Miután elhelyeztük a kolozsvári orvosi kar diákságát a magyarországi orvosképzés rendszerében, részletesebben meg kell vizsgál

Karády Viktor

Multikulturális szakértelmiség a dualista korban ? Felekezet és etnikum a Kolozsvári Egyetem medikusainak rekrutációs jellemzői között (1872-1918)[1]

A honi értelmiség történelmének kutatása paradigmaváltás helyzetében van.

Az intézményes források gazdagsága eddig is ismert volt, akárcsak a Habsburg Monarchia egyéb tartományaiban, ahol a modern iskolarendszer ‘szisztematizálása’ (hierarchikus szerkezetbe rendezése) a korai abszolutizmus alatt (1849, Entwurf) a képzés minden szintjén többek között az iskolázottak személyi adatainak eddig és egyebütt (talán Poroszország kivételével) nem vagy ritkán látott tárházát hozta létre. Ezek elsőrangú társadalomtörténeti forrásnak bizonyulnak a iskolákat használó és iskolai jogosultságokat szerző népesség beazonosítására a társadalmi térben. Az utóbbi évtizedben az elektronikus technológiák elterjedésével indultak azonban csak meg azok a nagyobb volumenű empirikus feltáró kutatások, melyek segítségével hasznosítani lehet az ilyen típusú forrásokat. A teljesség igénye nélkül kell itt utalni a még az 1980-as években Vörös Károly munkái[2] nyomán kibontakozó virilista-kutatásokra, a Szögi László vezette illetve szervezte – itthon teljesen úttörő jellegű - nagyszabású adatfelvételi összeírásokra a magyar születésű ‘peregrinus’ diákságra nézve külföldi főiskolákon a történelmi Magyarország utolsó félezredében[3], a Huszár Tibor kezdeményezésére az ELTE Szociológiai tanszékén indult elit-kutatásokra a világháborúk közötti korban[4], majd a szocialista kor ‘nomenklatúrájára’ nézve[5], végül egy sor egyéb, kisebb méretű prozopográfiai alapozottságú vállalkozásra, melyek tárgyai visszanyúlnak a 19-edik századra.[6]

Saját munkáim e tekintetben még kísérleti állapotban vannak, de Nagy Péter Tiborral közösen irányított s most lezáruló közel két és féléves felvételi kampányunk hozama a további honi értelmiségtörténelmi kutatások lehetőségeit nagymértékben kiszélesíti. Egyrészt a dualista Magyarország művelődési viszonyaira sikerült egy sor feltáratlan statisztikai nyersanyagot nyilvánosságra hozni, nevezetesen az 1910-es népszámlálás máris részlegesen publikált megye- és várossoros, egyszerre nem-, kor- és vallássajátos iskolázottsági adatait,[7] a középiskolai értesítőkben fellelhető statisztikai adatbankokat és az ugyanabból a forrásból eredő prozopográfiákban rendezett adatokat a nyolcadikos (érettségiző) középiskolás diákok érdemjegyeiről tantárgyak szerint. Másrészt a nagyrészt levéltári források elérhetősége és terjedelme adta határokon belül majdnem teljesen felmértük és prozopográfiailag dokumentáltuk az 1870-es évek és 1948 közötti magyarországi egyetemi és főiskolás diplomások körét, valamint a főiskolát és egyetemet kezdő diákság nagyobb mintacsoportjait (N = cc. 110.000).[8] Végül s ezúttal a teljesség igényével összegyüjtöttük és számítógépes adatbázisba rendeztük a Pallas Lexikon óta megjelenő nagyobb életrajzi és bibliográfiai forrásokban fellelhető 1750 után született magyarországi elit-népességet (N = 25.000). Ezeknek a munkálatoknak erdélyi részlegét kitűnő román kollégám Lucian Nastasa-Kovács szervezte illetve valósította meg. Az ő munkáját dícséri többek között a Kolozsvári Ferenc-József Tudományegyetem diákságának teljes prozopográfiája, amely közreműködésemmel publikáció alatt áll.[9] Az itt következő elemzések több korábbi tanulmány mellett[10] ezeknek a szigorúan prozopográfiai alapozottságú munkáknak a melléktermékei.

A kolozsvári orvosi kar benépesülése s a diákság felekezeti és nemzetiségi összetétele

Magától értetődik, hogy Erdély egyedülálló multikulturális környezetében - melyhez hasonlóra a korabeli Európában tulajdonképpen egyetlen nagyobb régióban sem volt egyebütt példa[11] - a hallgatók nemzetiségi és vallási összetételének alakulása különleges fontosságot vesz fel. Ez képezi le a legégetőbb társadalmi egyenlőtlenségeket a diákság rekrutációja szempontjából egy olyan társadalomban, ahol a magyar nemzetállam uralkodó elitjéhez közelállóknak és a nemzeti elitkultura birtokosainak mintegy természetes előnyeik voltak az egyetemre jutásnál és az ott való érvényesülésnél.

1. táblázat.

A kolozsvári orvoshallgatók anyanyelve, nevének nemzeti jellege és

vallása születési évcsoportok szerint.

S z ü l e t é s i é v c s o p o r t o k

	1855 elött	1855- 1864	1865- 1874	1875- 1884	1885- 1894	1894 után
A. családnevek jellege magyar német roman szerb, szláv más[12]	62,2 26,7 6,7 4,4 -	53,6 21,3 10,8 10,8 3,5	47,7 27,4 14,8 8,0 2,0	40,6 29,1 16,4 9,8 3,8	43,4 28,9 15,8 8,1 3,9	46,7 28,7 15,6 6,5 2,6
összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
nyers szám	90	287	350	347	1.180	789
évi átlagszám	?	28,7	35,0	34,7	118	78,9
B. anyanyelv magyar német román egyéb [13]	80,6 6,5 8,6 0,4	83,2 4,2 10,9 1,8	71,7 7,8 19,0 1,6	68,9 11,3 16,0 3,8	71,4 10,9 15,9 1,7	76,2 7,8 15,8 0,3
összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
C. felekezet római kat. református evangélikus zsidó görög kat.[14] görög keleti unitárius	25,5 36,7 7,8 13,3 8,9 1,1 6,7	33,0 29,8 3,9 18,6 9,5 2,4 3,1	21,9 25,4 10,0 19,6 15,0 3,4 4,8	24,9 21,1 16,7 17,3 10,8 7,4 2,1	26,6 18,5 14,3 20,0 8,1 9,9 2,5	23,7 19,2 9,8 27,0 10,3 7,7 2,3
összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0

Az orvosi kar diákokkal való benépesülése a 1. táblázat különböző jelzései szerint igencsak egyenőtlenül történt. Kezdetben elsősorban az erdélyi társadalomban uralkodó státuszú magyar anyanyelvűek és – ami talán ebben az összefüggésben még fontosabb – magyar nevűek, azaz magyar nemzetiségi hátterűek voltak abszolút többségben, míg az összes (népességileg ekkor még minden szempontból többségi) nemzetiségi csoportok képviselete a két első jelzés szerint csekélynek indult. Ez a helyzet fokozatosan változott a magyarság hátrányára. A magyar nevűek (vagy magyar eredetűek) már az 1864 után született (kb. 1882 után egyetemre kerülő) összes diák között végig kisebbséget alkotnak s a magyar anyanyelvűek aránya is lecsökken egy ideig, hogy még a legfiatalabb (a háború előtt és alatt egyetemre jutó) generációkban is alacsonyabb maradjon, mint a legöregebbekben.

A nemzetiségek képviselete ezek szerint az idővel jelentősen felerősödött, elsősorban a német és a román hátterűeké. A kétfajta itt használt kulturális mutató tartalma és értelmezhetősége azonban nagyon eltér egymástól. A “német” hátterűek közé kell ugyanis számítani a zsidóságnak korszakonként változó nagyságú részlegeit, míg a román kötelékűek objektív definíciója (melyet a névmegoszlás közelít meg legjobban) és öndefiníciója (melyet a bevallott anyanyelvi megoszlás jelez) sokkal egyértelműbb. Ezt egyébként azon is le lehet mérni, hogy míg a “németség” kétfajta mutatója között számottevő statisztikai eltérés mutatkozik, addig a románoknál ez alig érvényesül. Ezt mindenképp az asszimilációs késztetések és reakciók különbözőségével lehet magyarázni. A német nevűek között megtalálható zsidóság és katolikus svábság (ha a szászság már nem vagy sokkal kevésbé) közismerten a magyar asszimiláció legfőbb etnikai klientúrájához tartozott. Különösen állt ez iskolai mobilitásban lévő elemeikre. A románság láthatóan messzemenő ellenállást tanusított az asszimiláció szimbolikus (és politikai) velejáróival szemben. Ezt a különbséget érhetjük tetten adatainkban is, amennyiben egészen másképp alakult a kétfajta kulturális-etnikai tömb képviseltettsége a kolozsvári medikusok között. Míg a “németeké” a kezdetektől fogva csak kissé emelkedett (az 1865 utáni nemzedékekig) s azután jobbára azonos, az összes diák egy negyedét meghaladó szinten stagnált, a románoké kezdetben igen szerény szintről sokkal merészebben ívelt felfelé, bár az elért mintegy egy-hatod-egy-hetedes nagyságrenden az 1865 utáni nemzedékekben itt is stagnálás állt be. Ami a maradék kisebbségeket illeti, itt csak a szerb és egyéb szláv hátterűek (szlovákok, bulgárok) emelkednek valamelyest ki a családnév-elemzés szerint a diákság egy-tizedét meg nem haladó arányban. Azonban a kolozsvári medikusoknak ezek a nemzetiségi részlegei erősen asszimilációra hajló aggregátumokból tevődhettek össze, hiszen túlnyomó többségük - a románokkal ellentétben - nem vallott be kisebbségi anyanyelvet.

A nemzetiségi háttér (névanyag) jelzései mindenesetre ahhoz a konklúzióhoz vezetnek, hogy a második magyarnyelvű egyetem közönsége többségében nem magyar hátterű volt, mégha az erdélyi régió népességi erőviszonyainak ismeretében a magyar eredetűek statisztikai képviseltettsége magasabbnak is tűnik, mint a legtöbb más etnikai-kulturális csoporté. Pontosabb becslést azonban ezen a téren nem lehet megkisérelni, hiszen a kolozsvári medikusok – mint lentebb látni fogjuk – negyed-ötödrészt (a különböző jelzések szerint változóan) Erdély határain túlról is rekrutálódtak. De a nemzetiségi mutatók tanulságait jól kiegészíti a felekezeti összetétel alakulását mutató 1/C táblázat.

Vallásilag a kolozsvári medikusok három nagyobb - katolikus, református és zsidó - és két kisebb - görög ritusú és evangélikus - tömbre oszlottak, nagyjából az erdélyi városi elitcsoportok felekezeti összetételét követve. Csak éppen a fakultás benépesülésével változtak számottevően és eltérő irányban ezeknek a tömböknek a számarányai. A zömmel (mint ez lentebb is látható) magyar etnikumú reformátusok és katolikusok kezdetben a diákság két-harmadot megközelítő többségét alkotják. Az 1865 előtti nemzedékekben a többi felekezeti csoport közül csak a zsidók haladják meg (persze ők bőven) az egy-tizedet, mutatva, hogy a társadalmilag mobilis zsidóság régi értelmiségi hagyományainak megfelelően megalakulásától kezdve bekapcsolódott a második magyarországi orvosi fakultás használói közé. Az 1865 utáni nemzedékekben azonban a két “ magyar vallás ” hívei kisebbségbe szorulnak, mégpedig úgy, hogy a “tisztán magyar” hírű reformátusok számereje fokozatosan lecsökken egy-ötödnyire, míg a katolikusoké (melyek között nagyobb számú sváb-német elemek is voltak) egy negyednyi arány körül stagnál. Mindenesetre az 1865 után született nemzedékekben – mint a fentebbi elemzések is sugallják - a “nemzetiségi” felekezetek tagjai többségbe kerülnek. Közöttük a legnagyobb számerőt az egyre növekvő arányú zsidó hallgatók képviselik. Őket követik a görög ritusú hallgatók, nagyjából végig azonos - a diákság 18% körüli - arányban, bár éppen a fiatalabb nemzedékekben az görög katolikusok (uniátusok) kezdetben domináns súlya jelentősen megcsappan az ortodoxok javára. Az utolsó két itt elkülönített nemzedékcsoportot összesítve itt már majnem egyensúlyban van a két felekezet képviselete (9% és 8,6%). Ez az eredmény arra mutat, hogy a két görög felekezet között nagy aránykülönbséggel az uniátus katolikusok folytattak preferenciálisan Kolozsvárott orvosi tanulmányokat, míg az ortodoxok tendenciálisan elkerülték ezt, hiszen mind a népességben, mind a korabeli középiskolások és érettségizettek között a görög ortodoxia a görög ritusú katolikusokkal szemben erős többségben volt.[15] Végül az Erdélyben leginkább szász-német hátterű evangélikusok képviselete fokozatosan nő egészen a háború előestélyén vagy az alatt egyetemre kerülő generációkig, mikoris hirtelen lezuhan a diákság egy-tizede alá. Ez utóbbi fejleményben minden bizonnyal szerepet játszott a maga a háború kimenetele is, melynek során a szász népességi területek az ellenségeskedések zónájába kerültek, ami érthetően megzavarhatta nem egy onnan származó hallgató tanulmányait.

Ezekután megkisérelhetjük a 1. táblázat nemzetiségi és felekezeti mutatóinak többször említett összefüggéseit pontosabb vizsgálat alá vetni.

2. táblázat

A kolozsvári orvostanhallgatók vallása az anyanyelv és

a családnév nemzeti jellege szerint

A/ A n y a n y e l v

Magyar

Német

Román

Szláv

Más

Nyers szám

római kat.

református

evangélikus

zsidó

görög katolikus[16]

görög keleti

unitárius

23,6

21,3

4,6

20, 3

0,7

0,3

2,8

1,3

7,0

0,7

0,1

9,1

6,3

0,4

0,03

0,1

0,5

0,4

0,1

786

652

356

646

304

216

25,7

21,3

11,7

21,1

10,0

7,1

2,8

nyers szám

2.253

73,7

278

9,1

471

15,4

1,1

0,6

3.055

100,0

B/ C s a l á d n é v j e l l e g e

Magyar

Német

Roman

szláv és más[17]

Magyarosított

római kat.

református

evangélikus

zsidó

görög katolikus

görög keleti [18]

unitárius

14,0

18,8

2,3

4,8

2,6

0,7

2,5

5,9

1,2

7,8

12,8

0,1

0,03

0,2

1,4

0,3

0,2

6,8

5,8

0,1

4,2

0,9

1,1

2,1

0,3

0,8

0,1

0,03

1,2

0,1

0,03

25,7

21,3

11,7

21,2

10,2

7,1

2,8

nyers szám

1.404

45,8

860

28,1

456

14,9

297

9,7

1,5

3.063

100,0

C/ A n y a n y e l v és c s a l á d n é v

Nevek nemzeti jellege
anyanyelv	Magyar	Német	Roman	Szláv és más	magyarosított	Zsidós	%
Magyar Német Román Szláv Más	42,6 0,5 2,6 0,2 0,2	20,1 7,5 0,2 0,1 0,1	2,2 0,2 12,4 0,1 0,1	6,5 0,9 0,2 0,8 0,3	1,4 0,03 0,03 - -	1,0 - - - -	73,8 9,1 15,3 1,1 0,6
%	45,9	28,0	15,0	8,6	1,5	1,0	100,0

A 2. táblázat szerkezete az összes adatot egységesen mutatja be, amennyiben a százalékokat a teljes népességre (és nem egy-egy sorban vagy oszlopban lévő alnépességre) nézve adja meg. Igy minden viszonyszám abszolút értelemben hasonlítható egymáshoz s a két változó megfelelő értéke által kifejezett számbeli súlyt jelzi a diákság összességében, míg a százalékos szélmegoszlás az egyes változók különböző értékeinek súlyát.

Anyanyelv szerint a három domináns csoportot (2/A táblázat) majdnem egyenlő, egy ötödöt kissé meghaladó nagyságrenddel a magyarajkú katolikusok, reformátusok és zsidók képviselik. Utánuk következnek egy-tizednél kisebb arányban a románajkú görög katolikusok, a németajkú evangélikusok és a románajkú görög ortodoxok. Töredéknyi, de valóban tiszta magyarnyelvű kisebbségként vannak jelen az unitáriusok. Mindannyiuk mögött eltörpül (egy százalék körüli arányban) a németajkú katolikusok és zsidók, valamint a magyarajkú görög vallások tagjainak képviselete a diákságban. A medikusok deklarált anyanyelve szempontjából tehát ebből a képből megerősíthetők a fentebb intuitív módon előlegzett s a társadalomtörténetben gyakran emlegetett összefüggések. A kolozsvári orvosi kar klientúrája túlnyomóan magyar nyelvű vagy nyelvileg asszimiláns csoportokból állt. Ez alól a legfontosabb kivételt a görög felekezeti ritust követő románság jelentette és az evangélikus szászok. A románok között is szignifikáns eltérés látszik a sokkal több magyar nyelvűt felmutató görög katolikusok és a majdnem tisztán román vagy (szláv) nyelvű ortodoxok között. A katolikusok és a különböző szláv csoportok nem mutattak fel a medikusok között számottevő kisebbségi jelenlétet.

