A 8 középiskolai osztályt vagy annál magasabb tanulmányokat végzett férfiak aránya 10

Az iskolai egyenlőtlenségek felekezeti és regionális összefüggései a 20. század eleji Magyarországon[1]

Péternek szánt tiszteletadásomat vallomás-félével kell kezdenem. A szellemi affinitások és hatások nemritkán búvópatakként érvényesülnek. Péter legalább kétszer szólt bele többé-kevésbé meghatározóan kutatói pályám alakulásába, valószínűleg anélkül, hogy ennek teljesen tudatában lett volna.

Már régóta ismertük egymást s olykor egyetemi fórumokon is találkoztunk. Jól emlékszem például briliáns expozéjára közös mesterünk Raymond Aron szemináriumán az 1970-es évek elején, amikor azt a tézist fejtegette egy oknyomozó kutatása eredménye gyanánt, hogy a reklámok „reklámértékét” tulajdonképpen nem lehet empirikusan kimutatni. De intellektuális útkeresésünk eléggé más természetű volt, amennyiben ő elsősorban politikus alkat volt s munkáiban ennek mindig döntő lenyomatát is találni, amíg engem egyre inkább egyes francia, majd közép-európai vonatkozású történelmi-szociológiai témák érdekeltek. Ezek között azonban már az 1970-es években megjelent a zsidóság, mégpedig konkrétan mind III. Köztársaság, mind a polgárosodó Magyarország modernizációjának kollektív kulcsszereplője. Péter kezdeményezése nélkül azonban megmaradtam volna e téren is a dualista kor társadalomtörténészének. Ajánlata, hogy foglalkozzam a holokausztot túlélő és a kommunista rendszerben integrálódó zsidósággal olyan kihívás volt, melynek úgy érzem még máig sem tudtam teljesen megfelelni, néhány számomra lényeges publikáció ellenére, melyek között volumenében legsúlyosabb a Péter előszavától kísért ’sárga könyv’.[2]

De a Péterrel és kortárs barátaival folytatott dialógus, akik között hadd emlékezzem itt hálával és szeretettel a nemrég eltávozott Litván Györgyre, a nagyszerű barátra és történészre, a későbbiekben is tápláló forrása maradt értelmiségtörténeti kutatásaimnak. Nem felejtem el például Péter egyik polémikus megjegyzését, mely szerint az antiszemitizmus magyarázata abban kereshető, hogy a zsidók ’túl okosok voltak’ s ez válthatta ki irányukban a judeofóbiában megnyilvánuló sokoldalú ellenszenvet. A tréfának szánt megjegyzés valójában több szempontból iskola-szociológiai kutatásaim vezérfonala lehetne, ha valamelyest kiegészíteném és minősíteném, például azzal, hogy a kemény adatokkal jól kimutatható ’okosság’ (ami sok más jelzés mellett Közép-Európában látványosan kiviláglik a zsidó Nobel díjasok magas – nálunk abszolút többségi - arányában) valójában az örökölt kollektív készségek és diszpozíciók, az asszimilációs helyzet, a fennmaradó kirekesztettség és az ehhez kötődő mobilitásbeli kényszerpályák együttes terméke. De a vicces kiszólásnak számomra tulajdonképpen ennél sokkal nagyobb tudományos hozama, amennyiben a modern elitképzés addig rejtett belső hatásmechanizmusaira mutat rá. A zsidó-nem zsidó megoszlás felemlegetése ugyanis egyszerre utal a felekezeti és (a régi Magyarországon egyedülállóan fontos[3]) etnikai tényezőre. Ezeket a szakmai mobilitással, a demográfiával, a gazdasági és mentalitásbeli modernizációval vagy az értelmiség kialakulásával foglalkozó társadalomtörténet eleddig a virtuálisan egységes nemzetállami népesség fikciójából kiindulva csak érintőlegesen vette (ha egyáltalán) számba. Pedig adatközléseikben a dualista kor kitűnő társadalomstatisztikusai olyan egyedülállóan gazdag idevágó jelzések sokaságát tárták fel, hogy ez az egész nemzetközi szakirodalomban párját ritkítja. Ráadásul ezen adatbankok jó része megye- és várossorosan vagy legalább Budapest-vidék megoszlásban, tehát az igencsak eltérő dinamikájú regionális fejlődés prizmáján keresztül is elérhető és értelmezhető.

