Karády Viktor
A halálozási kockázat egyes felekezeti összetevői Magyarországon a második világháború előtt és alatt.[1]
Mint a többi demográfiai tény, a halálozási kockázat is kettős természetű, pontosabban kétfajta meghatározottságnak van alávetve. Gyakoriságát és módozatait egyrészt értelemszerűen biológiai, másrészt széles értelemben vett, sokféle társadalmi tényező befolyásolja. De a halálozás mintegy ’szélsőséges’ helyzetet foglal el a népesség újratermelésével kapcsolatos események között, amennyiben előfordulásának biológiai összetevői bizonyos értelemben dominánsak : mindenki meghal előbb utóbb, akaratától, életmódjától, életszínvonalától, stb. függetlenül. Ezzel szemben a többi fontosabb demográfiai aktus – a házasság, a születés, a migráció – közvetlenül mindig az érintett egyének (vagy szüleik) személyes választásainak, döntéseinek és viselkedésének következményei s a népmozgalom általuk kiváltott kvantifikálható tényei rendre ezeknek az egyéni döntéseknek az eredményeiből tevődnek össze. Úgy tűnik tehát, hogy a halálozást egyértelműen a ’természetes’ determinációk, míg a többi demográfiai jelenséget leginkább a társadalmi meghatározók uralják.
Ennek a látszólag markáns eltérésnek a tárgyalásába itt nem érdemes belemenni, annál kevésbé, mivel – a továbbiakból ez remélhetőleg eléggé kiderül – alapvető biológiai meghatározottságán túl a halálozás is messzemenően társadalmasított esemény akár a különböző társadalmi aggregátumokban mért időbeli gyakoriságát, akár módozatait (tehát a halálokok megoszlását), akár természetesen azokat az elképzeléseket, rituálékat, szokásokat, kultikus tevékenységeket illetőleg, melyek a halódókat, az elhunytak temetését és a rájuk vonatkozó családi vagy közösségi emlékezést kísérik. Ez utóbbiak a halál antropológiájának tárgyai, melyet a jelen tanulmány nem érint. Kijelölt témám a halálozási gyakoriság és a halálozás módozatainak néhány felekezet-sajátos eltérésére szorítkozik az 1945-ös rendszerváltást megelőző években. Munkám – sajnos - az idevonatkozó oknyomozó társadalomtudományos irodalom ritkasága folytán, mindenekelőtt kísérleti jellegű. A felhasznált korabeli demográfiai és társadalomstatisztikai vizsgálódások óta ugyanis tudtommal egyáltalán nem készültek ilyen irányú kutatások s a legtöbb régi (1946 előtti) s nemegyszer kitűnő tanulmány is főképp adatközlés, semmint oknyomozó elemzés. Ilyen körülmények között én is csak bizonyos, a valláscsoportok között megfigyelhető halálozásbeli eltérések illetve az ilyen téren regisztrált időbeli változások tárgyalására vállalkozhatok, s közöttük is inkább csak olyanokra, melyek módszertanilag - hasonló jelenségcsoportokra való alkalmazhatóságuk szempontjából – példásnak minősíthetők, amennyiben értelmezésüknél jól felhasználhatók a felekezeti hovatartozás hatásmechanizmusaira vonatkozó ismeretek vagy feltevések.
Mielőtt azonban a konkrét esettanulmányokba belekezdenénk, hasznos felvázolni a biológiai és társadalmi körülményeknek azt a kötegét, melyek a halálozás csoport-specifikus gyakoriságát és okait, úgy ahogy ezek a szokásos idevágó adatokból kihámozható, különösképp befolyásolták. Ennek a kissé általános vagy hipotetikus fejtegetésnek segítségével pontosabban lehet tisztázni a felekezeti tényezők helyét a halálozás sokfajta objektív meghatározója között.