A nevek és az anyanyelv közös elemzése (2/C táblázat) pontosítani engedi ezt a képet. A mindkét szempontból magyarok a diákság kisebbségét alkotják. A második legnagyobb csoport a magyar ajkú de német nevű diákokból tevődik össze, egy-ötödnyi nagyságrenddel. Utánuk következnek a mindkét nemzetiségi meghatározás szerinti románok, az összdiákság mintegy nyolcadrésze. Az erdélyi orvosi kar e szerint jelentős szerepet játszott egy objektív mércével nem asszimiláns román szakértelmiségi réteg képzésében. E mögött az egyetlen jelentős egyértelműen nem asszimiláns aggregátum mögött csak kisebb más töredékeket mutatott fel az erdélyi orvosi kar közönségének etnikai mozaikja. Közöttük a két legnagyobb a “valódi németek” tömbje, amely nagyságrendileg az evangélikus szászságnak felel meg, valamint a magyar ajkú szlávok. Emellett azonban figyelemre méltó, hogy a diákság egy nem teljesen jelentéktelen, 2% feletti részlege román nevű de magyar ajkú, míg egy hasonló nagyságrendű másik részleg román anyanyelvet vallott, de magyar nevű volt. Ezekben a maradék-népességekben tehát azonosítani lehet egy kistömegű asszimilált románságot, éppúgy mint elrománosodott magyar eredetű vagy hátterű töredékeket is. A kétfajta asszimilácíós utat bejárt diákság jelenléte Kolozsváron arra figyelmeztet, hogy a domináns magyar asszimilációs mozgalom mögött - minden bizonnyal a vegyes házasságok és a lakóhelyi elvegyülés helyi változatainak köszönhetően (mint például a csángó falvakban) – ellentétes irányú asszimilációs jelenségek is lejátszódhattak a 19. századbeli Magyarországon.

Végül tanulságos a vizsgált medikusok felekezetét névanyagukkal összevetni (a 2/B táblázat szerint), mert ez az Erdélyben képzett szakértelmiség vallássajátos nemzetiségi eredetének és esetenként a névmagyarosítással fémjelzett asszimilációs mozgalmában való részvételének markáns eseteire világít rá. Összesítve ugyanis arra a konklúzióra lehet jutni, hogy a köztudatban “legmagyarabbnak” hitt felekezeti közösségekhez tartozó diákok között is változó, de nem jelentéktelen arányú allogén eredetű csoportok voltak, míg - ellenkezőleg - az “etnikai kisebbségi felekezetekhez” sorolt diákok egy része tulajdonképpen magyar hátterű lehetett.

Legjobban jellemzők ezek a megállapítások a katolikusokra és a zsidókra, csak éppen teljesen eltérő okokból. A római katolikus medikusok ugyan enyhe többségükben magyar nevűek, de ez a többség nem túlnyomó, hiszen majdnem fele arányban német és szláv részlegek is vannak közöttük. A német részleg minden bizonnyal a bánáti és partiumi svábságnak felel meg. A szláv és egyéb részleg eredete sokkal bizonytalanabb, lehetnek közöttük a felvételben meg nem különböztetett szlovák, bulgár és más elemek is. Mindenesetre a katolikus diákok etnikai hátterének viszonylagos sokfélesége elsősorban a fakultás legfőbb merítőhálójaként szolgáló régió népességének multikulturális jellegét tükrözte. Kissé másképp lehet értékelni a görög katolikus (uniátus) diákság névanyagának összetételét, melyben ugyan a románok dominálnak, de mellettük - negyedrészt - szerepel egy magyar nevű csoport is ! Tekintve, hogy a magyar anyanyelvűek aránya ugyanott jelentéktelen, a görög katolikus egyház képezhette a fentebb jelzett elrománosodott (talán főképp csángó eredetű?) magyar töredék fogadó közösségét. A zsidó diákság névanyaga ezzel szemben a várakozásnak megfelelően többségileg német, de szerepel már közöttük jelentős számú - harmad-negyedrésznyi - magyar vagy magyarosított nevű is. Tekintve, hogy a 19. század elején még magyar nevű zsidó csak elvétve akadt a német családnév-felvételére vonatkozó 1787-es II. József féle törvény következtében, a magyar nevű zsidóság itteni szereplése arra vall, hogy az iskolai mobilitást kereső zsidóság milyen nagymértékben vett részt a század utolsó évtizedében tömegessé váló névmagyarosító mozgalomban. Névmagyarosítást egyébként a felhasznált egyetemi akták gyakorlatilag majdnem kizárólag csak zsidó diákoknál jeleztek, hiszen a 46 ilyen esetből 38 rájuk esett.

Felemlíthető még a 2/B táblázat adataiban, hogy a többi “etnikai felekezet” híveinek egyes nem jelentéktelen töredékei is névanyagukkal jelzett etnikai eredetük szerint valójában kívül estek a várt etnikai határokon. Igy a színmagyarnak hitt reformátusok között tíz százaléknyi más nemzetiségi hátterűt találni, akárcsak a (persze sokkal kisebb számú) unitárius között. Megfordítva, a szász többségű evangélikusok közegében sem kevesebb mint egy harmadnyian vannak nem német nevűek, főképp magyarok. Ez még az Erdélyben zömmel román görög keletieknél is megfigyelhető, akiknek kevesebb, mint egy-tizede szerb és más szláv, egy ennél kisebb töredéke viszont magyar nevet visel. Ezek a jelzések jól mutatják, hogy a kolozsvári medikusok rekrutációjában milyen konkrétan fellelhetjük a környező multietnikus társadalmi elitközegek kapcsolatának bélyegeit a magyar nemzetállammal s ennek reprezentatív csoportjaival.

A környezeti kiválasztás paradigmái: születési régió, lakhely, középiskolázás

A felsőbb iskolázás mindenfajta anyagi de egyéb társadalmi költségtényezői között (családi és emberi környezettől való távolság, kényszerű életmódváltoztatás, városi “elidegenedés“, stb.) mindig is számottevő szerepet játszik a diákság regionális háttere. A születési hely, a család lakhelye vagy az érettségiztető iskola földrajzi elhelyezkedése képletesen szemlélteti a tanulmányi lehetőségekhez való távolságot s ezen keresztül az egyetem elérhetőségének sajátos, mintegy “fizikai” nehézségeit. Ezek az egyetemre jutás esélyegyenlőtlenségeinek egyik, néha döntő, mindenképpen önálló forrását képezik. A budapesti egyetemek fejlődésében markánsan kifejeződik például éppen a dualista korban a főváros metropólisszá alakulásának közvetlen hatása, melynek jegyében egyre nagyobb tömegű helyi beágyazottságú elitközönség képzési kereslete jelentkezett, illetve központosult[19] az 1872-ig monopólhelyzetű pesti tudományegyetemen és műegyetemen (ha a külföldi egyetemek és a vidéki jogakadémiák vonzerejétől eltekintünk[20]). A “helyi” rekrutáció erejét itt jelentősen növelte még Budapest állandóan emelkedő súlya az egész magyarországi középiskolázás piacán, azaz az összes érettségizett “kitermelésében”. Az 1870 és 1918 között alapított 56 magyarországi gimnáziumnak, reáliskolának vagy lányközépiskolának majdnem fele (26) a főváros körzetére esett (beleértve az újpesti és a rákospalotai gimnáziumot)[21]. Igy érthető, hogy például 1895-ben a pesti orvostanhallgatók kerek negyede budapesti (20,7%) vagy Pest megyei (4,3%) lakós [22].

Erdély fővárosa objektív adottságai szerint látszólag nem tölthetett be hasonló funkciót a diákság reprodukciójában, hiszen kulturális és politikai szerepköreinek történelmileg ugyan régtől elismert fontossága ellenére népességszámban egyáltalán nem[23], s még középiskolai kínálatával sem emelkedett ki különösképp a régió nagyvárosainak hálózatából. Brassóban például több, Temesváron ugyanannyi érettségit adó iskola volt a korszak végén, mint Kolozsváron[24]. Ha korábban a régió nagyvárosai között ténylegesen Kolozsváron több diák koptatta a helyi középiskolák padjait, mint külön-külön a többi hasonlóan nagy erdélyi, partiumi vagy bánáti városban, a századforduló után ezek a különbségek eltűntek vagy visszájukra fordultak[25]. Az erdélyi egyetem rekrutációjában tehát semmiféle különösebb “fővárosi” vagy “székvárosi” vonzáseffektusnak nem lehetett vona létjogosultsága az intézmény földrajzi elhelyezkedésének szigorú értelemben vett demográfiai logikája szerint. Ha mégis észlelni ilyen hatást, ez azért lehetséges, mert a helyi (viszonylag kicsiny) népesség- és diákszámból fakadó rekrutációs előnyöket felerősítette egy sor más működési elvet követő hatástényező: pozitív módon a magyarajkú hivatalnok-elit és értelmiség bizonyos mértékű koncentrációja Kolozsváron, a kolozsvári kultúrközpont magas szimbólikus helyértéke az erdélyi és a környékbeli magyarság nemzeti patrimóniumában és identifikációs háztartásában, negatív módon a budapesti és egy ideig a bécsi vagy esetenként más külföldi egyetemek elszívó hatása a Kolozsvártól távolabb eső erdélyi régiók s minden bizonnyal egyes nemzetiségi elitcsoportok (szászok, románok) főiskolai keresletére.

Mindezeknek a hatásoknak csak összetett eredőjét ragadhatjuk meg medikusaink regionális kiválasztásának mechanizmusaiban. Az értelmezés könnyítése végett a felhasznált regionális háttéradatok itt az érintett diákság felekezete és (a családnévvel megbecsült) nemzetiségi származása szerint külön-külön három nagy nemzedéki csoportban is összesítve vannak feltüntetve.

3. táblázat

A kolozsvári orvostanhallgatók születési, érettségizési és családi lakóhelye felekezetük és családnevük nemzeti jellege szerint.

A. Születéshely

Kolozsvár

Kolozs megye

Erdély

Másutt

Magyaro

Másutt

Külföld

összesen

nyers szám

róm. katolikus

Magyar német

más

református

magyar

más evangélikus

német

más

görög kat.

román

más

görög keleti

román

más

más keresztény (unitárius)

zsidó

Magyar

más

12,4

16,4

10,7

5,9

18,4

5,4

8,5

1,4

5,3

1,1

2,7

10,5

6,9

9,5

2,1

1,7

1,1

3,5

3,9

2,5

10,1

10,6

0,6

2,7

3,2

3,4

52,8

46,9

41,8

62,9

47,4

70,8

34,7

83,2

63,8

95,5

67,6

77,9

57,2

49,0

31,9

29,9

39,0

26,7

30,3

20,0

55,9

4,8

19,1

1,1

27,0

8,4

32,4

35,2

0,7

5,1

7,3

1,0

1,3

0,8

0,5

1,1

1,7

100,0

426

177

574

240

118

208

179

145

494

14,0

5,8

19,9

2,5

7,9

3,9

6,8

3,1

5,9

1,2

3,1

4,8

16,3

% együtt

8,2

3,3

59,8

26,9

1,8

100,0

3.040

100,0

születési hely nemzedéki csoportok szerint

1882 előtt születettek	11,9	3,8	56,7	25,4	2,2	100,0	950
1883-1893-ban születettek	4,5	2,3	57,7	33,1	2,3	100,0	1.107
1893 után születettek	9,0	4,0	64,9	21,5	0,6	100,0	957

3/B. Érettségi helye

Kolozsvár

Erdély másutt

Magyaro. másutt

külföld

Összesen

nyers szám

róm. katolikus

német

más

református

Magyar

Más

evangélikus

német

más görög kat.

román

más

görög keleti

román

más

más keresztény (unitárius)

zsidó

magyar

más

26,6

22,0

27,0

27,5

24,6

18,6

18,0

23,2

28,2

32,2

16,7

26,7

25,4

19,8

49,9

60,0

47,4

48,4

50,7

67,6

57,0

49,7

40,0

43,8

36,7

45,3

50,0

58,2

21,8

17,3

24,9

22,9

24,6

13,7

24,0

27,1

29,4

22,6

46,7

22,7

24,6

21,6

1,7

0,7

1,2

1,0

2,4

1,3

5,3

0,3

100,0

353

150

152

498

204

100

177

146

122

388

13,9

5,9

6,0

19,6

6,2

8,0

3,9

7,0

3,3

5,7

2,9

4,8

15,2

% együtt

24,4

52,1

22,6

0,9

100,0

2.545

100,0

Érettségi helye nemzedéki csoportok szerint

1882 előtt születettek	24,6	52,0	22,6	0,9	100,0	802
1883-1893-ban születettek	23,7	52,3	20,6	3,4	100,0	921
1893 után születettek	25,2	51,4	22,7	0,6	100,0	794

3/C. Apa lakhelye

Kolozsvár

Kolozs megye

Erdély

másutt

Magyaro

másutt

külföld

összesen

nyers szám

róm. katolikus

Magyar

német

más

református

magyar

más

evangélikus

német

más

görög kat.

roman

más

görög keleti

román

más

más keresztény (unitárius)

zsidó

Magyar

más

24,1

22,1

19,0

14,0

24,3

8,2

13,3

4,2

11,4

2,4

16,3

16,7

17,1

1,5

2,5

1,2

4,1

2,3

9,9

6,8

1,2

2,9

3,5

2,3

2,4

50,0

47,2

46,6

57,7

48,6

69,9

37,2

80,6

60,2

93,4

70,6

77,9

53,0

49,1

24,1

26,4

31,9

23,8

24,3

16,9

48,7

5,2

19,3

3,0

23,5

2,3

28,0

30,0

0,3

1,8

1,2

0,4

2,9

2,7

0,9

2,3

2,9

1,3

100,0

394

163

541

219

113

191

167

132

456

14,0

5,8

19,2

2,5

7,8

4,0

6,8

3,1

5,9

1,2

3,1

4,7

16,2

% együtt

15,1

3,0

58,2

22,9

0,9

100,0

2.817

100,0

apa lakhelye nemzedéki csoportok szerint

1882 előtt születettek

17,8

3,7

55,7

21,9

0,9

100,0

866

1883-1893-ban születettek

10,0

2,6

56,3

30,2

0,9

100,0

1.033

1893 után születettek

18,5

2,7

62,4

15,6

0,7

100,0

896

A medikusok túlnyomó többsége mindhárom jelzés szerint erdélyi. Ezt az arányszámot ugyan már elöljáróban kissé lefelé kell minősíteni, mivel nem ismerjük a kolozsvári orvosi karon pusztán “átmenő”, itt csak néhány szemesztert hallgató diákok érettségi helyét. Ezek jórésze, mivel nem kötődött ide, minden bizonnyal nem is itt végezte el a középiskolát[26]. Evvel a sajnos bizonyíthatatlan (de a regisztrált arányokat alapjában nem módosító) horderejű megkötéssel viszont az erdélyi hegemónia a diákok között egyértelműen bizonyítható. Közel háromnegyedük (71,3%) itt született és ennél is számosabban tették le itt az érettségit (76,5% - azok között, akikre nézve megvan ez az adat), illetve többnek laknak itt szülei (76,3%). Mindez kezdettől fogva így volt, hiszen a nemzedékcsoportok közötti változások e téren igen szerények. Születési hely és lakóhely szempontjából ugyan a számok az időben egyfajta enyhe U görbét írnak le, amennyiben a középső nemzedékcsoportban valamelyes csökkenés mutatható ki az erdélyiek számarányában, habár ez továbbra is az összes hallgató két-harmada körül fluktuál. A legfiatalabb generációkban viszont annál magasabbra, minden korábbit meghaladó szintre szökik fel a régióból származók részesedése. Ami az érettségi helyét illeti, ebben az idővel gyakorlatilag a legkisebb változás sem figyelhető meg az erdélyi középiskolákról kikerültek hegemónikus jelenlétét illetőleg. A helyi - erdélyi - rekrutáció érvényesülésének mértékét, de egyben ennek határait is jól mutatja az, hogy 1895-ben a pesti orvosi kar hallgatóinak csak 16%-a származott lakóhely szerint a tág értelemben vett erdélyi, bánáti és partiumi vármegyékből (melyek túlnyomó része 1919 után Romániához került)[27]. A kolozsvári orvosi kar tehát joggal minősülhetett elsősorban helyi igényeket szolgáló képzőhelynek. Emellett azonban adataink többfajta más fontos összefüggésre is fényt derítenek.

Az első az előbbiekből adódik. A kar nem elhanyagolható funkciót gyakorolt Magyarország többi részéről származó diákság képzésében is, hiszen ezeknek mintegy negyede a korabeli földrajzi meghatározással a Királyhágón inneni megyékből jött. Ezek nagyrésze azonban bánáti vagy partiumi volt. A karnak mindenesetre volt szerepe a szűken vett erdélyi régión túli kereslet kielégítésében is s mint ilyen, bár szerény mértékben de ténylegesen, a budapesti testvérintézmény konkurenseként is működött. Csak külföldi publikuma volt teljesen elenyésző.

A második érdekes - és a fentebb említett székváros-hatás gyengeségének feltevése szerint igencsak váratlan - jelenség, hogy a Kolozsvárról (és talán egész Kolozs megyéről) származók kimutathatóan túl vannak képviselve a diákságban. Ezek egy-kilencede a megyében született, vélhetőleg több, mint egy-hatoda (az apák lakóhelye szerint) itteni lakos is volt, míg negyedrészük egyenesen Kolozsváron érettségizett. Ha, mint fentebb láttuk,1895-ben a budapesti orvosi karon a diákok negyedrésze volt fővárosi vagy Pest megyei (valószínüleg családi lakhely szerint számítva), akkor a kolozsvári arány mindenképp rendkívül magas. Különösen a helyi érettségizettek aránya után lehet már igen nagy székhely-hatást feltételezni, hiszen a három kolozsvári gimnázium a régió érettségizőiből ennek a számaránynak csak töredékét búcsúztathatta. Ha pontos számítást a kolozsváriak reprezentációs többletéről nemigen lehet illetve érdemes végezni, az orvosi kar teljes földrajzi vonzáskörzetének bizonytalan terjedelme folytán, kétségtelen, hogy a kolozsváriak, különösen az érettségizők, a többinél sokkal magasabb eséllyel folytathattak helyben orvosi tanulmányokat. Hozzávetőleges illusztrálás végett : Erdélyben az 1890-es években összesen 26 gimnázium működött és a Tiszántúlon (a Tisza folyó és a történelmi Erdély határai között) 25[28]. Ez nagyjából lefedte a kolozsvári orvosi kar területi merítőhálóját. Mégha feltételezzük is, hogy a legtöbb gimnázium egyedileg kevesebb diákot érettségiztetett a korszak egésze alatt - például feleannyit - mint a három régi kolozsvári klasszikus középiskola, ez utóbbiakra az érettségizők 12-13%-a jutna csak. Márpedig arányuk az orvosi karon duplaannyi. Ez a hatás nemcsak közvetetten, a már érettségizettekre, de közvetlenül, a kolozsvári gimnáziumokba beiratkozókra is érvényesülhetett, amennyiben ezek egy részét minden bizonnyal azzal a stratégikus szándékkal küldték szüleik Kolozsvárra, hogy érettségi után jobb helyismerettel és szélesebb helyi kapcsolatokkal rendelkezve mehessenek tovább egyetemre.