Az itt következő tanulmány egyetlen korabeli adatsorra épül az iskolai egyenlőtlenségek felekezeti, régiók szerinti s implicite etnikai dimenzióiról. Szolgálhat illusztratív jegyzet gyanánt a Pétertől idézett ironikus megjegyzés margójára.

* * *

A honi társadalomtörténet ritkán képes olyan adatokat feldolgozni, amelyek egyszerre jellemzőek az egész országra s külön annak egyes a társadalmi térben sajátos mozgástérrel és fejlődési logikával rendelkező alegységeire. Az ilyesfajta elemzések nehézsége elsősorban nem az információk hiányából ered. A modernkori forrásanyag nálunk sok fontos területen gazdagabb e tekintetben mint egyebütt Európában. Ezek közé tartozik a modernizációban oly alapvető szerepet játszó iskolázás is, amelyre nézve mind a régi rendszer statisztikai irodalma, mind maguk az egyes oktató intézmények hatalmas s csak igen kisrészt közzé tett forrásanyagot halmoztak fel. A nehézségek fő oka talán éppen ebben a gazdagságban rejlik, amennyiben a források összegezéséhez nagyobb és többfajta (nevezetesen statisztikai) kompetenciájú kutató apparátus munkája szükséges. A Nagy Péter Tibor által kezdeményezett vizsgálatok néhány lényegesnek tekintett iskolatörténeti adatbank közzétételét célozzák[4], hasonlóan most folyó s szintén közös történelmi elitkutatásainkhoz, amelyekben a magas igazolt műveltségű elitcsoportok ki-alakulását és történelmi átváltozásait kíséreljük meg prozopográfiai módszerekkel megragadni, melyek 1867 és 1948 között az egész érintett népességre vonatkoznak.[5]

Az ezekben a munkákban alkalmazott nagyobb statisztikai változók közül – mint ahogy erről kiadványaink címe is árulkodik - kiemelkedik a felekezeti hovatartozás és a területi elhelyezkedés, melyekre nézve mindig pontos adatok állnak rendelkezésre. E mellett természetesen a lehetőségek szerint számba vesszük az etnikai hovatartozás és a társadalmi háttér jellemzőit is sok egyéb mellett, de ezekre – nevezetesen a nemzetiségi csoportazonosságra vagy eredetre inkább csak részleges (anyanyelv) vagy közvetett (pl. a név nemzetiségi jellege) jelzéseink vannak. A vallás fontossága ebben az összefüggésben egyértelmű, amennyiben ez legtöbbször szerepel a személyi adatok között és az Európában egyedülállóan sokfelekezetű Magyarországon alapvető státuszjelző értékkel bírt, amellett, hogy – konkrétan - az iskolai mobilitás egyik döntő meghatározója is volt. Ez utóbbi többek között azért is mivel a régi rendszer végéig az elemik többsége, sőt a középiskolai intézmények jó része (még 1945 után közvetlenül is mintegy fele) az egyházak fennhatósága alatt állt.

A letelepedési vagy származási régió jelentősége szintén eléggé közismert, hiszen a felekezeti aggregátumok tulajdonképpeni társadalmi helyzetét ez sokszor alapvetően módosította alkulturális, etnikai, csoportszerveződési s a csoportok öndefiníciójával kapcsolatos implikációi következtében, amellett, hogy a művelődés terjedésében természetszerűleg az iskolai intézményhálózat egyenlőtlen területi megoszlásának is nagy szerep jutott. A regionális különbségek – iskolai esélyegyenlőtlenségek – terén különleges funkció jutott a városoknak, s közöttük a fővárosnak, amely az ország legnagyobb helyi iskolai piacát képviselte.

Előadásomban néhány leegyszerűsített adatközlés segítségével az iskolázottsági egyenlőtlenségeknek egy a honi társadalomtörténetben alapvető fontosságú problémáját igyekszem megvilágítani, t.i. azt, hogy a dualizmuskori fejlődés végén – amely, tudjuk, az egész iskolarendszer ’szisztematizálásával’ (hierarchikus rendszerben való felépítésével) és nagyfokú fejlesztésével járt, hogyan alakult országosan és nagy régiók szerint a felekezeti csoportok iskolázottsági szintje. Elemzésem horderejét e rövid előadásban szükségszerűen korlátoznom kellett annyiban, hogy csak a két említett nagy változó néhány összefüggésére koncentrálhatok, elhanyagolva ezzel – hacsak utalásszerűen nem - minden egyéb s az iskolázási esélyeket nem kevésbé meghatározó tényező számbavételét (mint a konkrétabban vett etnikai hovatartozás, a rendi státusz, a családok műveltségi tőkéje vagy foglalkozási és vélelmezhető vagyoni helyzete).