A halálozási adatok elméleti dekonstrukciója
A halálozásra vonatkozó adatok mindig számszerű konstrukciók, kivéve a halál társadalmi fogadtatásának és értelmezésének itt nem tárgyalandó antropológiai jellemzőit. Ebben az összefüggésben is legalább kétfajta értelemben beszélhetünk konstruált adatokról. Egyrészt a halálozás jelzőszámai mindig a sokfajta egyéb lehetséges idevágó jelzés közötti választások igencsak szelektíve redukált eredményei. Másrészt, s számunkra ez sokkal fontosabb, a halálozás számai mögött egyszerre mindig egy sor hatástényező áll s ezeket a rendelkezésre álló számok sohasem engedik megkülönböztetni. Legfeljebb a számok időbeli vagy csoportokra vonatkozó eltéréseiből tudunk következtetni egyes oksági tényezők különleges, erősebb vagy gyengébb hatására. Mindenesetre a halálozás adatait értelmezésükhöz legalább hipotetikusan eredetük, kiváltó okaik hatóelemeire kell bontani. Ehhez az elengedhetetlen, bár legtöbbször csak gondolati művelethez szolgáltat támpontokat a halálozás itt felvázolt hatféle értelmezési kerete.
Mindenekelőtt az adatok összeállításánál legtöbbször ténylegesen elkülönített biológiai összetevőkre kell utalnunk, mivel ezek minden egyében túl és a többi tényezőn is keresztül meghatározzák a halálozás gyakoriságát és módozatait. Elsősorban a nem- és korsajátos adatokról van szó. Ilyeneket a demográfiai információk gyártásáért felelős statisztikai intézmények a kezdetektől fogva produkáltak, hiszen közismert, hogy mind a halálozás gyakorisága, mind a halálokok szóródása erősen nem- és kor-függő. Nagy általánosságban a férfiak (akik kissé gyakrabban is születnek, mint a nők) minden korcsoportban magasabb halálozási rátát mutatnak fel. A korszerinti halálozás statisztikai valószínűsége nem teljes U görbével illusztrálható. A halálozási kockázat a születés utáni időszakban (pl. 1 éves kor alatt) mindig viszonylag magas, de a korral először fokozatosan, majd egyre gyorsabban csökkenő tendenciájú, hogy a tizenéves korosztályokban elérje mélypontját. Ezután azonban emelkedés kezdődik, mely kezdetben lassú, majd az idősödéssel rendszeresen és végzetesen nő, egészen az érintett korosztályok teljes kihalásáig.
Ezek a biológiai összefüggések azonban a vizsgált népességek mindenkori technológiai-tudományos fejlődési szintjének keretében érvényesülnek, tehát aszerint, hogy a vizsgált társadalom mennyire képes küzdeni a betegségek és a halál kockázatával. Gyakorlatilag itt az orvostudomány tulajdonképpeni fejlettségéhez és az egészséggondozás társadalmi szervezettségéhez, elterjedtségéhez illetve széleskörű elérhetőségéhez kötődő tényezők sokaságáról van szó. Egyes szakértő demográfusok azt állítják, hogy – az Európában ismert egyiptomi, közel-keleti, római-görög és zsidó-keresztény gyógymódok több évezredes fejlődése ellenére – az orvostudomány csak a 18. század végétől kezdte el a halálozást kimutathatóan csökkenteni. A technológiai fejlettség mintegy történelmi keret-feltételül szolgált ahhoz, hogy az utolsó két évszázadban a halálozási kockázat először a nyugati civilizációban, később mindenütt a világon a statisztikailag ismert népességekben fokozatosan felfelé tolódott az életciklusban, s továbbra is felfelé tolódik.
Ez a fejlődés azonban egyenlőtlenül valósult meg az adott technikai fejlettség és medikalizáció szintjén az egyes társadalmakon belül. Szintén eléggé közismert, hogy az orvosi ellátottság s ennek hatékonysága a halál elleni harcban az életminőség és az életszínvonal függvénye, azaz a modernizálódó népességekben is igen erősen a jövedelem, a vagyonosság, a műveltség és a foglalkozás által behatárolt osztály- vagy réteghelyzethez kötött. Történelmileg a réteghelyzet hatástényezői e tekintetben mind közvetlenül – a táplálkozás, ellátottság és az orvosi gondoskodás egyenlőtlenségein keresztül -, mind közvetetten, leginkább a városiasodási szint és a lakásviszonyok közvetítésével érvényesültek. A városi lét bizonyos technológiai fejlettség fokán radikálisan megjavította a kórházi szolgáltatások és az orvosi ellátás elérhetőségét s evvel hatékonyságát. A lakásviszonyok összefüggtek a testi higiénia biztosítása, a kényelmesebb életmód, a jobb táplálkozás, a felmenőkről és a leszármazottakról való intenzívebb családi gondoskodás lehetőségeivel, melyek rendre javíthatták a betegségek leküzdésének vagy elkerülésének esélyeit. A legtöbb lentebb felsorolásra kerülő halálozási tényező egyébként többé-kevésbé a réteghelyzettel is összefüggött.
