. táblázat téves fejléce az 1919-1932 közötti évekre vonatkozik.)

[53] Az idevágó részletes adatsorokat l. idézett könyvem erre vonatkozó tematikus fejezetében, Önazonosítés és sorsválasztás…, 249-250.

[54] U.o.

[55] L. Asszimiláció és társadalmi krízis, 143-145.

[56] A kettős heterogámia. Osztályviszonyok és felekezeti vegyes házasságok Budapesten a világháborúk között, in: Önazonosítás és sorsválasztás, id. könyv, 198-241.

[57] A számítások forrása BStÉ 1913-1920, 45-46 és 48-49.

[58] A számítások forrása BStÉ 1936, 52.

[59] A közlekedési ágazat önállói nincsenek külön jelölve 1910-re.

[60] 1910-ben együtt a közhivatalokban és a szabadfoglalkozásúak által alkalmazott díjnokokkal és szolgaszemélyzettel.

[61] 1910-ben tisztek, tisztviselők, altisztek és legénység együtt.

[62] A magángazdaságban, a közszolgálatban és a szabadfoglalkozások alkalmazásában.

[63] Az összes aktív lakósság %-ában. 1935-re hiányzik ez a kategória.

[64] Az összes aktív lakósság %-ában.

[65] A számítások forrása BStÉ 1913-1920, 250-251.

[66] L. BStÉ 1936, 77.

[67] Az 1931-37-re vonatkozó idevágó felmérési eredményeket lásd idézett könyvemben, Önazonosítés és sorsválasztás, 288.

[68] L. BStÉ 1913-1920, 45.

[69] L. BStÉ 1936, 52.

[70] Adatforrások mint az előző két jegyzetben.

[71] BStÉ 1913-1920, 48-49.

[72] BStÉ 1936, 52.

[73] Az egész témára lásd francia nyelvű összefoglaló tanulmányomat : Les Juifs et le ‘placement pierre’ en Hongrie dans l’entre-deux-guerres, Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 85, novembre 1990, 81-93.

[74] BStK 54/1, 115, 118 és BStK 58/4, 122.

[75] „A zsidók térfoglalása…”, id. cikk, 125.

[76] BStK 54/1, 115 és 118, valamint BStK 58/4, 122.

[77] U.o., 126. 

[78] BStK 68/1, 116-136.

[79] 1930-ban például Budapesten a húsznál több alkalmazottal üzemelő nagyvállalatok zsidó segédszemélyzetének közel fele, 47%-a a banki és a kereskedelmi szektorban dolgozott, míg a keresztényeknél ez az arány mindössze 19,3% volt. L. MStK, 86, 283.

[80] 1930-ban Budapesten a zsidó nagyipari munkásréteg több mint egytizede nyomdász volt, míg keresztény pályatársaik között csak 4,4%. L. u.o. 281 és 183.

[81] BStK 68/1, 170-171.

[82] L. erre nézve oknyomozó tanulmányomat : Szegregáció, asszimiláció, disszimiláció. Felekezetek az elemi iskolai piacon (1867-1942), Világosság, XLIII/8-9, 2002, 61-63.

[83] L. MStK 61, 540-541.

[84] L. MStK 73, 214.

[85] Nagy Péter Tibor kiadatlan adatbázisa alapján, melynek forrását az 1910-es népszámlálás nem publikált korsajátos iskolázottsági táblái képezik.

[86] A számításokat MStK 96, 314-327 alapján végeztem.

[87] Nagy Péter Tibor kiadatlan összeállitása a budapesti felekezeti csoportok iskolázottságáról 1910-ben (népszámlálási adatok).

[88] Uo.

[89] Uo.

[90] Ezt a ’hosszú stagnálást’ kiséreltem meg elemezni tanulmányomban : A középiskolai elitképzés első történelmi funkcióváltása Magyarországon (1867-1910), Educatio, 1995/4, 639-667.

[91] A számítások adatforrásai : MStK 61, 540-541 és MStK 73, 214-215.

[92] MStK 73, 214-215 és uo. 96, 324.

[93] Nagy Péter Tibor adatbázisa és a MStK 61, 540 valamint a fentebb használt rétegezettségre vonatkozó források alapján. (L. az 1. Táblázat jegyzeteit.)