A keresett egyenlőtlenségeket az 1910-es népszámlálás által azonosított magasan iskolázott (8 középiskolai osztályt vagy annál többet elvégzett) férfinépesség számarányában mérjük itt tízezer főre vonatkoztatva, a lenti táblázatban feltüntetett adatok alapján. Eredményeinkből kétfajta – egymással is kombinálható - iskolázottsági rangsort állíthatunk fel, egyet régiók és egyet felekezetek szerint, majd ezeket egymásra vetítve, külön-külön minden felekezet legműveltebb rétegeinek regionális elhelyezkedése szerint.

A felekezeti rangsor négy eléggé markánsan eltérő kategóriából áll össze.

Messze legtöbb magasan iskolázottat találni a zsidó férfiak között. Őket az evangélikusok és az unitáriusok követik, a zsidó műveltségi arányok fele alatti, tehát sokkal alacsonyabb átlaggal. Őket követik közepesen alacsony átlaggal a két legnagyobb honi felekezet tagjai, a római katolikusok és a reformátusok. Sereghajtók nagyságrendileg azonos igen alacsony szinten a keleti (görög rítusú) keresztények. Ezek az eredmények pontosan megfelelnek a beiskolázási gyakoriság és az iskolai kitűnőség eddig már (legalábbis általam) sokszor vizsgált felekezeti rangsorának. Utalhatok e téren a budapesti elemisták közötti felekezetsajátos eltérésekre az osztályismétlők arányaira tekintettel,[6] a közép- és felsőoktatásban való részvétel általános gyakorisága szempontjából,[7] a réteg és felekezetszerinti kombinált beiratkozási és iskolai sikerbeli esélyegyenlőtlenségekre vonatkozólag,[8] az érettségizők közötti felekezeti sikerhierarchiára,[9] a főbb középiskolai tantárgyakban elért átlagjegyek közötti felekezetsajátos különbségekre[10], a gimnáziumi lemorzsolódási kockázat eltéréseire[11], az iskolaválasztásra,[12] a diplomaszerzés korára,[13] a női iskolázásra,[14] az egyetemi szakválasztásra[15] és egy sor más, munkáimban elszórtabban felbukkanó elemzési témára tekintettel. Az itteni összesítés tehát nem tesz mást, mint megerősíti korábbi ismereteinket.

Nincs teljesen így a régiók szerinti eltérésekkel, melyre vonatkozólag eddig csak a régi statisztikai irodalomban találni utalásokat. Márpedig itt olyan különbségek rendszerével találkozunk, amelyek részben ellentmondanak az ismertnek hitt összefüggéseknek. Az első ilyen – a lenti táblázat jobboldalán található magas iskolázottsági mutatók szélmegoszlása szerint – a kelet-nyugat közötti eltérések teljes hiánya, sőt valamelyest fordított érvényesülése. Erdélyben szignifikánsan több magasan iskolázottat találni mint a Dunántúlon vagy észak-nyugaton (Nyugat-Szlovákiában) és a tiszántúli és a Tisza-Maros közötti országrészeken sem lényegesen kevesebbet, mint a nyugati részeken. Észak-keleten (Nyugat-Szlovákia) és a Duna-Tisza közén (Közép-Magyarország) viszont számottevően magasabb a 8 középiskolai osztállyal vagy ennek megfelelő illetve e feletti iskolázottsággal rendelkezők aránya. Egyedül Budapest emelkedik ki, érthetően, a régiók versenyében, megemelve ezzel az országos átlagot az összes többi régióban található elit-iskolázottsági arányok fölé. Ha itt feltüntettük volna – még ha régióktól függetlenül is – a többi városlakó idevágó jellemzőit, a budapestiéhez közeli eredményre jutottunk volna. A törvényhatósági jogú vidéki városok összességében ugyanis 1060 8 osztályos vagy a felett iskolázott férfit találni 10 000 lakósra, tehát nem egészen ötödével (18 %-kal) kevesebbet, mint Budapesten.[16]