A negyedik ilyen tényező-köteg a stratégikus – azaz egyénileg választható vagy kiscsoportos mintákat követő – viselkedésekben ragadható meg. Ugyanazon nemű, korú, réteghelyzetű egyének egy adott technikai fejlettségű társadalomban átvehetnek olyan magatartási, fogyasztási, életviteli modelleket, melyek pozitív vagy negatív (káros) irányban módosíthatják életesélyeiket. Ilyen például – sokszor eléggé tömeges hatásfokkal – a dohányzás, az alkoholizmus vagy akár a szexuális szabadosság gyakorlata – mely a bordélyházak publikumát a penicillin feltalálásáig súlyos fertőzési veszélyeknek tette ki s gyakran még társadalmi helyzetre való tekintet nélkül is. Ha nem is olyan széles körben, de hasonlóan pusztító hatást gyakorolhatott a balesetveszélyes sportágak művelése (mint az alpinizmus) vagy az öngyilkosságot kiváltó sztresszhelyzetek elfogadása – amennyiben ez utóbbi akaratilag ellenőrizhető maradt. Végül ugyancsak ilyen típusú stratégikus magatartásnak tekinthető az életminőségbe való voluntarista beruházási vagy élettervezési aktusok sokasága, lett légyen szó a lakáskomfort javításáról, a higiéniai berendezések megszerzéséről és megfelelő használatáról, az orvosi ellátás szükség szerinti költségeinek viseléséről, az öngondozásra, önápolásra való készségről s az erre vonatkozó tudás megszerzéséről, a gyerekszám csökkentéséről (mely automatikusan megemeli az egy gyermekre jutó gondozási befektetések mértékét), stb. Ezek a lépések és magatartásmódok mindig legalább részlegesen egyéni döntésekből fakadnak, mégha igazoltságuk a származási vagy tartozási csoportok értékein és életvitelén is nyugszik.
Evvel, ötödikként, eljutottunk tanulmányunk tulajdonképpeni tárgyához, a halálozás kulturális tényezőihez, pontosabban azokhoz a viselkedési sajátosságokhoz, amelyeket egyes alkultúrák, nevezetesen felekezeti civilizációk fejlesztettek ki, terjesztettek el, tettek tagjaik számára elvárttá vagy kötelezővé s amelyek kimutathatóan befolyással bírnak a halálozási kockázatra is. Ezek között legelsősorban az életnek tulajdonított érték említhető és az olyan alkulturálisan támogatott életvitel, mely kizárja vagy minimizálja azoknak a helyzeteknek előfordulási valószínűségét, melyek veszélyeztetik az életet. Ilyen az alkoholizmus, a garázdaság, a katonai virtuskodás, s általában az erőszak kultusza a férfiasság fiatalkori demonstrálásában. A hagyományos zsidóságban és egyes protestáns miliőkben az alkoholizmus hatékony közösségi szabályozása illetve gátlása jelentősen csökkenthette azokat a kockázatokat, melyek egyes kelet-európai vagy latin országokban (pl. májzsugor s ennek szövődményei miatt) napjainkig is kimutatható túlhalálozást eredményeznek. Bár talán nem ennek volt történelmileg a legnagyobb demográfiai hordereje, hasonló hatása lehetett a zsidóság halálozási viszonyai szempontjából annak a ténynek, hogy a polgári egyenjogusítás előtti korban férfinépessége ki volt zárva a katonáskodás kötelezettségéből, sőt nem volt fegyverviselési joga sem. A szexuális erkölcsi kontroll szigora, mely tipikusan bár nem kizárólagosan szintén a tradicionális zsidóságra és bizonyos protestáns gyülekezetekre volt jellemző a modernkori európai kultúrkörben, a szülők általi vagy általuk szorosan ellenőrzött párválasztás (ami kevésbé kötődött egyes felekezetekhez), vagy például a kelet-európai zsidóságban sokáig dívó korai (gyermekkori) házasodás, stb., radikálisan csökkenthette az érintett népességekben a fertőző nemi betegségek kockázatát. Elképzelhető, ugyan empírikusan nehezen bizonyítható, hogy a hithű zsidóság rituális higiénája (időszakos rituális fürdés, étkezés s egyes vallásos aktusok előtti tisztálkodás, a húsos ételek rituális tisztántartása, stb.) ugyancsak hozzájárult az érdekeltek egészségének védelméhez. Másutt, így köztudomásúan a katolikusoknál, az öngyilkosok rituális stigmatizációja (a temetésnél való papi közreműködés megtagadása) az öngyilkossági aktusok disszimulációja mellett egyeseket el is rettentethetett az önkéntes haláltól. A fentiek mellett még számos formában lehet fellelni a felekezeti alkultúráknak a halálozásra gyakorolt hatását.