A harmadik feltünő jelenség a diákság területi mobilitásával kapcsolatos. Egyrészt a születési helyek szóródása valamivel szélesebb Erdély határain kívül is (29%), mint a lakóhelyeké (24%) vagy az érettségiztető iskoláké (23,5%). Tehát a diákoknak egy 5-6%-nyi töredéke születése után beköltözött Erdélybe (talán több is, ha a régiók közötti lakósságcserét, tehát az Erdélyből kiköltözőket gondolatban számbavesszük). Másrészt ennél sokkal látványosabb a konkrétan Kolozsvár város felé vándorló diákok illetve ezek családjainak aránya, hiszen itt csak a medikusok kerek 8 %-a született, míg 18%-uk családja helyi lakós és 24%-uk itt is érettségizett. Ez a migrációs hatás kezdetben gyenge volt, hiszen a Kolzsváron születettek és az itt lakó családok arányai közötti különbség az 1894 előtti generációkban nem haladta meg az 5,5%-6%-ot. A legfiatalabb medikusok között azonban az ilyen típusú mobilitás már majdnem minden tizedik diákot (9%) érintette. Ha a kolozsvári születésűek és érettségizettek közötti aránykülönbséget tekintjük, ezek sokkal nagyobbaknak (16,6%) bizonyulnak és az idővel inkább növekedő tendenciát mutatnak a legelső, 1883 előtt született diáknemzedékekhez képest. A diákság egyes, nem jelentéktelen részlegei tehát stratégikus urbanizáció következtében kerültek a kolozsvári orvosi karra.

Mindezeknek az eredményeknek sajátos változatait fedezhetjük fel a vallással és a név etnikai jellegével meghatározott nemzetiségi csoportok regionális háttér-adataiban.

Születési hely szempontjából jól kirajzolódnak a nagyobb nemzetiségi csoportok regionális beágyazottságának ismert képletei. Az ortodox (97%) és görög katolikus (95%) román diákok majdnem mind erdélyiek, éppúgy mint a jobbára unitárius “egyéb keresztények” túlnyomó hányada (92%), valamint a német evangélikus szászok (79%), sőt a magyar és más reformátusok (70%-72%) jórésze is. Nem áll ez azonban a többi evangélikusra, az egyetlen nemzetiségi aggregátumra medikusaink között, amely többségileg (57%) Erdélyen kívüli születésű, sőt a szláv és román nevű katolikusokra sem, akiknek csak alig több, mint fele - 54% - a régió szülöttje. Sokkal kevésbé gyakori az erdélyi származás – bár azért náluk is két-harmad körüli többségű - általában a katolikus (akiknek, láthatóan, jórésze bánáti) és a zsidó diákoknál, különösen az idegen nevű többségnél, akiknek 38%-a Erdélyen kívülről települt be az egyetemre jutáshoz. Ezeken a nagyobb összefüggéseken belül figyelemre méltó, bár nem váratlan, hogy a görög katolikusok tizedrésze Kolozsváron kívüli Kolozs megyei és, hogy a német (18%) és magyar katolikusok (14,5%), valamint a nem magyar reformátusok (22%) és az unitárius többségű “egyéb keresztények” között (14%) is viszonylag magas a helyi születésűek aránya : csakhogy ez utóbbiak között egyenesen a kolozsváriak voltak túlképviselve a 8%-os összátlaghoz képest a nem magyar reformátusoknál 18% és a német nevű katolikusoknál 16% erejéig. Mindezeket az összefüggéseket csak részletesebb helytörténeti kutatásokkal lehetne kiértékelni, a rokonnépességek korabeli pontos földrajzi elhelyezkedésének ismeretében.

A szülők lakhelye, mint láttuk, még nagyobb erdélyi és kolozsvári koncentrációt mutat. A nemzetiségi aggrátumok ezen belüli szóródása teljesen a születési helyek megoszlásának megfelelő képletet rajzol meg. Erdélyen kívül lakó szülők itt is csak a nem német evangélikusok (50%), a szláv és román katolikusok (33%) és az idegen nevű zsidók között (31%) fordulnak elő az átlagot (23%) jelentősen meghaladó arányban. A görög katolikusok diákok között viszont kevesebbnek lakik apja Kolozs megyében, mint amennyien itt születtek. A Kolozsváron lakók százaléka szempontjából az átlagot (15%) a katolikusok s közöttük is leginkább a magyar nevűek (24%) haladják meg, egy szinten a nem magyar reformátusokkal. Megjegyzendő azonban, hogy a zsidó diákok családja is az átlagnál gyakrabban (17%) lakott Kolozsváron és a diákok kolozsvári születéshelye és családi lakhelye gyakoriságának aránykülönbségeivel mért urbanizációs mobilitásban a magyar nevű zsidók (9,8%-uk erejéig) a magyar nevű katolikusok után (11,7%) a legtöbbször vettek részt. Elképzelhető, hogy az erdélyi orvosi tanulmányok választása az iskolai mobilitásban lévő magyarországi zsidóság túlnyomó többségének , mint fentebb láttuk, fővárosi opciójával szemben, maga is a zsidóság e már objektiváltan (hiszen magyar nevű) elmagyarosodott töredékének sajátos nemzeti identifikációs stratégiájába illeszkedett bele. A par excellence “magyar” jellegű kolozsvári orvosi kar, egyebek közt azért is, mivel használóinak mértékadó többsége magyar vagy vidéki nemzetiségi hátterű volt (azaz nem zsidó vagy német, mint Budapesten[29]) alkalmasabbnak mutatkozhatott az asszimiláció jelöltjei számára nemzeti elkötelezettségük szimbolikus megerősítésére. Ugyanez sváb és szláv asszimilánsoknál[30] is szerepet játszhatott a kolozsvári tanulmányok melletti kitartásban, annál is inkább, hogy ez utóbbiak még “idegennek” vagy “kívülállónak” is érezhették volna magukat a pesti fakultás “kozmopolita” légkörében.

Ami az érettségi helyét illeti, ezen a téren sokkal kisebbek a kontrasztok a táblázatokban elkülönített csoportok között, amennyiben majnem mindegyik számszerű jellemző kissé felnagyítva a lakóhelyek megoszlásának logikáját követi. Igy minden csoportban nagy mobilitás észlelhető a születéshely és az érettségi helye között, különösen a kolozsváriaknál, és majdnem mindegyikben a családi lakóhely és az érettségi helye között is. A magyar reformátusok, a német evangélikusok és az unitáriusok (“egyéb keresztények”) egy tizedüket meghaladó százalékkal többen érettségiztek például Kolozsváron, mint amennyinek szülei itt laktak. Még a magyar nevű zsidó diákok földrajzi mobilitása (egy kolozsvári gimnázium felé) is megközelíti ezt az arányt. Az ilyen típusú mozgás mégis leginkább a görög ritusú egyházak híveit jellemzi legerősebben, főképp a román nevűeket. Még ezen belül is határesetet képeznek a román ortodoxiához tartozók. Ez utóbbiak ugyanis csak igen ritkán voltak kolozsvári születésűek (1,1%) vagy lakósok (2,4%), mégis majdnem harmadrészük (32%) itt járta ki a gimnáziumot. Ezek a eltérések egyedülálló mobilitási pályát tükröznek, melyben az egyetem székhelyén működő iskolák a szokásosnál sokkal erősebb szerepet játszottak abban, hogy közvetítsék a felsőbb tanulmányok elérésének esélyét, mivel egy olyan csoportról van szó, mely számára már a magyar érettségi elnyerése is (Kolozsváron csak magyar gimnázium működött) kivételes, legalábbis ritka teljesítmény, tehát akiknek jórésze másképp - ennek a hely(zet)i előnynek a hijján - nem jutott volna egyetemre.

A középiskolai felkészülés körülményei

Az előbbi megjegyzés jó átmenetül szolgálhat a kolozsvári medikusok kollektív profiljának soron következő jellemzőinek vizsgálatához, melyek a középiskolai tanulmányokat érintik. Két jelzést nyertünk eddig a felvételből az érettségiztető iskola jellegére és az érettségi letételének életkorára vonatkozólag. A prozopográfiai lista elvben lehetővé teszi legalább még egy igen fontos jelzés megragadását, az érettségi érdemjegyét vagy, ennek híjján, a nyolcadik osztályban elért érdemjegyekét az érettségi minden egyes tárgyából, sőt a többiből is (pl. tornából). Ez a rendkívül értékes adat - mely bizonyíthatóan hozzájárult a tárgyalt korban az egyetemre kerülés esélyeinek és a tanulmányi ág választásának meghatározásához[31] - sajnos nem szerepel a feldolgozott levéltári forrásokban s csak igen nagy külön munkával állítható elő az egyes középiskolák értesítőiből. (Ezek mindig tartalmazzák a tanulók érdemjegyeit osztályonkénti névsorban és néha - kb. minden negyedik iskolában - az érettségi eredményeket is a jelöltek bizonyos névszerinti adataival együtt). Technikai okokból ezt a feladatot csak mind a négy kolozsvári kar prozopográfiájának lezárása után kisérelhetjük meg elvégezni. Itteni vizsgálódásainkhoz a felekezeti és nemzetiségi mutató kombinációit használjuk, annál inkább, hogy az itt számbajövő érettségizők túlnyomóan (négy-ötöd részükben) valamelyik egyházi hatóság felügyelete alatt álló gimnáziumban nyertek jogosultságot az egyetemi polgárságra.

A 4. táblázat fő eredményei látszólagos komplexitásuk ellenére valójában igen egyszerű iskolaválasztási képletet mutatnak, amennyiben a diákság többségét illetőleg szigorú felekezeti szegregációról tanuskodnak. Az érettségiztető iskolák jellegét elsősorban messzemenően a vallási affinitások – a saját vagy a saját felekezethez “közelálló” felekezeti iskolák preferenciája - határozta meg. Ezt az elsődleges elrendezést módosították valamelyest különböző asszimilációs esélyek és stratégiák (tehát a magyar nemzetiséggel fenntartott viszony) a nemzetállamban “nem uralkodó” etnikai csoportok tagjai számára. A zsidó diákok e tekintetben egyedi határesetet képeznek hiszen, mint ismeretes, a korszakban nem rendelkeztek saját hitközségi gimnáziummal. Tehát minden érettségiztető iskolával bíró s itt megkülönböztetett felekezeti aggregátum tagjai (a román ortodoxok kivételével) többségükben saját, vagy velük bizonyos ritusközösségben álló felekezet gimnáziumában érettségiztek. Ez a többség a protestánsoknál volt a legnagyobb, meghaladva az érintett diákok négy-ötödét, és a görög keletieknél a legkisebb, hiszen csak viszonylagos és nem abszolút többségről volt szó, kissé az érintettek fele alatti arányban. A katolikusok a két véglet között helyezkedtek el: valamivel kevesebb, mint két-harmaduk érettségizett sajátnak tekinthető iskolában. Ebből a domináns összefüggésből máris kibontakozik a korabeli felekezetek közötti egyenlőtlen középiskolai szegregáció egyebütt azonosított rendszerének néhány vonása[32]. A protestánsok elleni objektivált szegregáció a legerősebb, illetve ők

4. táblázat

A kolozsvári medikusok felekezete és nevének nemzeti jellege az érettségiztető iskola státusza szerint

G i m n á z I u m - Felekezet	állami	Kir. kat.		Erdély katol	katol. Rendi	ref.	evang.	unitár.	G.kat.	G.Orth	más	Összeen
római katolikus Magyar német más református magyar más evangélikus német más görög katol. román más görög keleti román más más keresztény zsidó Magyar más	17,0 25,5 15,9 9,6 10,0 6,1 9,0 28,9 25,9 35,7 13,8 14,5 32,2 27,7		6,5 4,3 6,2 0,82,9 1,9 2,0 1,1 1,2 0,7 - - 1,7 4,4	21,6 18,0 16,6 3,7 4,3 1,4 - - 3,7 4,3 3,4 1,2 5,9 3,9	37.0 33,5 42,1 1,8 4,3 0,9 5,0 7,8 21,0 1,4 6,9 2,4 14,4 14,5	9,2 8,1 9,7 73,3 70,0 11,7 24,0 2,8 3,7 4,3 24,1 16,9 26,2 22,3	6,2 5,6 5,5 8,0 2,9 70,9 57,0 4,4 7,4 7,1 - 1,2 7,6 13,2	1,9 3,1 4,1 2,3 5,7 6,1 3,0 1,7 4,9 0,7 - 63,9 10,2 11,7	- 0,6 - 0,2 - - - 47,2 30,9 19,3 13,8 - 0,8 -	- - - - - - - 6,1 1,2 25,7 37,9 - - -	0,5 - - 0,4 - - - - - 0,7 - - 1,6 1,3	100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
% együtt	18, 9		2,9	7,4	14,7	26,5	14,5	6,5	5,6	2,3	0,6	100,0
nyers szám	489		75	191	381	687	376	168	146	59	16	2.589

“zárkóznak” be leginkább saját, viszonylag nagyon széles iskolahálózatuk bástyái mögé. Ez még a kicsiny unitárius felekezetre is igaz, melynek pedig csak egy érettségit nyujtó gimnáziuma volt[33] (de ez éppen Kolozsváron). A katolikusok már jobban szétoszlanak az iskolai piacon, beleértve tőlük a társadalmi és rituális térben távolálló protestáns iskolákban is, melyek ezek szerint sokkal kevésbé gyakoroltak diszkriminatív felvételi politikát. Végül a keresztény diákságban a görög ritusúak szétszóródása a legnagyobb, mert ezeknek mindig csak kisebbsége került ki saját iskolából. Egy részüket a rokon görög ritusú iskola képezte (annál is inkább, hogy itt a többség számára közös román nyelven oktattak), illetve a görög katolikusokat a velük hitközösségben álló római katolikus intézmények. Érdemes külön-külön részletesebben is megvizsgálni a 4. táblázatban megkülönböztetett vallási-etnikai kategóriák diákjainak iskolaválasztását.

A katolikusok tehát viszonylag nyílt iskolaválasztási modellt követtek, még akkor is, ha az ú. n. “királyi katolikus”, de valójában állami gimnáziumokat is a római egyházi hálózathoz számítjuk. (Ez adminisztratív szempontból egyáltalán nem indokolt, annyiban azonban igen, hogy legföbb közönségük ténylegesen katolikus maradt[34]). A “nyíltság” elsősorban azt jelentette, hogy a katolikus diákok ötöde állami iskolába járt, sőt a német nevűek több, mint negyede, amit talán a régió svábságában dívó magyar asszimilációs beállítottsággal is lehet magyarázni. Ebben az összefüggésben legfeltünőbb az, hogy a római egyházat követő medikusok egy hatoda protestáns gimnáziumban érettségizett. Ez a diákság tehát nem találkozhatott (még) radikális diszkriminációval, sem nem gyakorolt számottevő önelkülönítést az iskolai piacon.

Mindez, jeleztük, a protestánsokra nem jellemző. A koncentráció még az egyetlen iskolával rendelkező unitárius diákokra is érvényes (“más keresztények”), akiknek közel két-harmada járt a felekezet kolozsvári gimnáziumába, míg a maradék majdnem kizárólag az állami (14%) és a református szektor (17%) között oszlott meg. Az iskolai elkülönülés különösen markáns volt a reformátusnál többségi magyar nevűeknél, akik katolikus iskolát alig frequentáltak (6%), közel három-negyedük saját intézményben és további egy-tizedük más protestáns gimnáziumban érettségizett. Az evangélikusoknál kissé megoszlottak a választások az etnikai háttér szerint, mely a magyarországi lutheránusokat közismerten egymástól viszonylag elkülönült tömbökre osztotta. A németek, érthetően, gyakrabban (71%) tanultak saját helyi (főképp németnyelvű) gimnáziumaik egyikében, nemritkán más protestáns iskolában (18%), sokkal ritkábban államiban (6%), de a katolikus intézmények látványos elkerülése mellett (4%). A magyar és szláv evangélikus diákok ritkábban jártak saját intézménybe (57%) (talán azért is, mert ezek jórésze a régióban számukra nyelvileg idegen volt), ezzel szemben többször kerültek ki rokon felekezeti iskolából (27%) és valamelyest államiakból is (9%). A katolikus iskolákba azonban ők is a legritkábban tértek be (7%). Az egymás viszonylatában nem teljesen kölcsönös mértékű protestáns-katolikus iskolai szegregáció tehát a kolozsvári medikusoknál is jól kimutatható.