Az így leírt regionális egyenlőtlenségek értelmezésére kétfajta támpontunk lehet. Az egyik a helyi társadalom értelmiség-képző képessége, melyet az iskolai mobilitásban vagy iskolázási önreprodukciókban részvevők számaránya fejez ki. Hiba lenne azonban ennél a fontos de nem kizárólagos értelmezésnél megállni. A magasan képzettek regionális elhelyezkedését ugyanis az is erősen befolyásolja, hogy az érintettek, akik diplomáikat a 8 osztályon felül (vagy – mint a tanítók - ezen a szinten) jórészt csak néhány egyetemi (Budapest és Kolozsvár) vagy más vidéki iskolavárosban szerezhették (ahol mezőgazdasági vagy más szakfőiskola, jogakadémia, papi szeminárium vagy tanítóképző működött), hol helyezkedtek el tanulmányaik lezárása után. A magas képzettségűeknek minden bizonnyal csak egyik – elképzelhetően kisebbségi – része került vissza szülőföldjére, megerősítve ezzel az iskolai mobilitás vagy önreprodukció helyi bázisait. A másik, talán nagyobbik rész vagy Budapesten helyezkedett el, vagy szétszóródott a vidéki városokban is növekvő értelmiségi piacokon, vagy pedig a nagyobb közületi vagy fél-közületi elosztó-rendszerek révén kihelyezést nyert tanítóként, tanárként, hatósági orvosként, papként, az igazságszolgáltatás, a hadsereg, a helyi adminisztráció vagy a közületi ipar kisértelmiségi alkalmazottjaként (katonatiszt, bíró, állomásfőnök, postatisztviselő, megyei díjnok, városi hivatalnok, stb.) különböző régiókban. Ezek jelenléte tehát nem a régiók értelmiség-kitermelő képességére jellemzőek, hanem a közületi értelmiségi piac szerkezetére. Márpedig a kettő csak részben függött össze : egyrészt a ’kihelyezett’ értelmiség gyerekeiből is nagy valószínűséggel értelmiségi lehetett egykor, másrészt a ’kihelyezés’ mértéke függhetett a helyi keresettől az értelmiségi szolgáltatások iránt (pl. iskolázás).

Ennél a pontnál azonban elengedhetetlen, hogy rátérjünk a felekezeti különbségek tárgyalására. Ezeknél ugyanis igen nagy szerepet játszott a művelt rétegek belső társadalmi-foglalkozásbeli tagozódása, nevezetesen a viszonylag alacsony iskolázottságúak (pl. a 8 osztályúnak számító tanítóképzőt végzettek) vagy nem kreatív szellemi pályákra készülők (papság, kereskedelmi iskolai tanárok, gazdasági vagy jogakadémiai végzettek) számarányai, szemben a magasabb műveltségű diplomásokkal. Ha tudjuk, hogy 1910-ben a görög rítusú értelmiség túlnyomó többsége (az ’uniátus’ katolikusok 62 %-a és a pravoszlávok 56 %-a) egyházi szolgálatban állt vagy elemi iskolai tanító volt, míg ugyanezek a kategóriák a ’nyugati’ keresztényeknél csak 27-29 %-ot tettek ki és a zsidóknál mindössze 17 %-ot,[17] könnyen belátható ennek a tényezőnek a súlya. A magas értelmiség számaránya láthatóan erősen összefüggött a magasabb műveltségű összes népesség számarányával, mint azt fentebb táblázatunk felekezeti szélmegoszlásainak tárgyalásánál megállapíthattuk.

A felekezetek iskolázottságának jelzései azonban maguk is nagy regionális kilengéseket mutatnak, mégpedig, mint látni fogjuk, más és más jellegűeket a különböző vallási kategóriákban. Kövessük a fent elkülönített négy nagyobb csoport regionális jellemzőit.

Nem meglepő, hogy a legmarkánsabb eltéréseket éppen a legerősebben iskolázottaknál, azaz elsősorban a zsidóságon belül találjuk. Mind sok egyéb modernizációs jelzésnél, itt is három nagyobb regionális egység áll egymással szemben. Messze legjobb iskolázottsági jelzéseivel mindenekelőtt elkülöníthető a fővárosi zsidóság. Ezt követik a nyugati és a közép-magyarországi (Duna-Tisza közei) zsidóságra vonatkozó szintén magas mutatók, szemben az utóbbiak felét sem elérő erdélyi és kelet-magyarországi zsidóságra vonatkozó számokkal. Sajátos kivételt képez az utóbbiak között a bánáti (Tisza-Maros közei) zsidóság rendkívül magas, a többi vidéki régiót jóval meghaladó jelzéseivel. Ez a regionális megoszlás jól tükrözi a ’keleti’ és ’nyugati’ zsidóság közötti jól ismert magatartásbeli képletet, amennyiben az előbbiek nem ritkán ragaszkodtak hagyományos és kizárólag vallási képzést nyújtó intézményeikhez, nem engedve fiataljaikat a nyilvános világi iskolákba. Ez odáig ment, mint tudjuk, hogy a leghagyományosabb keleti hitközségek még saját nyilvános jogú iskolákat sem igen tartottak fenn. 1900-ban például Bereg és Ung vármegyékben összesen egy-egy zsidó elemi volt, de Máramaros és Ugocsa vármegyékben egyetlen egy sem, holott itt élt a korabeli magyar zsidóság mintegy hetede (13,6 %-a)[18] és az országban ekkor nem kevesebb, mint 512 zsidó elemi működött.[19]