Legutóljára hagytuk a halálozási kockázat társadalmi tényezőinek sorában azokat az eseteket, melyekben az élet-esélyeket közösségi megkülönböztetés vagy a közhatalom által szervezett diszkrimináció, esetenként üldöztetés módosítja. Ezek gyakran hosszú távon is hatást gyakorolhatnak a csoportsajátos halálozási trendekre, máskor viszont rövid időszakokban okozhatnak konjunkturális kilengéseket bennük – háború, forradalom, rendszerváltozás alkalmával. Ez utóbbira a közép-keleteurópai társadalmakban számos tragikus példát szolgáltat a fasizálódás és a stálinista pártállam kora. Az előbbire pedig akár a legmodernebb és politikailag legdemokratikusabb társadalmi berendezkedések keretében is számos példa akad, amennyiben a statisztikai apparátus ezeket adatszerűen kidolgozta. Ilyen, tipikusan, a törvénytelen gyerekek túlhalálozási kockázata, mely általánosnak tűnik a hagyományos ipari társadalmakban 1945 előtt. Ennek persze az érintettek réteghelyzetéhez is köze lehetett, ha például emlékezünk arra, hogy egyes hátrányos helyzetű anyák (így a cselédek) szüléseinek túlnyomó többsége volt törvénytelen a szocializmus előtti régi rendszerben[2]. De ilyen a fizikai vagy mentális hátránnyal küzdők – vakok, beszédhibásak, mozgássérültek, elmebetegek - átlagnál magasabb halálozása is, mely persze legalább részben biológiai meghatározottságúnak is tekintendő.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az itt gondolatban elkülönített halálozási hatótényezők párhuzamosan ugyan, de legtöbbször egyszerre fejtik ki hatásukat, így a valóságban nem különíthetők el egymástól. Az alábbi esettanulmányokban is csak a halálozás csoportsajátos számainak összehasonlításából illetve ezeknek időbeli változásából lehet következtetni egyes tényezők különösen kiemelt, de mindig csak feltételezhető szerepére. Egyszerűség kedvéért eseteinket két kategóriában tárgyaljuk, megkülönböztetve a halálozás felekezeti összetevőinek hosszú távon érvényesülő és rövidtávú, konjunkturális tényezőit.
Néhány hosszú távú felekezeti hatótényező a halálozásban
Fentebb említést nyert a törvénytelen státusú, ismeretlen apától származó gyerekek általában magasabb halálozása. Ezt a halálozási veszélyek egyenlőtlen kezelésével, illetve a törvénytelenek viszonylagos elhanyagolásával, egyfajta kárukra gyakorolt rejtett de ettől nem kevésbé félelmetes eredményű diszkriminációval lehet magyarázni. Erre a sok konkrét példa között a Budapesten született gyerekek között megfigyelhető túlélési egyenlőtlenségeket hoznám fel. Így 1920-ban akárcsak 1911-ben a törvényesen született gyerekek 14 %-a halt meg 1 éven alul, míg a törvényteleneknek 1911-ben 224 ezreléke, de 1920-ban már nem kevesebb, mint 370 ezreléke [3]. A korszak végén, 1939-ben a törvényes csecsemők halálozása 79 ezrelékre süllyedt, de a törvényteleneké csak 282-re.[4] A második világháború előtti években tehát még közel minden harmadik-negyedik ismeretlen apától származó csecsemő nem érte meg az 1 évet. A törvénytelen szülések általános hatása a halvaszületéseknél is jól kimutatható. 1934-1938-ban Budapesten a törvényes gyermekek között csak 3,2 %, míg a törvénytelenek között 3,7 % született halva, amit szintén a fenti gyermekhalálozási egyenlőtlenségek logikájával lehet magyarázni.