A görög ritusú diákok megoszlása tekinthető az eddigiekhez hasonlítva a legösszetettebbnek. Ennek egyik a számításból soha nem kihagyandó oka saját gimnáziumi hálózatuk gyengesége is volt. Az érintett diákok e tekintetben a korszak elejétől mindössze négy teljes (érettségit adó) román intézményre számíthattak, de közülük csak a balázsfalvi görög katolikus és a brassói görög keleti gimnáziumok jelennek meg kolozsvári medikusokat kibocsájtó iskolák listáján[35]. Az (ön)szegregációnak számukra persze a román nyelvi képzés lehetősége is fontos tényezője lehetett. Ennek megfelelően már az is jelentős szegregációs hatásra vall, hogy a görög katolikusok két-ötöde saját gimnáziumban érettségizett. Számukra azonban a hitközösség révén a többi katolikus iskola is nyitva állt, melyet a román nevűek ritkán (9%), a többi görög katolikus (kik között magyar többség volt) sokkal gyakrabban (25%) vettek igénybe. Több, mint negyed részük azonban állami gimnáziumban érett. Az állami iskolák használata még tipikusabbnak bizonyult a román ortodox diákoknál, akik közül sokkal többen jártak állami (36%) mint a saját román nyelvű gimnáziumba (26%) vagy a görög katolikusokéba (19%), nem beszélve arról, hogy a többiek protestáns (12%) vagy néha római katolikus intézményt (6%) látogattak. A kisszámú nem román (főképp szerb) ortodoxoknak szintén kisebbsége járt saját iskolába, de közöttük a református gimnáziumok érettjei (24%) is gyakran előfordultak a rokon görög katolikus (14%), az állami (14%) és a római katolikus iskolákéi (10%) mellett. Paradox módon a görög keleti medikusok iskolaválasztásának “nyíltsága” azt sugallja, hogy náluk az így demonstrált iskolai asszimilációra való beállítottság fontos szelekciós dinamizmussal bírhatott az erdélyi orvosi karra jutáshoz. E szerint a nemzetiségileg semleges vagy “idegen” (magyar vagy német) középiskolákból való érettségi megemelte a magyarnyelvű orvosi tanulmányok végzésének esélyét. Másszóval a román felekezeti gimnáziumok végzettjeiket inkább irányították más pályára, elsősorban teológiára, míg a magyar (vagy német) gimnáziumok román érettjei gyakrabban kerültek a kolozsvári orvosi fakultásra. A magyar és német középiskolák így az asszimilációs funkció mellett egyfajta “modernizációs” szerepet is eláttak a román és szerb diákság képzésében, amennyiben ezeket a román gimnáziumoknál sokkal gyakrabban készítették olyan “modern” pályára, mint az orvoslás.

. A zsidó diákok iskolai háttere mintegy szükségképpen is változatosabb az elöbbieknél, saját képzési hely hijján és mivel számukra az iskolaválasztás talán még az asszimilációra hajló többi kisebbségi csoporttöredékeknél kimutathatónál is döntőbb lépést képviselt a társadalmi befogadás esélyei szempontjából egy olyan korban, melyben Európaszerte (talán legelőször éppen Magyarországon, Istóczy 1875-ös parlamenti fellépésével) kibontakoztak a modern politikai antiszemitizmus szervezett mozgalmai s mely alatt, 1882-83-ban, végigsöpört az országon a tiszaeszlári vérvád-rágalomper pogromkisérletekkel terhes vihara. Ebben a történelmi összefüggésben igen szignifikánsnak tűnik, hogy a zsidó medikusoknak majdhogy csak töredéke került ki a felekezetileg semleges állami gimnáziumokból (29%), nem sokkal többen mint katolikus iskolákból (23%) míg majnem felük (46%) protestáns intézményekből. A zsidó diákság magyar asszimiláns orientációjára jellemző, hogy román nyelvű érettségizett gyakorlatilag közöttük sem akadt és hogy a régióban többségi német evangélikus gimnáziumokban is alul voltak képviselve, különösen a magyar hátterűek. Evvel szemben a “magyar felekezetek” hírében álló reformátusok és unitáriusok gimnáziumaiban való túlképviseltettségük olyan messze ment, hogy az ott érettségizett zsidó medikusok aránya (35%) jóval meghaladta magukon az reformátusokon és unitáriusokon kívül az összes többi a táblázatban megkülönböztetett csoportét, nevezetesen (a reformátusokkal a 19. században gyakran még templomközösséget is fenntartó) evangélikusokét is (21%). Röviden, a kolozsvári zsidó medikusok az összes nem magyar hátterű diák között messze a “legasszimilánsabb” iskolaválasztási stratégiáról tanuskodtak.

Ezeket a konklúziókat hasznos kiegészíteni az egyetlen olyan rendelkezésünkre álló jelzéssel, amely legalább közvetetten rámutat a csoportsajátos tanulmányi kitünőség hatásmechanizmusaira. Sajnos sem az érettségin nyert érdemjegyre (mint már említettem), sem az orvosi tanulmányok alatti vizsgaeredményekre nem sikerült személyesített adatokat találni a prozopográfiai feldolgozás levéltári forrásaiban. Az egyetlen számba jövő mutató az érettségi letevésének korára vonatkozik. Erről viszont más kutatásokból szerencsére tudjuk, hogy eléggé szoros és egyenes korrelációban áll az érdemjeggyel. A dualista kor végének érettségizőit vizsgáló felmérés szerint minél fiatalabban értek a diákok, annál jobb jegyátlagot is mutattak fel[36]. Ennek értelmében igazolható az, hogy az érettségizők kormegoszlását óvatosan felhasználjuk az iskolai kitűnőség megközelítőleges (ha nem is tételesen pontos) becslésére. Az érettségi kerekített koréveinek csoportsajátos szóródása azonban önmagában is fontos mutatója lehet annak, hogy a diákok milyen körülmények között kerültek az orvosi karra : fiatalon vagy idősebben, “elkésetten” vagy “jó időben”.

5. táblázat

Az érettségi kora kerekített években a kolozsvári medikusok vallása és családnevének etnikai jellege szerint

5/A. Az érettségi kora években

	17 és ez alatt	18	19-20	21 és több	Összesen	Nyers szám	%
római katolikus Magyar német más református Magyar más evangélikus német más görög katolikus román más görög ortodox román más más keresztény [unitárius] zsidó magyar más	6,4 8,9 10,1 6,0 4,3 2,0 4,1 5,1 6,5 4,4 10,3 3,7 13,7 12,0	40,3 44,9 44,9 42,5 47,8 40,6 45,4 26,1 29,9 21,3 24,1 46,7 51,3 47,8	43,4 44,3 38,4 44,8 44,9 53,5 45,4 54,5 48,1 54,4 48,3 42,7 27,4 32,4	9,8 1,9 6,5 6,7 2,9 4,0 5,2 14,2 15,6 19,9 17,2 7,3 7,7 7,8	100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0	357 158 138 504 69 202 79 176 77 136 29 82 117 383	14,1 6,3 5,5 20,0 2,7 4,1 3,8 7,0 3,0 5,4 1,1 3,2 4,6 15,2
% együtt	7,1	41,0	43,5	8,3	100,0		100,0
nyers szám	180	1.036	1.099	210		2.525

5/B. Az érettségi kora nemzedéki csoportok szerint

1883 előtti születésűek	7,7	30,5	50,9	10,9	100,0	768
1883-1893-ban születtek	6,2	35,2	48,6	10,1	100,0	970
1893 után születettek	7,8	58,6	30,1	3,6	100,0	787

Az érettségizés kora szempontjából medikusaink jól hierarchizált kategóriasort formálnak. Messze a legkorábban végeztek közöttük a zsidók, akiknek közel két-harmados többsége a “normális” korban (18 év) vagy annál is fiatalabban érett. Utánuk következnek elég nagy eltéréssel a német és más szláv hátterű katolikusok, akiknek enyhe többsége (54-55%) szintén a “normális” fiatal korban hagyta el a középiskolát, valamint szorosan mögöttük egyes protestáns kategóriák (a nem magyar reformátusok, az unitárusok és a nem német evangélikusok) 50% körüli fiatal érettel. A felekezetükben többségi magyar katolikusok és még inkább a német evangélikusok ennél lényegesen alacsonyabb arányban tartoztak a “fiatal érettségizőkhöz”. Végül a görög vallások hívei egyértelműen a “sereghajtók” ebben a rangsorban az ortodox román diákokkal a legvégén, akiknek mindössze egy negyede végzett fiatalon. Ha az “elkésett”, 20 évesnél idősebb érettségizettek összetételét tekintjük, a fenti hierarchia durva fordítottját találjuk, amennyiben a görög vallást követő diákok legalább dupla olyan gyakran szerepelnek ebben az aggregátumban, mint a többiek. Ez utóbbiak között azonban már nincs olyan egyszerű rangsor, amennyiben “fiatalsági létrán” magasan álló csoportokban - például a zsidók, a szláv katolikusok vagy az unitáriusok között is - átlagos arányú “elkésett” érettségizőt lehet azonosítani. Ezeket az összefüggéseket pontosítani lehet, amikor, lentebb, az elemzésbe bevonjuk a diákok szüleinek helyzetét a foglalkozási vagy társadalmi rétegszerkezetben.(6. táblázat)

Ezeknek az eredményeknek az értelmezéséhez mindenekelőtt arra kell utalni, hogy más országos adatokból is igencsak hasonló hierarchia bontakozik ki a tanulmányi kitűnőség szempontjából, amennyiben a zsidó és evangélikus diákok jegyátlagai rendre meghaladják a többiekét egyrészt, a görög ritusúak pedig a rangsor alján helyezkednek el, másrészt[37]. Itt, látjuk a két véglet tökéletesen megfelel ennek az összefüggésnek, csupán a hierarchia közbülső zónáiban borul fel a rangsor, mivel az evangélikusok közül csak a kisebbségi szlávok és magyarok mutatnak fel jelentősebb előnyt a viszonylag korai iskolavégzés terén. Az érdemskálának ezt a komplex közbülső “szürke zónáját” nehéz lenne pontosabban elemezni. Az egymással szembenálló, kiemelkedően magas zsidó és a viszonylag leggyengébb átlagteljesítményt nyújtó görög ritusú diákok pozícióját a rangsorban azonban jól lehet értelmezni a két aggregátum iskolai piaci helyzetének számbavételével. Az egyik minden bizonnyal az asszimilációs kompenzáció sikerére, a másik az asszimilációs nehészégek hatására szolgáltat példát.

Nem csak arról van persze itt szó, mint ahogy ezt az említett tanulmányokban igyekeztem tárgyalni, hogy a zsidóság iskolai sikerei általánosságban “asszimilációs élmények” is voltak, amennyiben “belülre” is, “kívülre ” is bizonyítékul voltak felmutathatók az asszimilációs elvárások beváltására, éppen az asszimilációs feladatok “túlteljesítése ” révén (nyelvi és kultúrális elmagyarosodással, a keresztény középosztályok műveltségi jegyeinek - latin, nemzeti irodalom, stb. - átvételével), ugyanakkor, amikor konkrét törvényes jogosítást is nyujtottak éppen az érettségizéssel a középosztályokba való formális betagolódásra (szalon- és párbalyképesség, “úri” elnevezés, katonai “önkéntesség” és tartalékos tisztség). A korai érettségi a “nehéznek” ismert orvosi tanulmányokra való rátermettséget, készséget is igazolta[38], ami az orvosi szakma mintegy felét ekkoriban már elfoglaló zsidóság orvos-jelöljeinek családjában fontos adunak számíthatott. Itt érdemes megjegyezni, hogy hasonló kompenzációs mechanizmus nyomait könnyű felfedezni a többi felekezeti aggregátumnál is, az ezeken belül kisebbségi helyzetű nemzetiségeknél, tehát nem feltétlenül csak allogén csoportoknál. A katolikus németek és szlávok, a nem magyar reformátusok és nem német evangélikusok, a nem román görög katolikusok és ortodoxok akárcsak a magyar nevű zsidók átlagosan rendre korábban érettségiztek diákjaink között mint többségi hittársaik. Elképzelhető, hogy ezekben a nem markáns de szignifikáns teljesítménybeli eltésésekben a kisebbségi létformát kompenzáló magatartások eredőjét érhetjük tetten. Ennek egyik formája az lehetett, hogy a felekezeten belüli kisebbségiek vagy - akárcsak a zsidóság - a többséghez idomuló asszimilációs stratégiája keretében igyekezett iskolai teljesítményét optimizálni. Amikor konkrét akkulturációs nehézségekkel kellett megküzdenie, pl. nem anyanyelvén oktató iskolában, itt a siker kulcsa a különleges erőfeszítésekkel elért “túlteljesítés” volt. Ez azonban nem mindannyiok számára volt elérhető. A görög ritusú felekezetek diákjai valószínűleg azért is kerültek ki átlagosan sokkal később a középiskolákból itt is mint egyebütt[39], mert jórészük (fentebb láttuk) magyar gimnáziumban végzett, ahol nyelvi és kulturális asszimilációs nehézségeiket - hiszen túlnyomó többségük nemcsak román vagy szerb nevű, de román vagy szerb anyanyelvű is volt - csak bizonyos időveszteség árán tudták meghaladni. Az ilyen típusú asszimilációs gátak áthidalása ugyanis nemcsak tehetségen és elszántságon múlik. Ez gyakran a magyar iskolázás eleve későbbi elkezdését, osztályismétlést, esetleg még az érettségi ismétlését is magával vonta, ami elkerülhetetlenül az érettségi átlagkorának kitolódásával járt.

Ezért érdekes ebben az összefüggésben követni az érettségi átlagkorának állandó csökkenését a nemzedéki csoportok szerint, különösen a legfiatalabb beiratkozóknál. Az 1883 előtt születtek átlagéletkora még 19,1 év volt, az 1883-1893 között születetteké alig alacsonyabb, 19,0 év, míg a náluk fiatalabbaké már 18,4 évre süllyedt. A háború előtti és alatti években felduzzadt számú medikusok tehát már sokkal “ normálisabb ” életkorban, túlnyomó többségükben (66%) 17-18 évesen hagyták el a középiskolát. Feltűnő azonban, hogy a felekezeti csoportok közötti fentebb bemutatott rangsor az idővel alig módosult. Majdnem mindegyik diákkategória abszolút értelemben is “előre lépett” a korskálán (pontosabban megfiatalodott), anélkül azonban, hogy helyzete a többiekhez viszonyítva jelentősebb elmozdulást szevedett volna. A legfiatalabb nemzedékben például a zsidó diákok, az unitáriusok és egyéb kis keresztény vallás híveinek 77%-a végzett 18 évesen vagy ennél fiatalabban, a “nyugati” keresztények 62-68%-a, a görög katolikusok 56%-a, de a görög keletieknek továbbra is mindössze 26%-a. Ez azt mutatja, hogy az érettségi átlagos életkorában kifejezett teljesítmény-skála széthúzódott s míg a többség középiskolai tanulmányi körülményei “normalizálódtak”, a leghátrányosabb helyzetűek elmaradása jórészt fennmaradt.

Mint láttuk, az érettségi korának legfőbb meghatározója medikusaink körében a vallás. Ennek az alapvető változónak működését azonban jelentősen módosíthatta a családok társadalmi helyzetét, vagyoni és jövedelmi viszonyait, sőt a gyerekek beiskolázási és iskolai siker-esélyeire nézve különösen döntő hatású “ művelődési tőkéjét ” is messzemenően meghatározó réteghelyzet, melyet a felhasznált prozopográfiai összeállításban sommásan az apák foglalkozásával lehet megközelíteni. Ebben az összefüggésben csak a réteghelyzet különleges hatására érdemes figyelnünk. A réteg- vallás és nemzetiség-szerinti kiválasztás mechanizmusaira a következő alfejezetben részletesebb adatokkal kell még visszatérnünk.

6. táblázat

Az érettségi életkora kerekített években[40] a kolozsvári medikusok összevont vallási és szüleik foglalkozási kategóriája[41] szerint.

É r e t t s é g i k o r a é v e k b e n

17 és ez alatt

19-20

21 és több

Összesen

nyers szám

róm. kat.

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

4,1

5,9

8,6

9,6

28,6

34,0 48,5

47,7

59,2

51,0

38,0

8,2

9,2

4,9

5,0

100,0

153

163

218

2,1

6,7

7,1

9,5

protestáns

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

1,9

1,5

6,1

6,8

24,8

36,9

51,4

47,2

59,0

54,9 37,3

43,8

14,3

6,7

5,2

2,3

100,0

105 195

212

352

4,6

8,5

9,2

15,3

görög ritusú

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

3,0

2,3

11,4

6,1

11,9

25,0

48,6

30,7

59,4

54,5

37,1

49,5

25,7

18,2

2,9

13,7

100,0

101

212

4,4

1,9

1,5

9,2

zsidó

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

11,4

12,5

16,3

12,2

28,6

47,8

57,0

61,2

37,1

33,6

23,3

20,4

22,9

6,2

3,5

6,1

100,0

289

1,5

12,6

3,7

2,1

A 6. táblázat egyértelműen demonstrálja, hogy a korai érettségi elsősorban osztályprivilégium, pontosabban a szakmai poziciók mögött feltételezhető családi művelődési tőke nagyságával korrelál. Ez az összefüggés nem szünteti meg, de alaposan átminősíti a fentebb azonosított felekezetsajátos különbségeket. Elsősorban az “alsóbb” osztályok, másodsorban az ú. n. “polgári rétegek” fiai, akik túlnyomóan a kispolgárságból származtak s mint ilyenek, “ujoncok” voltak az iskolázás frontján, rendre később, nemritkán (mint például a protestánsok vagy a görög vallások követői) kifejezetten késve jutottak csak el az érettségiig. Mindenütt az értelmiségi és közhivatalnoki családok gyerekei értek átlagosan legfiatalabb korban. Ráadásul a réteg szerinti kontrasztok az egyetem előtti szellemi teljesítmények így mért skáláján sokkal nagyobbak, mint a nemzetiségi csoportok közötti, vagy (a nyugati keresztények viszonylatában) a felekezetek közötti. A katolikusoknál még csak 33% és 57% között szóródnak az 18 éves vagy ennél fiatalabb érettek arányai, ha az “alsó” és a legjobban szereplő értelmiségi kategóriát hasonlítjuk össze. A protestánsoknál már 27% és 57% közötti ugyanez a szóródás s a zsidóknál pedig - várhatóan - ennél magasabb szinten 40% és 73% közötti. A görög felekezetű diákoknál azonban már 15% és 60% között húzódnak a megfelelő értékek.