Egészen más képletet mutat a második legerősebben iskolázott felekezet, az evangélikus. Náluk szintén regionálisan érvényesülő markáns alkulturális etnikai háttér-tényezők határozták meg a magasan iskolázottak helyi arányait. Az átlagból ugyanis csak az a két régió emelkedik ki, amelyet egyrészt az erdélyi, másrészt a szepességi (kelet-szlovákiai) szászok lakják, nem jelentéktelen előnnyel az utóbbiak számára. Közismert a szász iskolai szervezetek történelmileg korán kialakult hatékonysága és az evangélikus egyház által szponzorált beiskolázási gyakorlata, amelyet sem a szlovák, sem a magyar evangélikusság nem tudott hasonló szinten megvalósítani. A két szász régió közötti eltérések azonban egy további tényező – a nem kisrészt a magyar iskolázás által közvetített asszimiláció – hatására mutatnak. Míg az erdélyi szászoknál ennek nemigen találni nyomát, a szepességieknél annál inkább. Már 1897/8-ban az utóbbiak iskoláinak túlnyomó része a magyar asszimiláció szolgálatában állhatott, hiszen Kelet-Szlovákiában ekkoriban összesen csak 2 németül és 84 magyarul és németül oktató iskola volt - s ezek sem feltétlenül az evangélikus egyházhoz tartoztak, amely összesen 219 intézményt tartott fenn. Ezzel szemben Erdélyben a 265 evangélikus iskola minden bizonnyal mind németül oktathatott, hiszen összesen 260 német és 7 német-magyar iskola működött a volt fejedelemségben, de a többi egyházak közönsége köztudottan majdnem teljesen magyar vagy román (kisrészt ukrán vagy szerb) volt.[20] Márpedig az elemi szintű iskolai asszimiláció számos könnyen belátható előnnyel járt a magasabb tanulmányok elérhetősége szempontjából, még az olyan privilegizált közösséggel szemben is mint az erdélyi szászok, akiknek – a nemzeti kisebbségek közül egyedülállóan – szükségleteiket kielégítő középiskolai hálózatuk volt anyanyelvükön, sőt felsőbb tanulmányaikat is anyanyelvükön végezhették a Monarchia német egyetemein és főiskoláin. A magyar elemiket az állam mindig is külön dotálta és az 1907-es Lex Apponyi értelmében jelentős anyagi befektetésekkel tovább fejlesztette, ami javíthatta az oktatási szolgáltatások minőségét. Ugyanez megkönnyítette a későbbi iskolaválasztást a dominánsan magyarnyelvű középiskolai hálózatban, amelynek elvégzése közelebbi (s ennél fogva kisebb költséggel frekventálható) honi felsőoktatási intézmények felé vezettek. Az asszimiláns magatartás egyben a magyar uralkodó elittel való azonosulást is célozta, melynek szintén nem elhanyagolhatók a magasabb iskolázottságot motiváló aspektusai, hiszen az úri osztály határai az érettségi mezsgyéjén húzódtak. Mindezek eredőjét vélem azonosítani a szepességi evangélikusok kiemelkedő iskolázottsági jelzéseiben. A másik erősen iskolázott keresztény közösség, az unitáriusság esetében nem lehet regionális megosztottságról beszélni az itteni elemzési szempont szerint, hiszen az unitárius népesség Erdélyben tömörült s mindenütt másutt csak szórványként volt jelen.

Hasonló természetesen az iskolázottsági szint átlaga szerint közbülső helyzetet elfoglaló római katolikusokról sem a reformátusokról nem mondható el. De regionális megoszlásuk annyira eltérő, hogy eseteiket külön kell tárgyalnunk.