Ezen a téren sem lehettek elhanyagolhatók azonban a vallássajátos különbségek, de ezeket az adatok ritkasága miatt nehéz felmérni. Megfelelő részletességű adatok még Budapestre is csak kivételesen, az első világháború körüli évekre állnak rendelkezésre, mint az alábbi táblázatban. E szerint minden felekezetnél kimutatható valamelyes halálozási különbözet a törvényes szülöttek javára, de az eltérések az első háború előtt a megszült és elhalt törvénytelen csecsemők arányai között még viszonylag csekélyek voltak a keresztényeknél – a reformátusoknál és a görög katolikusoknál valósággal elhanyagolhatók -, míg a zsidóknál igen nagyok : ebben a csoportban majdnem kétszer gyakrabban haltak meg kiskorukban az apa nélküli, mint a családban született gyerekek. A háború után mindenesetre az összes felekezetnél drámaian megemelkedett a törvénytelen gyermekek túlhalálozási indexe. Azonban ekkor is a legnagyobb viszonylagos halálozási hátrányt az apa nélkül született zsidó gyerekek szenvedték el, amennyiben pontosan négyszer gyakrabban szerepeltek az elhaltak, mint a megszületettek között. Ezeknek az egyenlőtlenségeknek értelmezésénél szem előtt kell tartani,
Római görög evangé- refor- zsidó katol. katol. likus mátus
A törvénytelenek aránya (%) az összes
5 év alatt meghalt között (1911-1913)[5] 33,7 53,6 36,1 31,5 19,5
A törvénytelenek aránya (%) az összes
születés között (1911-1912)[6] 26,1 48 27,8 29,5 10,2
_______________________________________________________________________
A törvénytelenek aránya (%) az összes
5 év alatt meghalt között (1918-1920)[7] 33,4 50 33,0 30,7 19,5
A törvénytelenek aránya (%) az összes 20,7 26,9 19,5 22,8 4,8
születés között (1921)[8]
hogy a zsidó anyák törvénytelenségi rátája töredéke (harmada-negyede) volt csak a keresztényeknél megszokottnak. A ritkán világra jövő törvénytelen zsidó gyerekek minden bizonnyal legtöbbször olyan anyáktól származhattak, akik semmilyen módon nem tudták elkerülni a nemkívánatos terhességet, azaz felekezeti miliőjükön belül valószínűleg többszörösen hátrányos helyzetűek voltak. Ez magyarázza gyermekeik viszonylag kiugróan magas halandóságát.
Sajnos pontos felekezetsajátos éves adatokat az 1 éven alul elhaltakról biztos források hiányában egyelőre még nem tudunk kiszámítani, s így nem lehet például tételesen összehasonlítani a zsidó és a keresztény törvénytelen szülöttek halálozási kockázatának eltéréseit. Az ugyanis jól demonstrált tény a régi rendszer egész tartalma alatt, hogy a zsidó csecsemők általános halandósága és az életkor-szerinti zsidó halandóság általában messze elmaradt a többi felekezetétől : ez azonban minden bizonnyal elsősorban nem sajátosan felekezeti, hanem rétegszerkezeti okokra vezethető vissza (műveltségi többlet, polgárosodás, a szegényparasztság és a lumpenproletár rétegek gyengesége, stb.). Ennek hatását azonban – elképzelhetően, mint fentebb már hipotetikusan említettem – közvetlenül kiegészíthette a zsidóság sajátosan magas medikális kereslete, amely a városiasodáson és a vallási élet-értékelésen túl összefügghetett a helyileg rendkívül széles zsidó orvosi kínálattal (1919 előtt a magyar orvosi kar fele zsidó volt[9]) és a zsidó családokban egyedien magas szintű egészségügyi befektetésekkel, melynek emelkedéséhez a 19. század vége óta gyorsan csökkenő gyerekszám szükségszerűen hozzájárult. Erre nézve is csak az első világháború előtti és alatti adatok állnak rendelkezésre, de az akkor regisztrált trendek folyamatosságát a trianoni országban sincs okunk kétségbe vonni. Márpedig 1911-1915-ben a 7 éves koruk előtt elhaltak között a zsidóknál 71 % részesült orvosi kezelésben a Magyarbirodalomban (Horvát-Szlavónországgal együtt), míg az reformátusoknál 69 %, az evangélikusoknál 68 %, a katolikusoknál 59 %, az unitáriusoknál csak 47 %, a görög keletieknél alig 31 % és a görög katolikusoknál mindössze 24 %.[10] A medikalizáció gyakorisága nyilván szorosan összefüggött e korban, akárcsak később, a korsajátos halálozás szintjével. Joggal feltételezhető, ismerve a törvénytelen szülöttek sokszor mostoha helyzetét, hogy az alul-medikalizáció őket felekezeti hovatartozástól függetlenül különösen súlyosan érinthette.