Az “öreg” (20 évnél idősebb) érettek arányai nagyjából ugyancsak a rétegsajátos teljesítmények logikáját követik. E legmagasabb negatív értékeket a protestáns “alsó” 14%), a görög ritusú “alsó” (26%) és polgári (18%), valamint (kivételesen) a tisztviselői rétegek ( 14%) fiai könyvelték el. Hozzájuk tartozott azonban a néhány zsidó “alsó” osztálybeli diák is, akiknek szintén nem kevesebb, mint közel negyede (23%) érett előrehaladottabb korban. Elképzelhető, hogy mind a nagyszámú görög ritusú tisztviselő fiú, mind a kisszámú zsidó földművelő és munkás gyerekének viszonylag gyakori kései középiskolázása hasonló okokkal, a felekezeti művelődés konkurenciájával magyarázható. A görög érintettek jórésze nemzetiségi papok és tanítók vagy (ritkábban) tanárok leszármazottjai[42], akiknek műveltségi tőkéje elsősorban teológiai irányultságú s nemritkán a tudományos írásbeliségnek csak szerény fokán állt. Ezek, ha román vagy szerb gimnáziumba mentek, tanulmányaik mellett még az egyetemre jutáshoz szűkségesnek itélt világi (és a magyarnyelvű tanulmányok távlatában) magyar művelődési elemeket is el kellett sajátítaniok, ami sokuknál késleltethette az érettségi formális letételét. Az is előfordulhatott, hogy egyesek apjuk nyomdokait követve papi szemináriumban kezdtek tanulmányokat, mielőtt átváltottak volna az orvosi karra. Akik (láttuk, viszonylag sokan) magyar gimnáziumba kerültek, azokat a fentebb tárgyalt iskolai akkulturációs nehézségek tarthatták vissza középiskolai pályájuk gyors lezárásától. Egyes hagyományos életmódot folytató zsidó földműves vagy munkáscsaládban alapjában a világi műveltséghez való viszony szempontjából hasonló idegenséget és távolságot lehet feltételezni. Ilyen környezetben a fiúkat legfeljebb polgári iskolába küldték és utána esetleg felső kereskedelmibe, de nem gimnáziumba, éppen a családtól és a közösségtől való a művelődés- és kultuszbeli elidegenedés veszélyének minimizálása végett. A fiatal férfiak jórésze ezzel szemben jesivába [felsőbb talmud-iskolába] is gyakran hosszú éveket töltött el, mielőtt szakma után nézett volna és elkezdte volna a felnőtt életet. Az így felgyülemlett világi iskolázottsági hiányokat a gimnáziumi tananyag elsajátítása terén persze be lehetett hozni, de csak elkésett érettségizés árán. Ezt tükrözik minden bizonnyal itteni adataink is.

Rétegszerkezet és társadalmi kiválasztás

Evvel máris eljutottunk a medikusok osztály-hátterének, társadalmi szelekciójának kérdésköréhez, melyről a 6 . táblázat is közölt némely összefoglaló s eddig nem kommentált adatot. Itt is meg kell próbálnunk az eddigi tárgyalásainknál perdöntőnek bizonyuló felekezeti és etnikai háttér-tényezőket a diákok rétegszerinti eredetére vonatkozó információkkal összevetni és megvilágítani.

7. táblázat

A kolozsvári medikusok felekezete apjuk foglalkozása szerint

	róm. kat.	reform.	evangél.	Zsidó	gör.kat.[43]	gör. keleti	unitárius	Nyers szám	%
földműves	4,5	10,2	5,4	5,2	17,5	31,4	13,9	258	9,5
munkás	4,2	3,2	3,8	2,8	1,5	3,0	1,4	87	3,3
Kis köz-hivatalnok	5,0	3,4	1,9	2,1	0,7	3,4	5,4	85	3,1
kisiparos	3,8	5,8	8,2	3,7	1,1	1,0	4,1	115	4,2
kiskereskedő	11,1	3,2	10,7	44,6	1,1	5,4	2,7	400	14,7
(magán) tisztviselő	12,8	9,3	6,6	8,0	4,8	3,9	10,8	238	8,8
Magas közhivat., tiszt	18,7	14,4	11,4	2,6	12,4	8,6	16,2	330	12,1
pap	1,6	9,2	9,7	1,4	34,3	24,4	9,5	253	9,3
tanár, tanító	11,1	14,3	14,7	4,2	11,4	10,6	13,5	293	10,8
orvos	11,3	10,0	13,5	8,7	2,6	0,5	5,4	241	8,9
más szabadf. Értelm	5,1	5,6	5,0	2,7	3,0	2,0	2,7	115	4,2
vállalkozó, tulajdonos	10,9	11,3	9,1	13,8	9,8	7,6	12,2	301	11,0
összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0		100,0
nyers szám	684	589	318	572	274	205	74	2.716

A diákság réteg-háttér szerinti profilja háromfajta föbb felekezetsajátos modellre bontható, melyeken belül azonban nem jelentéktelen másodlagos differenciáló tényezők hatását is észlelni lehet. A három modell a nemzetállamban uralkodó (és, mint lentebb is látni fogjuk, magyar többségű) “nyugati keresztény” aggregátumokat (katolikusok és protestánsok) különíti el a jórészt román és szláv hivőket tömörítő görög ritusú keresztényektől egyrészt, a zsidóktól másrészt. A különbségek alapja itt elsősorban az igazolt műveltséggel rendelkező rétegekből származók aránya és (ami ettől nem független) az iskolai mobilitásra való beállítottság mértéke.

Az “uralkodó” keresztények csoportjait mindenekelőtt az jellemzi, hogy közöttük a művelt és/vagy vagyonos középosztályi kategóriák számaránya magas, s ennek megfelelően a nem feltétlenül (szakmai okokból legalábbis nem) iskolázott kispolgári és “alsóbb” kategóriák részesedése alacsony. Ha az előbbieket (magán- és magasabb közhivatalnokok, papok és oktatók, értelmiség és vagyonos elit) összesítjük, a katolikus és protestáns kategóriájú diákok szüleinek mindig közel három-negyede (az unitárusok 70% és a reformátusok 74% közötti értékkel) ezekben a miliőkben született. Röviden az “ uralkodó ” felekezetek kibocsájtotta medikusok túlnyomóan az “uralkodó” osztályokból vagy legalábbis a közhatalmak szárnyai alatt működő vagy gazdaságilag privilegizált rétegek leszármazottjai voltak. Bizonyos értelemben az itt elkülönített kis közhivatalnokokat (közületi altisztek, hivatalszolgák, pedellusok) is ide lehet számítani, akik az “uralkodó” rétegek mezsgyéjén, ezek alárendeltjeiként de egyben klienseiként nemritkán részesülhettek (konkrétan iskolai felvételre való “beajánlás”, anyagi támogatás, “napokat evés”, ingyen konviktus, tandíjelengedés, ösztöndíj formájában) az “uralkodó” osztályok helyzetéből adódó előnyőkben gyermekeik iskoláztatási esélyei szempontjából. Az “uralkodó” felekezetekhez tartozó medikusaink között számarányuk ugyan csekély (2% - 5%), de globálisan (különösen a katolikusoknál és az unitáriusoknál) mégis több, mint duplája a többi felekezethez tartozók közöttinél. Ebben a rekrutációs paradigmában viszonylag legfeltünőbb a szabadértelmiség (10%-tól 18%-ig terjedő) s ezen belül maguknak az orvos apáknak (az unitáriusok kivételével 10 % fölötti), a magas közhivatalnokok (11%-tól 19%-ig terjedő), a tanítószemélyzet (11%-tól 14%-ig terjedő) és valamelyest a magánhivatalnokoknak is (6%-tól 13%-ig terjedő) részvétele a diákok családfenntartói között. Ezek a tulajdonképpeni korabeli úri középosztály legföbb kategóriái, ha ugyan eltekintünk a birtokos dzsentri rétegtől, melyet prozopográfiai felvételi anyagainban nem lehetett sem címeivel, sem foglalkozási kategóriáival megkülönböztetni, olyan elenyészőnek bizonyult jelenlétük a kolozsvári medikusok társadalmi hátterének adataiban.

Három tényező osztja meg többé-kevésbé szignifikánsan ezt az “uralkodó keresztény” rekrutációs modellt. Először is a papság illetve az egyházi szolgálatban álló tisztviselők számaránya természetszerüleg erősen változó, hiszen a katolikus részleg itt csak elenyésző lehetett, míg a protestánsoknál mindenütt majdnem tiz százalékos volt. Másodsorban a földműves apák jelenléte sokkal ritkább a katolikusok, mint a protestánsok (különösen a reformátusok és az unitáriusok) között. Az erdélyi magyar paraszti réteg gyermekei tehát szerény mértékben (az összes református diák 10%-a, a kisszámú unitáriusok 14%-a erejéig) eljutottak a kolozsvári orvosi karra is. Végül a kispolgári önállók (kisrészt az iparosok és még inkább a kereskedők) a katolikus (15%) és az evangélikus (19%) apák között szintén számottevő arányban vannak jelen, ami talán leginkább a régióban erős sváb és szász-német kispolgárság nem elhanyagolható iskolai mobilitási készségére utal.

Összefoglalva, az “uralkodó keresztények” rekrutációs paradigmája tág értelemben elsősorban “önreprodukciós” funkciójú volt és szűkebb értelemben a művelt középosztályok és a gazdasági önállók gyermekeinek többé-kevésbé “horizontális” (az úri osztályon belüli) mobilitását, átrétegeződését szolgálta a modern szabadértelmiség e korban egyik legszélesebb és leggyorsabban fejlődő szakmai piacán.

Ettől egészen más, és voltaképp sokkal egyszerűbb társadalmi háttér-szerkezetet mutat a két görög ritusú vallás hiveiből összetevődő diákság. Mindkét aggregátumnak domináns eleme ugyanis a nemzetiségi kisértelmiség, azaz a papság (a görög katolikusok 34%-a és az ortodoxok 24%-a) valamint az oktatószemélyzet (11%), összesen tehát a diákság több mint harmada és közel fele közötti arányban. Mellettük azonban, talán paradox módon, feltünően nagy volt a nemzetiségi földműves réteg képviseltettsége is, a görög keletiek majdnem harmadának (31%), s az uniátusok hatodának (17,5%) szintjén. A kisértelmiség és a földműves réteg két nagy kibocsájtó közege önmagában is a görög ritusú diákság közel két-harmadát szolgáltatta (63%-66%), szemben az összes többi felekezethez tartozó medikus 22%-ával. Mögöttük a többi foglalkozási kategória mindegyikének csak igen szerény hely maradt a diákságban való képviseltettségre. Közöttük még viszonylag jelentősebb a magasabb közhivatalnokok fiainak jelenléte, különösen az ilyen pozíciók eléréséhez szükséges asszimilációra jobban beállított görög katolikusoknál (12%), valamint az önálló vagyonos réteg leszármazottjaié (8%-10%). Feltünő azonban az érdekelt felekezetek viszonylag széles rétegét alkotó kiipolgári középosztályának majdnem teljes hiánya. A román és a szerb kereskedők és kisiparosok gyermekei (2%-6%, átlagosan 3,8%) összesen harmadánál is ritkábban kerültek be a kolozsvári orvosi karra felekezeti közegükből, mint a többi keresztények megfelelő kategóriáinak a fakultáson egyébként szintén nem nagyon erősen képviseltetett fiai (13%).

Összefoglalva, a görög felekezetek rekrutációs paradigmája a tárgyalt diákközegben számottevő “felfelé” irányuló mobilitásra vall a paraszti és kisértelmiségi rétegekből kiindulva. Ennek hátterében bizonnyal nem elhanyagolható intézményesen “szervezett mobilitás” hatásmechanizmusai működtek (például a lentebb tárgyalandó ösztöndíjrendszer közvetítésével), de valószínűleg többféle egymással szorosan összefüggő alapvető társadalomtörténelmi adottságé is. Mindenekelőtt a görög egyházak hívei a régióban való népességi többségükhöz képest (ami persze a középosztályokban már kisebbséget takart) globálisan igencsak alul voltak képviseltetve a kolozsvári orvosi karon. Aki mégis ide került közülük, már csak azért sem tartozhatott, mint a többi keresztény kategóriában, a középosztálybeli közönséghez, mivel éppen a művelt középosztályok rendkívül gyengék voltak, majdhogy hiányoztak a görög felekezetek híveinek köréből. Ez alól a kisértelmiség kivételt képezett, innen ennek magas számaránya a diákságban. Végül itt nincs mód oknyomozó vizsgálattal kitérni a preferenciális mobilitási trendek érvényesülésének hatására, melynek értelmében az orvosi mesterség - különböző kulturális és piaci vonzások és választások összjátéka következtében – ha nem is tartozott a mobilis görög vallású csoportok legfontosabb társadalmi célmesterségei közé (szemben például magával a papsággal), paradox módon gyakrabban vagy legalább ugyanolyan gyakran kötötte le a görög egyházakból származó érettségizők érdeklődését, mint az átlag érettségizőkét[44].

A harmadik társadalmi rekrutációs képletet a zsidó diákság illusztrálta. Ez felel meg legjobban egyfajta “polgári mobilitási” paradigmának, amennyiben a zsidó diákok abszolút többsége a klasszikus értelemben vett önálló polgári rétegekből származott, tehát elsősorban a kiskereskedők (45%), és a vállalkozók valamint tulajdonosok (14%) köréből, kisebb mértékben a szabadértelmiségből (11%) és a magánalkalmazottak (8%) közegéből. Feltünő itt a kisiparosság (4%) és valamelyest a papi-oktatói gárda (5%) gyermekeinek ritkasága. Az előbbiek mobilitási készsége talán nem érte el a kereskedők leszármazottjaiét, és persze sokkal kevesebben is voltak a régió aktív zsidó népességében. Az utóbbiak mobilitási preferenciája valószínüleg máshová vezetett (papság, tanárság, humán szabadértelmiség). Még érdekeseb, hogy a zsidó medikusok között ritkábban találni (9%) orvos szülők gyermekét (akik pedig a korabeli doktoroknak már körülbelül felét képezték) mint az “uralkodó keresztény” aggregátumok diákjai között (13%), éppúgy mint ahogy a többi szabadértelmiségi kategóriák leszármazottjai (melyek harmada-negyede a kor végén már szintén zsidókból áll) is a előbbi keresztényekhez képest (5%) ritkábban vannak jelen közöttük (3%). Mindez csak megerősíti azt az általános következtetést, hogy a zsidó rekrutációs modellben csak marginálisan folyt a műveltséget hordozó rétegek “önreprodukciója”. Ezzel ellentétben elsősorban a “feltörekvő” polgári és kispolgári önállók gyerekeinek átrétegeződése történt egy presztizses és súlyos szellemi befektetéseket igénylő szabadértelmiségi foglalkozásban. Mindent összevéve, a szülők feltételezhető szellemi tőkéjére való tekintettel (amely tőke Magyarország keleti régióinak korabeli zsidó polgárságában, különösen a kispolgárságban még nagyrészt a hagyományos vallási intellektualizmust tükrözte) a zsidó medikusok valószínüleg sokkal gyakrabban végezhettek el magasszintű szellemi mobilitást mint keresztény társaik, különösen az “uralkodó keresztény” felekezetekhez tartozók.

Ezeknek a társadalmi rekrutációs modelleknek időbeli módosulásait a 8. táblázat érzékelteti. A születési nemzedékcsoportok szerinti elemzés megerősíti az előbbiekben vázolt összképet.

Az “uralkodó keresztény” csoportban ugyan az idővel előszőr nő, de a legfiatalabb diáknemzedékekben viszonylag alacsonyra csökken a szabadfoglalkozású szülők aránya (bár ezeken belül az orvos apáké a legfiatabbaknál is - az összes 9,2%-ával - éppen azonos arány-

8. táblázat

A kolozsvári medikusok szüleinek összevont foglalkozási kategóriái felekezeti és nemzedéki csoportokban

“uralkodó keresztények”[45]

Föld-műves

Munkás

közhiva-

talnok

Kispolgári

önálló

magánhi-

vatalnok

pap, tanár

tanító

szabadfogl.

Értelmiség

nagypolg.

Önálló

ösz-

szesen

1882 előtt szül.

1883-1893 szül.

1893 után szül.

7,8

6,8

6,5

3,3

4,4

3,2

18,2

16,5

24,3

12,8

13,8

13,1

10,5

9,4

11,2

17,0

19,8

21,5

16,3

18,8

12,4

14,0

10,6

7,5

100,0

görög katolikusok és ortodoxok

Föld-műves

Munkás

közhiva

talnok

Kispolgári

Önálló

magánhi-

vatalnok

pap,tanár

tanító

szabadfogl.

Értelmiség

nagypolg.

Önálló

ösz-

szesen

1882 előtt szül.

1883-1893 szül.

1893 után szül.

22,4

28,1

17,7

2,8

1,6

2,0

21,0

7,6

12,2

1,4

5,4

4,8

3,5

4,3

5,4

40,6

40,0

42,8

3,5

3,2

6,1

4,9

9,7

10,9

100,0

zsidók

Föld-műves

Munkás

közhiva-

talnok

Kispolgári

Önálló

magánhi-

vatalnok

pap,tanár

tanító

szabadfogl. Értelmiség

nagypolg.

önálló

ösz-

szesen

1882 előtt szül.

1883-1893 szül.

1893 után szül.

6,8

6,5

3,2

6,1

1,0

2,3

4,1

4,0

5,9

42,2

49,2

50,0

2,7

7,0

12,7

6,8

7,0

3,2

8,8

16,6

9,1

21,6

8,5

13,6

100,0

ban szerepel, mint a legidősebbeknél), a “művelt középosztálybeliekhez” számíthatók[46] összaránya rendre csak emelkedik 62%-ról 64,5%-ra majd 69,4%-ra. A középosztálybeli “önreprodukció” itt tehát csak erősödik az idővel elsősorban a vagyonos polgári rétegek kárára, melyeknek részaránya a diákság legidősebb és legfiatalabb korosztályai között mintegy felére csökken.