A katolikusoknál egyértelműen fordított a kelet-nyugati megoszlás, amennyiben keleten átlagosan sokkal magasabb műveltségű rétegeik helyezkedtek el. Különösen áll ez Erdélyre. Nem csak Erdélyben volt legmagasabb a katolikusok között a magasan iskolázottak aránya, de ez olyan méretű volt, hogy elég számottevően meghaladta a legiskolázottabbnak tudott vagy hitt szász evangélikusság szintjét is. A zsidóság után a katolikusok között volt a legtöbb 8 osztályt vagy annál többet végzett férfi (egyébként – más forrásból ismerten – nő is.[21]). Az erdélyi katolicizmus történetének művelődésbeli dimenzióit érdemes lenne külön tanulmány tárgyává tenni, úgyszintén a német (sváb), a szlovák és a magyar katolikusság közötti sajátos eltéréseket.

A reformátusságnál nem lehet egyszerű regionális modellekre bukkanni. A nagyobb arányú magasabban művelt csoportok nyugaton is, keleten is megtalálhatók. Ugyanakkor tudjuk, hogy a református népesség nagyobbik része az Alföld keleti részein és Erdélyben élt, melyeknek távolról sem hasonlítottak egymásra iskolázottsági mutatóik. Feltűnő azonban, hogy a dunántúli reformátusság mutatta fel az összes régió között – a Tiszántúli tömböt valamelyest meghaladva – a leggyengébb iskolázottsági jelzést. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az erdélyi kálvinisták, bár országos átlaguk felett, éppen Erdélyben maradtak messze le a többi ’nyugati’ keresztény csoport mögött az igazolt magas műveltség megszerzésének versenyében. Ezt történelmileg sem sokáig fenntartott politikai elit-szerepük, sem elemi[22], sem középszintű iskoláik száma vagy minősége[23] első megközelítésben nem indokolta. További vizsgálódások szükségeltetnek tehát ahhoz, hogy ez a látszólagos anomália megnyugtató magyarázatot nyerjen.

A két görög rítusú felekezet túlnyomóan román, szerb vagy rutén közönsége nagy regionális tömbökben élt, elsősorban Erdélyben, a korabeli ’Délvidéken’, illetve a Tiszántúl keleti részén (Kárpátalján), míg a többi országrészeken csak szórványaikat lehet találni, aminek következtében nemigen lehet náluk megfelelő statisztikai érvényességgel regionális eltéréseket megfigyelni. A formálisan kimutatott regionális kilengések többsége így nem szignifikáns. Legfeljebb a tiszántúli ruténok igen alacsony iskolázottsági jellemzője üt el a többi régió (főképp román) görög katolikusára vonatkozóktól. Közöttük is kiemelkedik a bánáti régió viszonylag jó jelzése. A pravoszlávoknál a már statisztikailag számba jövő bár nem nagy tömegű közép-magyarországiak (jórészük minden bizonnyal bevándorolt munkás) viszonylag jobb iskolázottsága méltó említésre.

Zárszó gyanánt hangsúlyozni kell, hogy előadásomban csak egyetlen statisztikai jelzésrendszert használtam fel s ennek eredményeit sommáztam. A felekezeti és regionális eredetű iskolázottsági egyenlőtlenségek tanulmányozásához mindez fontos adalékokat szolgáltat, de nem elégséges ahhoz, hogy egy egész kor iskolázottsági egyenlőtlenségeiről tanúbizonyságot tegyen.

Egyrészt az 1910-es vagy egyéb, a dualista kor végére vonatkozó iskolázottsági mutatók nem feltétlenül jellemezték a korábbi évtizedeket, annál is inkább, hogy a kiegyezés utáni hosszú beiskolázási depressziót az 1890-es években viszonylagos (a korcsoportok emelkedő beiskolázási gyakoriságával mérhető) expanzió váltotta fel, amely feltehetőleg egyenlőtlenűl érintette a felekezeti aggregátumokat is.[24] Egyáltalán nem biztos tehát, hogy az 1910-re vonatkozó megállapítások érvényesek lennének a korábbi évtizedekre is. Ezeket egyébként jól megalapozott feltevésrendszer alapján megközelítő becslések szerint az 1910-es népszámlálás idevágó adatainak korcsoportos eredményeiből is ki lehet olvasni, amennyiben a 20-30 évesek adatait a 40-50 vagy 60 évesekével hasonlítjuk össze. Ezekből például jól kitűnik a zsidók iskolázottságának gyors fejlődése az 1867-es polgári emancipáció után és a keresztény csoportokban beállt nemzedékek közötti stagnálás, esetenként még visszafejlődés is, egészen a legfiatalabb nemzedékekig.