Más természetű felekezeti egyenlőtlenségekre utalnak az öngyilkosságra vonatkozó adatok. Ezekből csupán a katolikusokra vonatkozókat emeljük itt ki, mert az egész öngyilkossági problematika vallássajátos vetületeinek tárgyalása külön tanulmányt érdemelne.
katolikusok
nők össznépességi öngyilkosok közötti össznépességi öngyilkosok közötti
arányai 1930[11] arányai 1928-1935[12] arányai 1941[13] arányai 1941-1943[14]
Budapesten 62,7 % 69,3 63,1 66,5
Törv. jogú városokban 63,2 % 64,2 56,1 57,2
Egyebütt 65,9 % 62,5 54,0 60,0
Férfiak
Budapesten 59,0 % 61,5 63,1 63,2
Törv. jogú városokban 62,3 62,1 56,1 53,8
Egyebütt 65,7 57,8 54,0 57,1
A táblázat adatai pontosan mutatják azt, hogy a katolikusok részvétele az öngyilkossági mozgalomban hogyan alakult a lakóhely és a nemek szerint a trianoni Magyarországon és a második világháború előestéjén megnagyobbodott országterületen. Az 1930 körüli években jól kivehető Budapesten és a városokban a katolikus nőknek még a katolikus férfiaknál is erősebb túlhalálozási trendje öngyilkosság okán. A két nem közötti különbség a városokban talán legfőképp a katolikus cselédlányok magas arányában[15] s a cselédsorssal járó magas öngyilkossági rátában[16] keresendő. Vidéken a nagyvárosokon kívül azonban egészen más volt a helyzet. Itt mind a férfiak, mind a nők erősen alulképviseltek maradtak az 1930-as években az regisztrált öngyilkosok között. A városi és falusi miliők közötti markáns eltérést lehetetlen másként, mint a szekularizációs szintkülönbség logikájában értelmezni. A városokon kívül minden bizonnyal a katolikus öngyilkosok környezete hajlamos volt az ott elképzelhetően az egyebüttnél megszokott arányú önpusztító egy részének tettét a hatóságok előtt eltitkolni, félve a súlyos egyházi szankciótól, mely kizárta az öngyilkosok rituális temetését. Ugyanennek a logikának felel meg az 1940-es években megfigyelhető új helyzet, amikor viszont a katolikusok már nemcsak a legtöbb város (kivéve a férfiakat a Budapesten kívüli nagyvárosokban), de falun is (sőt különösen ott) erősen túlképviseltek a hivatalosan bejegyzett öngyilkosok között. Figyelemre méltó, hogy ez a katolikus túlhalálozás a nőket a férfiaknál sokkal inkább sujtotta, ami megint csak a szekularizáció előrehaladásával magyarázható, hiszen hagyományos környezetben a nők általában tovább és gyakrabban őrizték meg vallási kötelékeiket és a velük járó felekezeti értékeket. A suicidumok aránynövekedése katolikus környezetben minden bizonnyal elsősorban annak tudható be, hogy ezeknek az értékeknek fokozatosan még az érintett nők környezete számára is csökkent eredeti hatékonysága. Persze az is lehetséges, bár ez az előbbi feltevésnek nem mond ellent, hogy a trianoni ország visszaszerzett területeinek katolikus népessége a szekularizáció előrehaladottabb stádiumában volt, s evvel is megemelkedett a megnagyobbodott területen a katolikusok mért öngyilkossági rátája.