A görög felekezetekhez tartozó diákság réteghátterének szerkezete szintén igen nagy állandóságot mutat, ugyanakkor, amikor a kisértelmiség viszonylagos hegemóniája a legfiatalabb generációkban valamelyest erősödik. Az egyetlen jelentősebb fejlődési tényező a magas paraszti képviseltetettség csökkenése (de csak a legfiatalabbaknál) és a kis- és nagypolgári önállók képviseletének rendszeres emelkedése 5%-ról először 15%-ra, majd 16%-ra. Szintén emelkedett, de alacsony szinten, a szabadfoglalkozásúak aránya. Mindent összevéve a görög ritusú felekezetűeknél megmaradt a többségi kisértelmiségi és valamelyest a paraszti rekrutáció, de a diákság az időben egyben kissé el is “polgárosodott”.

A zsidó diákoknál szintén alig módosult az időben az alapvetően “polgári” rekrutáció dominanciája. A kis- és nagypolgári elemek összaránya a legfiatalabb nemzedékekben pontosan ugyanannyi (64%) mint a legidősebbekben. A legfiatalabbak “polgári” hátterét viszont lényegesen felerősíti a magánhivatalnok apák részarányának megötszöröződése. Az így kialakult “polgári” vagy “középpolgári” részvétel a legfiatalabbaknál már meghaladja az összes diák három-negyedét a tulajdonképpeni értelmiséghez tartozó hátterűek részesedésének egyidejű lecsökkenésével. Másszóval a zsidóknál megfigyelt értelmiségi “önreprodukcíó” gyengesége az idővel tovább fokozódott.

Jól lehet pontosítani a társadalmi rekrutációra vonatkozó előbbi észrevéreleket, ha a vallási és foglalkozási kategóriákat az etnikai-nemzetiségi eredet legszignifikánsabbnak ítélhető csoportkategóriáival vetjük össze, mint ahogy ez a 9. táblázatban történik.

A katolikus diákság kiválasztásában az etnikai háttér-különbségek elsősorban a sváb-német tömböt állítják szembe a magyar és a szláv tömbbel. A németek között jelentősen nagyobb súllyal van képviselve a kereskedő és iparos kispolgárság valamint a magánhivatalnokok (összesen 36%) mint a többieknél (25%) és főképp a szabadértelmiség (23% szemben 14,6%-kal). Ezzel szemben a német katolikusok társadalmi profiljában sokkal ritkábban jelennek meg a közhivatalnokok (12%) mint a többieknél (27%) és a nagy polgári önállók is (7% 12%-kal szemben). A nem magyar vagy német hátterű katolikus diákok között a földműves réteg önmagában szerény képviseltettsége (8%) duplája a többi

9. táblázat

A kolozsvári medikusok szüleinek összevont foglalkozási kategóriái vallási és nemzetiségi aggregátumok szerint[47]

Földműves

Munkás

közhiva-

talnok

Kispolgári

Önálló

magánhi-

vatalnok

pap,tanár

tanító

szabadfogl.

Értelmiség

nagypolg.

önálló

ösz-

szesen

római katolikus

Magyar

Német

más

református

magyar

más

evangélikus

német

más

görög katolikus

román

más

görög ortodox

román

más

más keresztény

zsidó

Magyar

más

3,9

2,7

7,8

11,1

3,0

4,3

7,4

19,9

12,0

33,3

21,9

12,2

3,1

5,9

3,4

5,4

5,2

3,3

3,0

3,8

3,7

1,6

1,2

3,6

1,2

1,6

3,2

28,7

12,2

22,2

17,8

18,2

12,4

14,8

9,4

21,7

9,1

18,8

26,8

6,3

4,3

13,8

19,6

13,1

8,4

13,2

21,0

14,8

2,6

1,2

5,5

9,4

7,3

36,7

51,4

12,8

16,2

9,2

8,6

15,2

8,1

3,7

7,2

1,8

12,5

11,0

13,3

6,6

11,5

13,5

15,0

25,2

9,1

25,7

22,2

46,6

43,4

37,0

25,0

20,7

8,6

4,6

13,9

22,9

16,3

14,5

24,2

15,7

24,1

6,8

2,4

3,0

8,6

14,8

10,7

12,0

7,4

11,1

13,6

9,0

9,3

9,4

10,8

6,7

12,5

12,2

16,4

13,2

100,0

katolikusnál tapasztaltnak (3,6%). A szláv és egyéb katolikusok között a legmagasabb egyébként az egyházi s főképp az oktatói személyzet részaránya is (15 % szemben a többiek 12%-ával). Összefoglalva a német-sváb hátterű diákok szelekciójának osztály-bázisát a kis-középpolgári és az értelmiségi csoportok viszonylagos túlsúlya jellemzi, míg a többi, többségében magyar hátterű katolikusét a réteg negyedét kitevő közhivatalnokoké és valamelyest a nagypolgárságé.

A dominánsan magyar eredetű reformátusoknál a szláv és egyéb csoportok kis képviseltettsége megkérdőjelezi az etnikai háttér szerinti összehasonlítás statisztikai érvényességét. Bizonyos kontrasztok a kétfajta nemzetiségi hátterű tömb között azonban elég könnyen értelmezhetők. A kisebbségi nem magyar nevűek, akik jórészt - feltételezhetően - asszimilációs késztetés nyomán csatlakoztak a “magyar valláshoz”, sokkal gyakrabban származtak a kis- és nagypolgárságból (27% szemben 19,5%-kal), a magánhivatalnokok (15% szemben 9%-kal) és a szabadértelmiség köreiből (24% szemben 14,5%-kal) mint a magyarok. Orvosi család a magyarok körében fele olyan gyakran sem fordult elő, mint a nem magyaroknál (9% szemben 20%-kal.) Az utóbbiak osztályprofilja tehát sokkal “polgáribb” volt mint a magyaroké. Az előbbieket még a papi és oktatói réteg kiugró képviseltettsége (25% szemben 9%-kal) is jellemezte, ami önmagában is illusztrálta a magyar református medikusok társadalmi hátterének kevéssé “polgári” jellegét.

Az evangélikus diákságban kissé hasonló eltolódást találni, bár itt a különbségek nem olyan markánsak és a “polgáribb” oldalt a német-szász evangélikusság képviselte. Ennek megfelelően a kispolgári és magánhivatalnoki réteg sokkal több diákot bocsájtott ki német (29%), mint más háttérrel (18,5%). Az “úribb” rétegnek számító szabadfoglalkozású és közhivatalnok értelmiség a más (magyar és szláv) hátterűek között viszont számottevően gyakrabban volt jelen (38%) mint a német eredetűek között (28%).

Mindkét görög ritusú egyházhoz tartozó diákságban a többségi román vagy a kisebbségi egyéb (szerb, más szláv, magyar) etnikai háttér jelentős és hasonló értelmű különbségek forrását képezte, ugyanakkor, amikor a görög katolikusok osztály-profiljában globálisan az ortodoxokhoz képest lényegesen nagyobb súlyt kapott a kisértelmiség és a középosztályi rétegek (még a szabadértelmiség, a magán- és közhivatalnokok is). A románokat viszont a többitől mindkét vallásban elhatárolta éppen a kisértelmiség (47% és 37% szemben 43%-kal és 25%-kal) és a paraszti réteg (20% és 33% szemben 12%-kal és 22%-kal) megkülönböztetetten magas s valamelyest a szabadfoglalkozásúak viszonylag kevésbé elhanyagolható (7% és 2% szemben 3%-kal és nullával egyenlő) képviseltettsége. A nem románok ezzel szemben a közhivatalnokok (22% és 19% szemben 9 %-kal mindkét csoportban) és a magánhivatalnokok között (7% és 12,5% szemben 4%-kal és 1%-kal) mutattak fel jelentősebb részarányt a diákok szülei körében. Ezek az utóbbi jelzések elképzelhetőleg a nem román görög vallásúak viszonylag magasabb asszimilációs szintjére (illetve a magyar hátterűek nagyobb részesedésére) utalnak, ami az érintett szülők számára megkönnyíthette a köz- és magánhivatali pozíciók megszerzését, illetve - ellenkezőleg - az ilyan pozíciók várományosait (pl. a névmagyarosításokkal) erősebben motiválhatta a magyar asszimiláció elfogadására a társadalmi erőviszonyok egy olyan konfigurációjában, ahol mind a nemetállam, mind pedig az iparosítás és a gazdasági modernizáció apparátusát magyar vagy magyar asszimiláns (zsidó, német, szláv) személyzet vezette.

Hasonló kontraszthatást fedezhetünk fel a nyíltan asszimilációra beállított magyar (azaz magyarosított) és más nevű zsidó diákcsoport összehasonlításánál. A sokszorosan többségi német és egyéb családnevet hordozók szüleinek túlnyomó részét a leghagyományosabb kispolgári (52% szemben 37%-kal), sőt földműves és munkásrétegekben (9% szemben 5%-kal) találni, míg a formálisan igazolt elmagyarosodottak között rendre magasabb a köz- és magánhivatalnokok (19% szemben 11%-kal) és a többi középosztálybeli értelmiségi (23% szemben 15%-kal), de még a nagypolgári önállók (16% szemben 13%-kal) részaránya is. Amit a “polgári mobilitási” funkcióról fentebb megállapítottunk tehát legtipikusabban a német és másnevű zsidó diákságban valósult meg, míg a magyar nevű zsidó medikusokat inkább a műveltebb középosztályi rétegeken belüli átrétegződés jellemezte. Ez utóbbiak így már közelebb kerültek az “uralkodó keresztény” paradigmához, persze avval a megkötéssel, hogy a kereskedő és iparos kispolgárság az ő “asszimilált” köreikben is a diákság statisztikailag legnagyobb (s a keresztény társaiknál legalább távolról megközelítő mértékben csak a német-katolikus - sváb - és a német evangélikus - szász - miliőkben működő) kibocsájtó közege maradt.

A tanulmányi körülmények néhány jellemzője

Egy sor jelzést lehet adatainkból kiszűrni, melyek medikusaink egyetemi pályájának egyes sajátosságait világítják meg. Ezek azonban nem feltétlenül a legfontosabbnak tűnő mutatók, például nincsenek utalások sem a diplomák minősítésére (pl. a végszigorlat érdemjegyére) sem esetleges későbbi szakosodásra, sem persze a szakmai karrierre. A meglévő adatbázis azonban a későbbi ilyenirányú kutatásokhoz biztos empírikus alapozást nyujt.

A kolozsvári fakultáson tanulók egy része nem helyben kezdte tanulmányait, illetve nem helyben fejezte be. Előfordult minden bizonnyal az is, hogy miután diplomázás előtt elhagyták az erdélyi alma matert, másutt nem is folytatták tanulmányaikat. Végül bizonytalan, hogy a tanulmányok kezdetére és másutt való folytatására meglévő levéltári bejegyzések milyen arányban nyujtanak támpontot arra, hogy kik honnan jöttek és hova távoztak. A tanulmányok kezdetére vonatkozó adat megbizhatóbbnak látszik, hiszen az új beiratkozóknak elvben mindig meg kellett jelölniök korábbi tanulmányaik helyét és intézményét, legyen az gimnázium vagy főiskola. Az eltávozókra vonatkozó adatról csak azt lehet bizonyítani, hogy messzemenően hiányos. Összesen 108 medikusról lehet ugyanis tudni, hogy más egyetemre ment Kolozsvárról, holott Kolozsváron csak a diákok mintegy harmada (1.072) nyert doktorátust. A közel kétezer többi medikusról nem szól a fáma, azaz némák a levéltárak, az előbbiek kivételével, akiknek legtöbbje végbizonyítványt kért eltávozáskor. Igy került róluk bejegyzésre, hogy hova igyekeznek. Mint látható, ezek alig minden huszadik diákot jelentik az ismeretlen egyetemi sorsúak között. Mivel a Kolozsváron kívüli egyetemi tanulmányokat kezdő vagy folytató medikusaink az összes diáknak mindenképp csak töredéknyi kisebbségét képviselik, elégedjünk meg a jelenség felekezetek szerinti bontásának bemutatásával.

10. táblázat

A kolozsvári medikusok felekeze aszerint, hogy hol kezdték s esetleg folytatták-e tovább másutt tanulmányaikat

tanulmányok kezdőhelye

	Kolozsvár	Budapest	külföld	Más[48]	Összesen	másutt tovább tanulók %[49]
római katolikus	87,9	9,5	2,2	0,4	100,0	2,2
református	91,7	6,3	1,2	0,8	100,0	1,7
evangélikus	83,5	8,1	7,8	0,6	100,0	13,8
zsidó	80,4	15,7	3,9	-	100,0	6,4
görög katolikus	92,1	6,9	0,3	0,7	100,0	6 ,6
görög keleti[50]	80,6	18,1	0,9	0,5	100,0	19,1
unitárius	96,5	3,5	-	-	100,0	-
összesen	88,5	8,6	2,3	0,4	100,0	7,3
nyers szám	2.657	310	56	13	3.061	108

A fakultás diákjai között tehát alig több mint minden tizedik kezdte tanulmányait másutt, mint az erdélyi egyetemen, ez utóbbiak legtöbbje is főképp Budapesten, és még ritkábban ismert az, hogy másutt tovább tanultak azok, akik diploma nélkül távoztak. Külföldről elenyésző töredékeik kerültek át Kolozsvárra és még kevesebbről tudjuk, hogy oda mentek tovább. A külföldről jővők túlnyomó része Bécsből került Kolozsvárra (56-ból 50 esetben), ami jól beleillik a bevezetőben rajzolt képbe a bécsi orvosi kar uralkodó helyzetéről a határokon túl tanuló magyarországi orvosjelöltek képzési piacán. Mindevvel is megerősítést nyer az a fentebb tett megfigyelés, hogy az erdélyi fakultás közönsége zömmel helyi beágyazottságú volt középiskolai hátterét illetőleg, ami eléggé megmagyarázza, hogy miért kezdték legtöbben helyben tanulmányaikat. Elképzelhető, hogy a budapesti orvostanhallgatók között ugyanebben a korban kevésbé ritka a modern peregrinus, de erre a valószínű feltevésre egyelőre nincs tárgyi bizonyíték.

A felekezeti egyenlőtlenségek e téren valamelyest megvilágítják a jelenség kolozsvári ritkaságának árnyoldalait. Különösen kevés volt ugyanis az Erdélyen kívül tanulmányt kezdő hallgató a reformátusoknál, az unitáriusoknál valamint a római és görög katolikusoknál, jelentősen több viszont az evangélikusok, a zsidók és a görög ortodoxok között. Mindkét utóbbi csoportnak az egyetemre nem Kolozsváron induló többsége (az összes zsidó diák 16 %-a és az ortodoxok 18%-a) Budapesten kezdett, míg az előbbiek éppoly gyakran külföldön mint a magyar fővárosban (8%). Ez nem meglepő a zsidókra nézve, hiszen a főváros volt az országban messze legnagyobb települési központjuk (ezen belül vagyonos, világi műveltségű és erre aspiráló középrétegeik még inkább itt központosultak), de annál érdekesebb a dominánsan román (s ritkábban szerb) görög keletiek és az evangélikusok viszonylatában, akiknek rokonnépessége zömmel Erdélyi volt. Ami a görög ortodox hallgatók egy ötödét-hatodát illeti, ezek talán azért kezdtek a fővárosban tanulni, hogy az ottani “kozmopolitább” légkörben (melyet a pesti diákközönségben a nem magyar etnikai hátterűek fentebb említett túlsúlya is fémjelzett) elkerüljék az erdélyi egyetem magyar nacionalista atmoszféráját. A szász többségű evangélikusoknál is hasonlóról lehetett szó, de náluk az is könnyen érthető, hogy ezek a jórészt németajkú orvosjelöltek gyakrabban választották a bécsi és más németnyelvű egyetemeket tanulmányaik kezdőhelyéül. Felvételünkben mellékes jelentőségű, de releváns történelmi paradoxon az a tény, hogy a prozopográfiában jelzett magyarosított nevű s többségükben zsidó hallgatónak (az összes mindössze 1,5%-a) már negyed része kezdte Budapesten és további 9%-a külföldön tanulmányait, vagyis aránylag több, mint bármely más kategóriában. A névmagyarosítással kifejezett voluntarista asszimiláció legtöbbször a zsidóság és más allogén csoportok társadalmilag legmobilisabb elemeit érintette, akik még a többinél is sokkal erősebben koncentrálódtak Budapesten[51] és akiknek az iskolai mobilitás terén is gyakran maximálisak voltak igényeik, innen gyakori külföldi tanulmányaik.

Az egyetemi adminisztráció valószínüleg megbízhatóan regisztrálta azt, hogy a prozopográfiában szereplők hány szemesztert töltöttek a fakultáson. A 11. táblázatban közlésre kerül erről egy (szintén csak felekezetsajátos) adatösszesítést, anélkül azonban, hogy az eredményeket közelebbről értelmezni lehetne a szemeszterszámra ható közbülső tényezők ismerete nélkül. Ezen a téren ugyanis éppúgy szerepet játszhattak a “ lemorzsolódás ” vagy – ellenkezőleg - a gyors helyi diplomaszerzés szokásos körülményei, mint rendkívüli történelmi hatástényezők : a tanulmányokkal való felhagyás, más egyetemre vagy más karra való átváltás, illetve a más orvosi karokon eltöltött szemeszterek száma (melyeket Kolozsváron beszámíthattak az abszolválandó tanulmányi időbe), a tanulmányok betegség miatti felfüggesztése vagy haláleset is (ami e korban egyáltalán nem volt ritka még a háborún kívüli időszakban sem), bevonulás katonai szolgálatra 1914-ben vagy utána (ami sokaknak így vagy úgy a kolozsvári tanulmányok végét jelentette), majd 1919 végén a magyar egyetem folytonosságának (és a szemeszterek általa való regisztrációjának) megszünése, ami – mint láttuk – a háborút megelőző és az utolsó háborús félévekben megsokszorozódott számú diák nagyrészénél szintén tanulmányaik megszakításához vezetett. Minderre nincs külön információnk, így a szemeszterszám változásait pontosabban még a rendelkezésre álló változók szerinti bontásban (nemzetiségi vagy felekezeti háttér, stb.) sem tudjuk pontosabban értékelni.