Másrészt azt is szem előtt kell tartani, hogy a különböző típusú iskolázottsági jelzések tanúsága igencsak eltérő lehet. Ha összeállítottuk volna az itt számba vett kategóriák szerint a női, a fiatalabb vagy öregebb korú, a csak 4 vagy 6 középiskolát végzett vagy csak egyszerűen írástudó népesség számarányait, rendre valamelyest eltérő eredményekhez jutottunk volna, mivel – s ez egy alapvető művelődésszociológiai megállapítás – a különböző társadalmi csoportok által elért iskolázottsági szintek között csak laza összefüggés szokott lenni, néha egyáltalán semmi. Hogy csak egy példát hozzak fel, a fenti megállapítás az erdélyi római katolikusokról, mint a zsidók után legerősebben iskolázott helyi felekezeti alnépességről, megfordulna az evangélikusok javára, ha az írástudási rátát vennénk alapul.[25]

Végül hasonló óvatosságra kell inteni a régiók kategóriájával kapcsolatban, amely egy statisztikai artefactum s nem feltétlenül felel meg a honi társadalom területi szerkezetének semmilyen lényeges szempontból, nevezetesen azért, mert minden nagy régió igencsak eltérően iskolázott népesség-részlegeket foglal magában. Pontosabb elemzéseket e tekintetben kisebb territoriális egységekben, legalább megyei vagy városi szinten érdemes és lehet megkísérelni, melyekre egyébként a 2. jegyzetben idézett adatbankok megbízható empirikus nyersanyagokat szolgáltatnak. A további hasonló publikációkkal érhető el, hogy az egész országról alaposabb iskolázottsági térképet fektessünk fel, egyelőre legalább egy időpontban, 1910-ben, a modellértékű – mindenesetre addig legkitűnőbb - magyarországi népszámlálás lappangó adatainak felhasználásával.

A 8 középiskolai osztályt vagy annál magasabb tanulmányokat végzett férfiak aránya 10.000 fő népességre számítva felekezetek és régiók szerint 1910-ben

Régió/felekezet	Római katoli-kus	Görög keleti	Görög katoli-kus	Refor-mátus	Evan-gélikus	Unitá-rius	Zsidó	Összes
Dunántúl	146	152*	470*	173	200	136*	895	176
Nyugat-Szlovákia	146	103*	620*	319	210	500*	893	176
Duna-Tisza köze	143	129	250*	182	223	934*	1090	183
Budapest	910	1205*	910	999	747	2166*	2029	1248
Kelet-Szlovákia	200	517*	87	222	427	1820*	458	215
Tiszántúl, Kelet-Alföld	339	41	60	151	203	105*	400	163
Tisza-Maros köze	230	56	146	286	261	176*	1378	162
Erdély	390	66	78	269	350	318	618	189
Magyarország	222	70	82	223	312	435	1007	230

· 10 000 fő alatti népesség

Forrás : Magyar statisztikai közlemények 61, 526-541.

[1] A tanulmányban közölt források feldolgozását az NKFP anyagi támogatásával végeztem.

[2] « Szociológiai kisérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére », in Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Kende Péter bevezetőjével (V-XV), Párizs, Magyar füzetek, 1984, 37-180. A kiadványban Kovács András, Várdy Péter és Sanders Iván tanulmányai is helyet kaptak.

[3] Hiszen a dualista kor társadalma képezte Európában (s talán a világon) az egyetlen nemzetállamot, melynek népességi többsége ’kisebbségi’ volt, azaz nem tartozott a címzetes államalkotó etnikumhoz. Hosszú s nemritkán erőszakos asszimilációs politika vezetett ahhoz, hogy az 1900-as népszámláláson a magukat magyar anyanyelvűnek deklarálók enyhe statisztikai többségre jussanak. A magyar identitást valló zsidóság nélkül azonban a ’magyarság’ továbbra is kisebbségben maradt volna a hazában.

[4] L. eddigi idevágó publikációinkat : V. Karady, Peter Tibor Nagy, Educational Inequalities and Denominations, Database for Transdanubia, 1910, Budapest, Hungarian Institute for Educational Research, 3003, (Research Papers no. 253, Oktatáskutató Intézet) ; Educational Inequalities and Denominations. Database for Western Slovakia, 1910. Budapest, Wesleyan Theological Academy, 2005; Educational Inequalities and Denominations. Database for Eastern Slovakia, 1910. Budapest, John Wesley Theological Seminary, 2006; Educational Inequalities and Denominations. Database for Transylvania, 1910. Budapest, Pasts Inc. and CEU University Press, forthcoming.