A katolikus szekularizáció így megragadott jelzéseit érdemes lenne összevetni a felekezet tagjainak másfajta viselkedési formáival, melyek hasonlóképp szemben álltak egyházuk tanításaival és követelményeivel - például a válások gyakoriságával (melyet szintén egyházi tilalom sújtott). Ha itt ezt helyhiány módszeresen nem is kísérelhetjük meg, utalni lehet arra, hogy a korabeli katolikusok válási hajlama párhuzamosan nőtt fentebb tárgyalt emelkedő arányaikkal a regisztrált suicidumok elkövetői között. Egy korabeli szerző szerint 1910-1912-ben 100 katolikus házasságra 3 válás esett, míg húsz évvel később, 1930-1932-ben már majdnem duplája, 5,5 a katolikus nőknél és 5,4 a katolikus férfiaknál.[17]
Végül ebben a témakomplexumban nem érdektelen felidézni a magyar történelmi demográfia egyik rendkívüli s a látszat ellenére messze több mint kuriózum értékű teljesítményét, melynek értelmében a felekezetsajátos öngyilkossági adatszolgáltatás Budapesten több mint egy évtizedig az önpusztítási kísérletek módozatait is pontosan feljegyezte. Ezek szerint jelentős eltéréseket lehet találni vallási csoportok szerint a fizikai önerőszakkal (lövés, szúrás, akasztás) elkövetett aktusok arányában, szemben a passzívabb öngyilkossági módokkal (gázbelélegzés, mérgezés, mélybeugrás, jármű alá ugrás és egyéb). Az önerőszakkal járó öngyilkossági kísérletek aránya az összes között a különböző nagyobb érintett felekezeti csoportokban a következőképp alakult :
1931-1936 1937-1942
Katolikusok 41 % 38 %
Zsidók 34,5 % 27 %
mások[18] 45 % 42 %
Az önerőszak tehát a keresztényeknél (különösen a nem katolikusoknál – a protestánsoknál és a görög ritusú keresztényeknél) sokkal inkább preferált öngyilkossági mód, mint a zsidóknál. Ráadásul az utóbbiaknál az önerőszak a fasizálódás évei alatt még ritkábban fordult elő, mint annak előtte. A zsidóságban a fizikai erőszak tabuját illetően egyebütt bőven demonstrált alapvető mentalitástörténeti hajlam[19] ezek szerint még a legdurvábban önpusztító vállalkozások keretében is kimutatható. A nyílt erőszak elfojtása paradox módon különösen érvényesülni látszik a zsidótörvények bevezetése által fémjelzett fenyegettetés korában, amikor ez talán a hisztérikussá fajuló zsidóellenes uszításra és törvényes erőszakra öntudatlanul is kitermelt kollektív válaszként is értelmezhető. Összeköthető talán az ilyenfajta, még a legvégzetesebb magatartásban is érvényesülő önkorlátozás azokkal a statisztikailag jól demonstrált párhuzamos tényekkel, melyek arra mutatnak, hogy a fasizálódás nyomása alatt a zsidóság másfajta önkontroll-formái is egyre erősebben érvényre jutottak, így például maguknak az öngyilkosságoknak vagy a bűnelkövetéseknek számszerű ritkulásában. Az előbbiekre a következő alfejezetben visszatérek. Az utóbbiakra nézve emlékeztessünk arra, hogy országosan a bűntettek és vétségek miatt jogerősen elitéltek között a zsidók aránya 1935 és 1939 között kissé népességi arányuk alatt, 4,6 % és 5,3 % között ingadozott, ez 1940-ben és 1941-ben lesüllyedt 4,2 % és 4,3 %-ra, míg 1942-ben már csak 3,6 % volt[20]. Azt, hogy ez a változás nem a visszacsatolt országrészek zsidóságának esetlegesen alacsonyabb kriminalitásának függvénye volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hasonló jellegű csökkenés Budapesten is megfigyelhető. 1935 és 1938 között a budapesti elitéltek között a zsidók (itt nem tárgyalható okokból) kissé túl voltak képviselve – az összes között 27 %-tól 32 %-ig terjedő ingadozással. 1941-ben ez az arány 26,8 %-ra módosul. 1942-ben és 1943-ban azonban radikális aránycsökkenést lehet tapasztalni egészen 17,4 %-17,6 %-ra.[21] Röviden, úgy tűnik, mintha az önpusztításban, különösen a közvetlen önerőszakban tanúsított ’belső’ önmérséklet itt a ’kivülre’ irányuló bűnözői magatartásban is kifejezésre jutott volna.