Miután az 1875-ös szabályzat 5 évben (10 szemeszterben) határozta meg a kötelező orvosi képzési időt, a magas (8 feletti) szemeszterszám arányának össze kellett függeni a megszerzett doktori diplomák arányával az érintett diáknépességben. Azonban ez az összefüggés is legfeljebb csak nagyságrendi lehetett, hiszen annak is függvénye volt, hogy az érintettek esetenként milyen gyakran jöttek át más egyetemről és ott hány szemesztert abszolváltak, valamint annak is, hogy a kötelező szemeszterszám abszolválása után milyen gyorsan tették le a végszigorlatot. Ez például a háború előtt vagy alatt végző diákoknál könnyen elhúzódhatott, illetve elmaradhatott az ismert okok miatt (halál, katonai szolgálat, egyetem felfüggesztése). A szemléltetés kedvéért mindenesetre a szemeszterszámra és a doktorátus megszerzésének rátájára vonatkozó adatok egymás mellett kerülnek közlésre a 11. táblázatban.

11. táblázat

A kolozsvári medikusok felekezete a helyben végzett szemeszterek száma és a doktorátus letevésének gyakorisága szerint.

11/A. Kolozsvári szemeszterek száma

	1-2	3-7	8 és több [8 and more]	Összesen [Total]
római katolikus	30,9	31,6	37,6	100,0
református	24,9	27,8	47,3	100,0
evangélikus	34,6	35,5	29,9	100,0
zsidó	33,9	23,4	42,7	100,0
görög katolikus	28,6	24,0	47,4	100,0
görög keleti[52]	27,5	26,2	46,2	100,0
unitárius	27,9	30,3	41,9	100,0
Összesen	30,1	28,5	41,5	100,0
nyers szám	921	866	1.269	3.056

11/B. A doktorátusok számaránya [53]

születési nemzedékcsoport szerint

	1883 előtt	1883-1893	1893 után	Együt
római katolikus	44,9 %	30,7 %	6,0 %	27,7 %
Református	42,7 %	38,1 %	4,0 %	29,4 %
Evangélikus	48,4 %	34,2 %	8,1 %	30,2 %
zsidó	40,4 %	41,0 %	31,7 %	37,1 %
görög katolikus	48,3 %	57,4 %	48,9 %	50,7 %
görög keleti[54]	47,4 %	66,7 %	63,8 %	61,6 %
unitárius	53,8 %	33,3 %	-	36,0 %
összesen	44,7 %	40,5 %	20,9 %	35,3 %
doktorátusok nyers száma	428	450	194	1.075

A 11/A táblázat jól mutatja a diákok által Kolozsváron töltött szemeszterek számának szóródását. A legalább nyolc szemesztert a fakultáson tanulók számaránya összességében meghaladja, elég logikusan, a doktorátust szerzők százalékát, de egyes felekezeti csoportokban nem. Erre további kutatásokkal lehet csak pontos magyarázatot találni. Mindenképp szem előtt kell tartani, hogy a doktorátust helyileg meg lehetett szerezni akkor is, ha az érdekeltek bizonyos számú szemesztert másutt hallgattak le. Mindenképp fontos az az eredmény, mely szerint a diákok két-ötödnél nem nagyobb kisebbsége járta ki az egyetemet Kolozsváron – a levéltári bejegyzéseket alapul véve -, és egy még kisebb részlege tette le helyben a diplomához szükséges végszigorlatait. Ez utóbbi elérésének a valószínüsége sokkal magasabb volt (s még a háborús években tanulóknál sem csökkent) a görög vallások híveinél, mint a többinél. Ez a megállapítás arra mutathat, hogy a hallgatóságnak ez a zömmel a régióban beágyazott román és szerb részlege gyakrabban maradt helyben diplomája elérése érdekében semmint, hogy más egyetemekre vonuljon. Ebben az eredményben bennefoglaltatik a 10. táblázat utolsó oszlopán feltüntetett adatok kritikája is. Mint jeleztük, igencsak bizonytalan értékű (mert valószínüsíthetően súlyosan hiányos) a Kolozsvárról máshova távozókra vonatkozó felekezetsajátos kimutatás. A helyben diplomázók arányaiból, mely megbízhatóbb forrás terméke, inkább arra lehet következtetni, hogy az “ eltávozók ” között sokkal gyakrabban fordulhattak elő az “ uralkodó ” keresztény felekezetek tagjai és a zsidók, mint a többiek.

Pontos jelzéseink vannak a doktorátus letevésének korára nézve is. Ezek igen szignifikánsan változnak, főképp a felekezet és a rétegháttér szerint, mint ahogy a 12. táblázat mutatja. Egyben alkalmunk adódik annak ellenőrzésére, hogy a kolozsvári doktorátus megszerzésének valószínűsége összefügg-e a nagy társadalmi kiválasztási tényezőkkel.

12. táblázat

A kolozsvári medikusok átlagos doktorálási életkora s a diploma letevésének valószínűsége összevont felekezeti és társadalmi rétegkategóriák szerint

Doktorátusok

számaránya[55]

doktorátus kora kerek években[56]

24 és -

25-26

27 és +

együtt

Róm. kat.

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

20,0 %

26,7 %

35,7 %

26,1 %

41,6

42,6

47,9

44,6

33,3

25,5

22,5

29,2

25,0

31,9

29,6

26,2

100,0

protestáns

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

31,9 %

33,9 %

29,9 %

29,0

38,1

44,5

42,4

44,7

38,2

31,9

37,3

26,3

23,7

23,6

20,3

100,0

görög ritusú

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

59,2 %

50,8 %

48,8 %

58,0 %

12,6

19,4

40,0

30,1

42,3

35,5

25,0

33,6

45,1

45,2

35,0

36,2

100,0

zsidó

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

41,3 %

37,4 %

38,4 %

32,2 %

31,6

40,1

51,1

68,4

26,3

27,3

34,9

21,1

42,1

32,6

14,0

10,5

100,0

összesen

36,2 %

37,8

32,6

29,6

100,0

Ami a doktorátus megszerzését illeti, semmiféle összefüggés nem tapasztalható a rétegháttér és a helyi diplomázás gyakorisága között. A legmagasabb százalékot éppen a görög vallású és a zsidó diákok alsóbb származási rétegeihez tartozók érik el felekezeti kategóriáikon belül, de viszonylag magas arányokkal szerepel itt a protestáns “ polgári ” (főképp kispolgári) csoport is. A legfőbb meghatározó ezek szerint az adatok szerint is elsősorban a vallás, anélkül azonban, hogy pontosabban meg tudnánk ragadni hatásmechanizmusa működésének összetevőit.

Egészen más a helyzet a doktorátus korát illetően. Ezen a téren mind a vallás, mind az osztály-háttér nagy hatóerejű determinánsként jelenik meg azoknál, akik Kolozsváron diplomáztak. A felekezetek szempontjából hármas paradigmát lehet azonosítani. Legkorábban doktorálnak a zsidó orvosjelöltek, utánuk következnek az “ uralkodó keresztény ” csoportok tagjai, végül a legidősebb diplomázókat a görög vallások hívei szolgáltatják. Ez a hármas elrendezés messzemenően megfelel a 5/A. táblázaton fentebb megfigyeltnek az érettségi korára vonatkozólag és minden bizonnyal szorosan össze is függ vele. A korábban érettségizők több eséllyel szerzik meg fiatalabb életkorban diplomájukat is, amennyiben helyben diplomáznak. (A többiekről persze nem lehet tudni.) De erős korreláció figyelhető meg a 12. táblázatban – megintcsak hasonlóképp, mint az érettségi koránál – a sommásan mért réteghelyzet és a diploma kora között. Minél “ alacsonyabb ” ez, annál később diplomáznak az érintett diákok. Különösen fiatalon végzik el az egyetemet az értelmiségi gyerekek, akik minden felekezeti aggregátumban (a zsidók kivételével) a legfiatalabban nyerik el végbizonyítványukat. A zsidó kivétel itt annak tudható be, hogy a köztisztviselői karhoz tartozó kevés érintett – ha az aggregátum gazdaságilag nem legprivilegizáltabb részlege is -, mindenképp azt az asszimilált művelt középosztályi kultúrideált testesíti meg, melyben a tanulmányok “ rendes időben ” való elvégzése kötelező elvárás. Igy a zsidó “ alsó ” rétegekből jövő doktorálók között feleannyian sem végzik el tanulmányaikat 24 évesen van ennél korábban, mint a zsidó köztisztviselő apák érintett fiai. Ugyanez a doktoráló kategória azonban a zsidó “ alsó ” osztàlyokhoz tartozóknál viszont két és félszer gyakoribb mint a görög ritusúak “ alsó ” társadalmi kategóriájú jelöltjeiknél.

Még egy fontos mutatóval rendelkezünk a tanulmányi körülményekre vonatkozólag. Ez az ösztöndíjak gyakorisága és jellege. Mint bevezetőben erről már volt szó, Kolozsváron Budapesthez képest egyáltalán nem ritkán kaptak ösztöndíjat a hallgatók. Ez része lehetett az új egyetem benépesítésére indított kormányprogramnak, de természetesen másfajta magán jellegű, alapítványi és közösségi (egyházi, stb.) kezdeményezések is hozzájárultak az erdélyi orvosi karra telepített ösztöndíjak szaporodásához. Nem lehet kizárni, hogy ezenkívül is léteztek magán vagy közösségi támogatást élvező hallgatók (például a gazdag polgárság, az arisztokrácia vagy egyházi gyülekezetek révén), akik ezt nem jelentették be. A levéltári forrásokból ismert ösztöndíjak megoszlása a diáknépességben mindenesetre igen erős egyenlőtlenségeket mutat a fontosabb társadalmi háttér-változók szerint.

A 13. táblázat adatai között mindenekelőtt az ösztöndíjak tulajdonképpeni ritkaságára kell felfigyelnünk, hiszen anyagi támogatásra tanulmányaihoz átlagosan minden hatodik diák számíthatott mindössze. Ráadásul ez a ritkaság az idővel egyre súlyosbodott. Míg az első diáknemzedékek közel negyede ösztöndíjas volt – ez megfelelt a kezdeti “ benépesitési politikának ” -, a század első évtizedében a fakultásra kerülők csak egy ötödének jutott formális pénzügyi segítség, míg a háború előtti és alatti felduzzadt (s csak átmenetileg megcsappant tömegű hallgatóság közül már pusztán minden huszadik részesült ilyenben. (Az ilyen összefüggések értelmezésénél azonban nem lehet kizárni azt, hogy a ténylegesen kiadott ösztöndíjak egy része egyszerűen nem került irattári regisztrálásra s így nem tudunk ezekről.)

13. táblázat

A kolozsvári medikusok felekezete az ösztöndíjak jellege és gyakorisága szerint

13/A. Az ösztöndíjak jellege

	állami	Naszódi	Román	katona- orvosi	magyar más	német - más	Nyers szám	megosz- lás %	ösztön- díjasok %[57]
római katolikus	26,7	3,6	1,8	29,6	41,7	35,0	114	23,1	14,5 %
református	37,6	3,6	2,7	27,0	15,3	5,0	97	19,7	14,8 %
evangélikus	8,9	3,6	-	18,2	5,6	20,0	47	9,5	13,1 %
zsidó	16,8	3,6	-	4,4	2,8	15,0	30	6,1	4,7 %
Görög katolikus	3,0	78,6	20,4	11,9	29,2	15,0	91	18,5	29,9 %
Görög keleti[58]	2,0	7,1	75,2	5,0	4,2	5,0	98	19,9	45,4 %
unitárius	5,0	-	-	3,8	1,4	5,0	13	2,6	15,1 %
összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	16,1 %
ösztöndíjak nyers	101	28	113	159	72	20	493
%	20,5	5,7	22,9	32,3	14,6	4,1	100,0

De a főbb eltérések a valláscsoportok között észlelhetők s az így korán kialakult egyenlőtlenségek szerkezete az időben alig változott mind az ösztöndíjak megszerzésének esélyeit, mind ezek jellegét illetőleg.

Az esélyek terén ismét hármas paradigmát találunk. Messze a leggyakrabban kaptak ösztöndíjat a görög ritusú vallásokhoz tartozó diákok, közöttük is elsősorban a román etnikai hátterűek (itt táblázatosan nem közölt eredmények szerint) és az ortodoxok. A román görög keleti hallgatóknak kereken fele (49,4%-a) volt ösztöndíjas, míg a többi ortodoxnak “ csak ” 27%-a, az uniátus román hátterűeknek összesen 34%-a, míg a többi görög katolikusnak “ csak ” 23%-a. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az alapítványok nagyrésze a román nemzetiségű értelmiség támogatását tűzte ki célul és többen preferenciálisan az erdélyi román érettségizettek számára legkönnyebben elérhető kolozsvári egyetemre küldtek diákokat[59]. Azt lehet tehát mondani, hogy a görög egyházak tagjai a fakultáson kiemelt gyakorisággal nyertek támogatást, mely tétel természetesen többszörösen is megfordítható vagy átfogalmazható: a görög egyházakból származó érettségizettek jórésze csak akkor tudott beiratkozni az erdélyi orvosi karra, ha külső anyagi támogatással bírt ; az érintetteket csak ilyen előny fejében lehetett rábírni arra, hogy a kolozsvári fakultáson folytassanak tanulmányokat ; vagy, az érdekeltek csak megfelelő (s hasonló értékű) támogatás ellenében voltak készek “ átváltani ” orvosira más tanulmányi ágakról (például a papiról), ahol eleve biztosítva lett volna számukra ösztöndíj. A pontos motivációs összefüggéseket csak részletesebb kutatásokkal lehet tisztázni.

Mindenesetre a görög vallások hívei két-háromszor gyakrabban jutottak ösztöndíjhoz, mint a többi keresztények, akiknek dotációs rátája 10% és 15% között ingadozott. Az “ uralkodó keresztények ” támogatottsági esélyei között azonban már kicsik a “ belső ” különbségek etnikai hátterük szerint, bár ezek teljesen nem hiányoznak. Viszonylag leggyakrabban nyertek anyagi segítséget a magyar (15%) és a német hátterűek (14%), akik persze úgyis ezeknek a felekezeti aggregátumoknak a többségét alkották.

Végül a zsidó hallgatók kaptak messze a legritkábban nyilvános forrásból segítséget tanulmányaikhoz. Ezt a tényt azonban hiba lenne egyszerűen és általánosságban valamiféle zsidóellenes diszkriminációnak tulajdonítani, bár egyes ösztöndíjak megitélésénél nem zárhatjuk ki esetenként ezt a lehetőséget sem. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanis hogy a korabeli nem állami – azaz többségében felekezeti és etnikai szempontból sem semleges - dotációk nagyrésze bizonyos célnépességnek volt szánva. Az egyházi ösztöndíjak általában a saját felekezet tagjainak, illetve néha – éppen a zsidó vagy más vagyonos rétegek univerzalista ideológiai töltésű asszimilációs stratégiája keretében – kifejezetten a saját és más vallású diákoknak jutottak ki, amit az alapítók legtöbbször expressis verbis kiemeltek adományleveleikben. A zsidók diákok ritka támogatása inkább úgy értelmezhető, hogy ez a többinél jóval “ polgáribb ” közönség kevésbé is igényelte az ösztöndíjakat vagy mert vagyonosabb volt, vagy/és azért is, mert gazdasági háztartásában az iskolai befektetéseknek s általában a leszármazottak jövőjébe való befektetésnek különösen nagy szerepe volt. Az orvosi tanulmányok pedig a minden szempontból legelőnyösebbnek tekintett értelmiségi átrétegeződési területnek számítottak, melyek egyaránt megfeleltek a legmodernebb és a leghagyományosabb zsidó kis- vagy középpolgárság által fiaiknak szánt jövőtervnek s ezért a családok gyakran minden áldozatot vállaltak megvalósításáért, még akkor is, ha az érintettek nem tartoztak a diákság krémjéhez[60].