[5] L. errenézve első kiadványunkat : V. Karady, L. Nastasa, The University of Kolozsvár/Cluj/Cluj and the Students of the Medical Faculty (1872-1918), Cluj, Ethnocultural Diversity Resource Center, Budapest-New York, Central European University Press, 2004.

[6] Iskolarendszer és felekezeti egyenlõtlenségek Magyarországon (1867-1945). Történeti-szociológiai tanulmányok /, Budapest, Replika-könyvek, 1997, 20-21.

[9] U.o. 22, 96, 161; Zsidóság és társadalmi egyenlõtlenségek (1867-1945). Történeti-szociológiai tanulmányok, Budapest, Replika könyvek, 2000, 204-206;

[10] Vari Istvánnal), « Facteurs socio-culturels de la réussite au baccalauréat en Hongrie », Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 70, novembre 1987, 79-82; Zsidóság és társadalmi egyenlõtlenségek, id. könyv, 68, 101-102, 186-188; Iskolarendszer és felekezeti egyenlõtlenségek, id. könyv, 84, 118-120, 137-143;

[11] Iskolarendszer és felekezeti egyenlõtlenségek, id. könyv 135;

[12] Iskolarendszer és felekezeti egyenlõtlenségek 162-163;

[13] Iskolarendszer és felekezeti egyenlõtlenségek, id. könyv 208-209; Zsidóság és társadalmi egyenlõtlenségek, id. könyv 206-209;

[15]Iskolarendszer és felekezeti egyenlõtlenségek, id. könyv 54-74, 198-201; Zsidóság és társadalmi egyenlõtlenségek, id. könyv 196-205;

[16] Nagy Péter Tibor felvételi eredményeiből az 1910-es népszámlálás idevonatkozó kiadatlan anyagai szerint.

[17] A számítások forrására l. Magyar statisztikai közlemények 56, 646-649.

[18] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1902, 18-19.

[19] Magyar statisztikai évkönyv, 1900, 331-332.

[20] L. Magyar statisztikai évkönyv 1898, 296-299.

[21] Nagy Péter Tibor kiadatlan feldolgozásából az 1910-es népszámlálás anyagából tudjuk, hogy Erdélyben a római katolikus nők 4,8 %-a végzett el legalább 4 középiskolai osztályt, szemben az evangélikusok 4 %-ával, a reformátusok 3,1 %-ával és az unitáriusok 1,8 %-ával, míg a többi felekezetben a magasabb női iskoláztatás eredményei statisztikailag alig kimutathatók.

[22] 1897/98-ban 233 római katolikus iskolával 215 református állt szemben, azaz egy saját felekezeti iskolára a katolikusoknál 1400 fő, a reformátusoknál valamivel több, 1678 főnyi népesség jutott. L. Magyar statisztikai évkönyv, 1902, 19 (a lakosságszámra) és uo. 1898, 298 (az iskolaszámra nézve). Ez azonban önmagában még nem mutat valódi felekezetek közötti egyenlőtlenségre, hiszen az elemi iskolázás piacán volt sok vallásilag semleges intézmény is. Mindkét vallású gyerekek választhattak a 696 közületi (állami, községi) vagy más nem egyházi (magán, egyesületi), sőt esetenként az egyéb felekezeti iskolák között is.

[23] A dualista kor végén, 1917/18-ban Erdélyben 9 német evangélikus, 8 magyar katolikus, 7 magyar református és két magyar unitárius középiskola volt 5 román nyelvű intézmény mellett. Az 1890-es évektől ez a hálózat csak egy unitárius intézménnyel gyarapodott. L. Mészáros István, Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996-1948, Budapest, Akadémiai, 1988, 308, 311 és 314.

[24] L. erre nézve tanulmányomat : A középiskolai elitképzés első történelmi funkcióváltása Magyarországon (1867-1910), Educatio, 1995/4, 639-667.

[25] Erdélyben 1910-ben a 6 év feletti római katolikus férfiak 25 %-a volt írástudatlan, szemben az evangélikusok mindössze 9,7 %-ával. Nagy Péter Tibor kiadatlan összeállítása az 1910-es népszámlálás levéltári iskolázottsági adataiból.