A fasizálódás konjunkturális szorításában
Az 1938-as első zsidótörvénnyel elkezdődött egy viszonylag rövidlejáratú folyamat, mely először az 1944 március 19-i német megszállással, majd az október 15 utáni nyilas terrorral érte el csúcspontját és amely a zsidók életfeltételeinek kezdetben fokozatos, később rohamos romlását eredményezték. Mindezt, érthetően, a zsidó mortalitás adatai is tükrözik, bár nem mindig az elvárt módon, amennyiben a háborús évek megpróbáltatásai a nem zsidó népességet is érintették és a különböző felekezeti aggregátumok néha eltérően reagáltak gazdasági helyzetük, társadalmi és fizikai biztonságuk és egzisztenciájuk bároly egyenlőtleg megrendülésére.
[1] A tanulmány adatbázisa sokat köszönhet a budapesti Középeurópai Egyetem (Central European University) Kutatástámogatási programmjának (Research Support Fund) segítségével megvalósított alapkutatásnak az öngyilkosság etnikai változóinak tárgyában (2001-2002).
[2] Budapesten a háztartási alkalmazottak által születő gyermekek 96-98 %-a ismeretlen apától származott 1900 és 1939 között. L. tanulmányomat : ’Felekezet, cselédsors és szexuális deviancia az 1945 előtti Budapesten’ in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867-1945), Budapest, Replika-könyvek, 2000, 141-166, különösen 157.
[3] A számítás forrása Budapest Székesfőváros statisztikai évkönyve, 1913-1920, 60 és 79.
[4] A számítás forrása Budapest Székesfőváros statisztikai évkönyve, 1940, 77 és 124.
[5] A számítások adatforrása Budapest Székesfőváros statisztikai évkönyve, 1913-1920, 78.
[6] U.o.
[7] U.o.
[8] A számítások adatforrása Budapest Székesfőváros statisztikai évkönyve, 1921-1924, 81.
[9] A zsidó orvosok aránya még magasabb volt és maradt a trianoni országban is Budapesten és a városokban, ahol a zsidó népesség többsége élt. 1920-ban például a zsidók kerek 56 %-a a törvényhatósági jogú nagyvárosokban lakott, szemben az össznépesség 19 %-ával (l. Magyar statisztikai közlemények, 76, 36-37), ahol az összes orvos 58 %-a gyakorolt s közöttük 49,3 % zsidó felekezetű volt (l. Magyar statisztikai közlemények, 72, 507). A zsidó származású orvosok aránya természetesen ezt jóval meghaladta, hiszen az 1919-1920-as nagy kitérési hullám után már sok keresztény vallásút is hozzájuk kell számítani.
[10] A számítások adatforrása Magyar statisztikai közlemények 68, 39.
[11] A számítás forrása : Magyar statisztikai közlemények 96, 284-295.
[12] Forrás : Magyar statisztikai évkönyvek éves adatai.
[13] A számítás forrása : Magyar statisztikai évkönyv, 1942, 16-17. A forrás csak együtt jelzi a két nem felekezeti megoszlását.
[14] Forrás : Magyar statisztikai évkönyvek éves adatai.
[15] Budapesten 1927-ben a házicselédek 74 %-a volt katolikus, tehát jóval magasabb százalékban, mint a fővárosi női rokonnépességben. L. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek…, id. könyv, 149.
[16] Igy 1925 és 1930 között a női öngyilkosok 27 %-a tartozott a háztartási alkalmazottak kategóriájához a fővárosban. U.o., 155.
[17] L. Stephen Somogyi, ’Differential Divorce Rates by Religious Groups’, American Journal of Sociology, March 1941, XLVI/5, 665-685, különösen 676.
[18] A katolikusokon és zsidókon kívül a kis (az összesnek alig egy-ötödét kitevő) esetszámok miatt a többi felekezetet ebben az összefüggésben nem volt érdemes részletezni.
[19] Lásd errenézve tanulmányaimat : ’Zsidóság és „fasiszta alkat”, egy Bibó megjegyzés margójára’, Önazonosítás, sorsválasztás, Új Mandátum, 2001, 97-112; “ Les Juifs et la violence stalinienne.”, Actes de la Recherche en Sciences Sociales,120, décembre 1997, 3-31.
[20] A Magyar statisztikai évkönyvek éves bűnügyi adatai.
[21] A Budapest székesfőváros statisztikai évkönyve idevágó adatai alapján.