Egyébként az ösztöndíjak különböző fajtáinak elosztásánál pontosabban lehet értékelni az egyes dotációk etnikai-felekezeti megkötöttségét. Az állami ösztöndíjakat oktrojálták láthatólag a legkiegyensúlyottabban, bár ezekből a “ magyar ” vallások hívei (reformátusok és unitáriusok) bőven a diáknépességben elfoglalt arányaik feletti mértékben részesültek és a görög ritusúak sokkal ritkábban, de jutott belőlük elég sok zsidóknak is, majdnem a diákságban lévő részesedésük szintjén. A kevés német nevű alapító ösztöndíjából, melyet inkább katolikusok és evangélikusok nyertek el, zsidó diákok szintén viszonylag arányosan részesültek. A magyar nevű alapítványoktól származóknál már markáns részrehajlást tapasztalni a római és görög katolikusok és a reformátusok irányában. Ilyen zsidóknak vagy görög ortodoxoknak csak kivételesen jutott. Végül a Naszódi (volt határőrvidéki) görög-kato-

13/B. Az ösztöndíjak gyakorisága nemzedéki csoportok szerint

	születési év
	1883 előtt	1883-1893	1893 után	Összesen
római katolikus	9,3	17,4	5,6	14,5 %
református	17,1	22,2	7,1	14,8 %
Evangélikus	19,1	15,7	-	13,1 %
zsidó	8,4	6,0	0,8	4,7 %
görög katolikus	52,6	21,3	10,0	29,9 %
görög keleti[61]	67,6	55,0	18,8	45,4 %
unitárius	27,5	17,4	3,1	15,1 %
összesen	23,0	19,6	5,4	16,1 %
ösztöndíjak száma	221	218	52	491

likus alapítvány kedvezettjei (valamint a Blaj-i, Lugos-i, stb. uniátus alapítványoké) majdnem kizárólag (több mint három-negyed részükben) saját vallásúak voltak, a sokfajta többi román alapítványé (köztük a legfontosabbak a Nagyszebeni ortodox egyházéi és a Gojdu-féle) hasonlóan magas arányban ortodoxok[62]. A görög ritusú diákoknak szánt ösztöndíjak elég nagy száma (az összes 29%-a) talán kedvezőtlenül érinthette a román vagy szerb kérvényezők elbirálását az állami és más magyar és német alapítványok dotációinak megítélésénél. Ez kevésbé játszhatott szerepet az összes közel harmadát kitevő katonaorvosi ösztöndíj szétosztásánál. Itt azonban valószínűleg a maguknak a kérvényezők megoszlása mutatott fel felekezeti egyenlőtlenségeket a magyar és a nemzetállammal (s ennek hadseregével) azonosuló nem magyar miliők javára. Románok vagy szerbek alig, de még zsidó diákok is csak elég ritkán szándékoztak a honvédségi pályán keresni boldogulásukat. Az előbbiek bizonnyal elsősorban politikai meggondolásból, a magyar állam apparátusától való elhatárolódás szándékától vezetve. Az utóbbiak inkább azért, mert szokásrendjüktől, történelmi tapasztalataiktól idegen volt a katonáskodás szemben a szabadpiaci pályával, amelyen mindig is nagy számban működtek zsidó orvosok..

Az ösztöndíjak szétosztásának másféle, rejtett szociológiai dimenzióira vet fényt utolsó táblázatunk. Ezek ismétcsak arra mutatnak rá, hogy az iskolai és társadalmi kiválasztási folyamatok legeslegvégén is – melyek egy fiatalkorú népesség parányi töredékét e korban az érettségihez és az egyetemi tanulmányok küszöbéig eljuttatta – még mindig működtek a legalapvetőbb származási, családi, környezeti meghatározók hatásmechanizmusai. A jelen összefüggésben, az ösztöndíjak megszerzésének illetve szétosztásának feltételeit illetően, persze a háttér-determinációknak találkozniok kellett az ösztöndíjat megitélő intézmények gyakran kifejezetten politikai preferenciákon alapuló szelekciós gyakorlatával. Másszóval ösztöndíjat nem (csak vagy feltétlenül) az kapott, akinek anyagilag szüksége volt erre s aki ilyenről tudott s ezért ilyet kért, hanem az, akinek nemzetiségi vagy osztályprofilja megfelelt az intézmények nemegyszer az alapító okiratokban is rögzített elvárásainak.

14 . táblázat

A kolozsvári ösztöndíjas medikusok megoszlása szüleik foglalkozása és felekezetük összevont kategóriái szerint

ösztöndíjfajták

összes hallgató

Ösztöndíjas

diákok %[63]

általános[64]

Román[65]

Katonaorvosi

Róm. kat.

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

4,5

5,1

8,5

14,8

0,8

1,5

2,7

3,4

7,5

13,0

2,2

6,5

7,3

10,4

20,0 %

8,0 %

13,6 %

18,9 %

protestáns

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

5,1

9,1

6,3

16,5

0,8

3,1

8,2

8,9

11,0

23,3

4,4

8,3

8,9

14,6

17,6 %

13,3 %

11,2 %

17,0 %

görög ritusú

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

1,1

1,7

2,8

12,5

36,6

5,3

45,8

2,1

6,1

13,7

4,4

2,2

1,5

9,5

44,2 %

21,3 %

29,3 %

39,7 %

zsidó

alsó

polgár

értelmiség

közhivatal

1,1

5,7

2,2

2,8

0,8

3,4

0,7

1,7

13,0

4,1

2,2

4,3 %

4,5 %

8,5 %

összesen

100,0

16,7 %

nyers szám

176

131

146

2.712

A 14. táblázat, ha elmélyedünk részleteiben, jól demonstrál kétfajta fontos összefüggést az ösztöndíjak megitélésének erősen “ osztályfüggő ” jellegéről és a támogatási rendszer három itteni típusának eltérő elosztási rendszeréről.

A táblázat utolsó oszlopának százalékai a kölönböző felekezeti és rétegkategóriákhoz tartozó diákok ösztöndíjjal való ellátottságának általános gyakoriságát fejezik ki. Ezekből megerősítést nyernek a fentebbi megállapítások az elosztás felekezetsajátos egyenlőtlenségeiről, de kiviláglanak a társadalmi eredetből fakadó egyenlőtlenségek is. Legtöbb eséllyel ösztöndíjhoz minden felekezeti aggregátumban az “ alsó ” rétegek és a köztisztviselők (közöttük a papok és a tanítók) gyerekei jutottak. A szabály alól az amúgy is elenyésző arányú zsidó ösztöndíjasok képeztek részleges kivételt, amennyiben náluk csak a kisszámú köztisztviselő fiai nyertek a többinél majdnem kétszer kevésbé ritkán támogatást. A réteg szerinti arányeltérések mindenesetre majdnem olyan drasztikusak, mint a felekezetek közöttiek. Mind a katolikus, mind a görög ritusú “ polgári ” hátterű medikusok kevesebbszer mint felényi arányban élveztek támogatást mint “alsó ” osztálybeli vagy köztisztviselői hátterű hittársaik. A szabadértelmiségi eredetűek is feltünően ritkán, de a “ polgároknál ” azért valamivel gyakrabban voltak a kedvezményezettek között. Ha az “alsó” rétegek érettségizettjeinek ellátása szociális szempontból lehetett indokolt ‘(“vagyontalanság” “szegénység”), a tisztviselők leszármazottjainak viszonylagosan privilegizált kezelése már a középosztályi kapcsolatháló működésére utal (hiszen az alapítványok intézőbizottságaiban is “hivatalnokok”, nemegyszer egyenesen köztisztviselők – papok, tanárok, bírák – ültek), illetve arra, hogy egyes alapítványok támogatásaikat kifejezetten ennek a tisztviselő rétegnek (például a papok vagy tanítók gyermekeinek) tartották fenn.

Ezek a különbségek maguk is erősen változtak ösztöndíjtípusok szerint. A 14. táblázat három ösztöndíjkategóriájának megoszlását a diákoknak a negyedik oszlopban jelzett összmegoszlásával összevetve lehet értékelni. Ha az összehasonlításban az ösztöndíjasok ritkábbak, mint az összes diák között, az érintett társadalmi kategória alulképviseltettségéről, ellenkező esetben felülképviseltettségéről van szó.

A nem román “ általános ” (azaz magyar vagy német nevűek által alapított) ösztöndíjak kezdeményezettjei között az “ alsó ” rétegek csak a katolikusoknál és a protestánsoknál vannak kissé felülképviselve, a köztisztviselők gyermekei viszont mindenütt. Ez még a zsidó és a görög ritusú hallgatókra is érvényes, akik az ilyen típusú ösztöndíjakban általában ritkán részesültek. Úgy tűnik tehát, hogy itt az ösztöndíjak megitélésének legfontosabb rendező elve a középosztályi nexusok és osztályszolidaritás volt. Ezt a gyakorlatot az állami szervek is támogatták, nemegyszer avval a hivatkozással, hogy a köztisztviselőket (különösen alacsony szinten – pl. a tanítókat) nem fizetik képzettségüknek, értelmiségi hivatásuknak és középosztályi státusuknak megfelelően. A gyerekeiknek adományozott ösztöndíj így valóságos kiegészitő juttatásnak volt felfogható, ami “ kijárt ” az érdekelteknek, nem beszélve arról, hogy a magyar nemzetállam hivatalnokainak támogatása a “ nemzetfenntartó ” elemek erősítését is szolgálta. (Ez persze a görög egyházaknak a táblázatban ebbe a hivatalnok kategóriába sorolt papjaira nemigen vonatkozott.)

A katonaorvosi ösztöndíjak megítélése kissé hasonlóképp történt, avval az eltéréssel, hogy ezeknek megszerzésénél a keresztény felekezetekben a szabadértelmiségi, sőt a protestánsoknál és a görög felekezetűeknél még a “ polgári ” hátterű diákok is valamelyest túl voltak képviselve.

Végül a román ösztöndíjakon a 14. táblázat szerint is az görög uniátus és ortodox hallgatóság osztozott, mégpedig úgy, hogy ezeknek minden társadalmi rétege túl volt képviselve : legerősebben (kilencszeresen) az “ alsóbb ” kategória, legszerényebben (alig két és félszeresen) a “ polgári ” eredetű diákok.

* * *

Elemzéseink egyértelmű s fontos tanulsága csak megerősíteni tudja azt a belátást, hogy a honi értelmiség történelmi kialakulásának legfontosabb meghatározói között nem lehet elhanyagolni – mint ahogy ezt történetírásunk a legutóbbi időkig messzemenően gyakorolta - a vallási és az etnikai eredet vagy háttér tényezőit. Az persze jogos (de másutt tárgyalandó) módszertani aggályokat vethet fel, hogy ezek a tényezők mennyire objektíválhatók az itt használt empirikus jelzésekkel (a családnév nemzeti jellege mint a nemzetiségi háttér mutatója, vagy az anyakönyvi felekezet – a vallásosságra vonatkozó adatok és az esetleges vallásváltások ismerete nélkül). Azonkívül az is kérdéses lehet, hogy mennyire ‘függetlenek’ ezek a statisztikai változók, azaz mennyire határolhatók el a regionális eredet (pl. a ‘törzsökösség’, a helyi társadalmi beágyazottság és kapcsolatháló), a család gazdasági-társadalmi helyzete (apa foglalkozása, vagyon, nemesi státusz), valamint a szintén családilag felhalmozott (vagy hiányolt) műveltségi tőke hatástényezőitől. Mindezekre a kérdésekre további kutatásokban kell keresni a választ.

[1] A tanulmány alapjául szolgáló felmérések az OTKA, az NKFP és a Középeurópai Egyetem anyagi támogatásával készültek.

[2] L. Vörös Károly, Budapest legnagyobb adófizetői, Budapest, Akadémiai, 1979.

[3] Az idevágó legfőbb publikációk Szögi László sorozatában « Magyarországi diákok egyetemjárása az Újkorban » jelennek meg. A legutolsó, 15. kötet Bozzay Réka és Ladányi Sándor, Magyarországi diákok Holland egyetemeken, 1595-1918, Budapest, 2007. Előkészületben van a bécsi és más austztriai, valamint az olasz egyetemeken tanuló honi diákság összeírása 1919 előtt.

[4] Ezek közül a viszonylag kicsiny volumenű s a szakmai csúcselitekre vonatkozó felmérések között több megjelent. L. Például Szakály Sándor, A magyar katonai elit, 1938-1945, Budapest, Magvető, 1987, Geergely Jenő, A katolikus egyházi elit Magyarországon, 1919-1945, Budapest, ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, 1992, Kende Gábor és Kovács I. Gábor, « Egyetemi tanárok rekrutációja a két világháború között » in Kövér György (szerk.), Zsombékok, Középosztály és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig, Budapest, Századvég Kiadó, 2006, 417-506.

[5] Ennek legutóbbi termékét l. Huszár Tibor, Az elittől a nómenklatúráig, Az intézményesített káderpolitika kialakulása Magyarországon (1945-1989), Budapest, Corvina Tudástár, 2007.

[6] Erre több példát szolgáltat a Kövér György által szerkesztett kötet (Zsombékok, id. mű)

[7] L. V. Karády, Peter Tibor Nagy, Educational inequalities and Denominations, Database for Transdanubia, 1910, Research Paper nr. 252, I-II., Budapest, Hungarian Institute for Educational Research, 2003, ua. Educational inequalities and Denominations, Database for Western Slovakia and North-Western Hungary, 1910, vol. 1. John Wesley Publisher, 2004, ua. Educational inequalities and Denominations, Database for Eastern-Slovakia and North-Eastern Hungary, Budapest, John Wesley Publisher, 2006.

[8] Felmérési eredményeinknek az etnikai és felekezeti változók szerinti diákrekrutációra vonatkozó adatainak összefoglalását lásd a www.wesley.extra honlapon.

[9] L. V. Karady, L. Nastasa, The University of Kolozsvár/Cluj and the Students of the Medical Faculty (1872-1918), Cluj, Ethnocultural Diversity Resource Center, Budapest-New York, Central European University Press, 2004.

[10] L. a következő tanulmányaimat : "Jews as Freemasons in Inter-War Transylvania and Voivodina", in The Past of Transylvanian Jewry. Jews as Freemasons in Inter-War Transylvania and Voivodina, in L. Diamant (ed.), Special Issue Studia Judaica, n°5, Cluj, Moshe Carmilly Institute for Hebrew and Jewish History, 1997, 184-193; “ Zsidó orvostanhallgatók a kolozsvári magyar egyetemen (1872-1918) ”, Múlt és jövö, 2000, 1, 112-121. (Erdély különszám). « A kolozsvári egyetem medikusai a magyar orvosi piacon (1872-1918) », Educatio, 2002/2, 237-252. (“Diplomások”).

[11] Az ellenreformáció óta megmerevedett felekezeti határok és az oszmán birodalom visszaszorulása utáni migrációk következtében a kialakuló európai nemzetállamokat - Hollandia és az e szempontból atipikus, mert szövetségi alapon szervezett Svájc kivételével - mindenütt gyakorlatilag az államvallások egyeduralma és az “államalkotónak” kikiáltott többségi etnikum tényleges hegemóniája jellemezte. Magyarországon ezzel szemben számbelileg egyetlen felekezet vagy nemzetiségi csoport sem rendelkezett többségi népességgel, habár a magyar etnikai kötöttségű uralkodó rétegek a nemesség révén a rendi társadalomban korábban is, 1867 után parlamenti legitimációval politikai dominanciát gyakoroltak, melyet a magyar nemzetállam kiépítésének céljaira állítottak be. Erdélyben ugyanakkor a szétszórtan multikonfesszionális népesség mellett etnikai szempontból legalább a 18. század óta minősített román többséget találni. 1900 körül a legnagyobb magyarországi felekezet, a római katolicizmus hívei a népesség 48%-át tették ki, míg a magyar anyanyelvet vallók arányai ekkor haladták meg először valamelyest - félévszázados asszimilációs fejlődés eredményeként - a népesség felét.

[12] Beleértve a magyarosított és zsidós családneveket is.

[14] Együtt az igen csekély számú örmény katolikussal.

[15] 1879-ben és 1880-ban az ortodox diákok még pont háromszor annyian voltak a teljes (érettségihez vezető) gimnáziumokban, mint a görög katolikusok. (MSÉ, 1880, 57.) Az 1908/9 és 1914/15 között érettségizettekre nézve már megfordult a helyzet, amennyiben a görög katolikusok (1701 érettségizővel) enyhe többségre kerültek a görög keletiekkel szemben (1.543). (A MSÉ adataiból készített összesítések.)

[19] Budapest nyers népességszáma megnégyszereződött 1869 és 1920 között. L. Budapest Lexikon, Budapest, Akadémiai, 1993, 2. Kötet, 198.

[20] A pesti egyetemi karoknak a dualizmus korában a kolozsvári egyetemtől eltekintve csak a jogi képzésben volt számottevő intézményes vidéki konkurenciája. 1891-ben például a 2.692 joghallgató kerek 35%-a az országban szétszórt négy állami és hét egyházi felügyeletű jogakadémia diákja volt. (MSÉ 1893, 290.) Később ezek az arányok erősen módosultak elsősorban a kolozsvári jogi kar javára. A XX. század elején a jogi képzés akkori felfutása egyre inkább a vidéki intézményeken zajlott, illetve ide tevődött át.

[21] L. Mészáros István, Középszintû iskoláink kronológiája és topográfiája 996-1948, Budapest, Akadémiai, 1988, 357-358.

[22] A téli félév adataiból végzett számítás. VKM jelentés, 1896, 25. szám, 85.

[23] Nem szabad elfeledni, hogy a dualista korban Temesvár lélekszáma jelentősen (1880-ban 37.800 és 1910-ben 72.600 fővel), Nagyváradé (31.300 és 64.200 fővel) és Aradé kevéssel (35.600 és 63.200 fővel) mindig meghaladta Kolozsvár lakósságának számát, mely 1880-ban 30.400 és 1910-ben 60.800 volt. A korszak elején még Brassó is (1880-ban 29.600 lakóval) nagyságrendileg Kolozsvárhoz hasonlított, ha később el is maradt a népességnövekedésben. L. Magyar statisztikai szemle, 1929, 2. szám, 84.

[24] Igaz, Kolozsváron a korszak elejétől mûködött három klasszikus középiskola, a piarista, az unitárius és a református gimnázium, de így volt ez Brassóban is (egy német evangélikus, egy magyar katolikus és egy román ortodox gimnáziummal), és itt ráadásul 1885-ben egy magyar állami reáliskola is megnyilt. Aradon, Nagyváradon és Temesváron csak két középiskola volt - s köztük csak egy-egy gimnázium, a többiek reáliskolák (tehát az orvosi karon elengedhetetlen latin érettségi nélkül) - az egész korszak alatt. Temesváron ugyan 1897-ben nyitottak ehhez egy állami gimnáziumot is, ez azonban első érettségizőit csak 1905-ben bocsájtotta ki. L. Mészáros István, id. könyv, a városok címszavai alatt.

[25] 1910-ben például Kolozsváron összesen 1.205 középiskolást és 98 érettségizőt találni a fiúgimnáziumokban, míg Temesváron 1.464 tanulót és 90 érettségizőt, Brassóban pedig 1.017 tanulót és 86 érettségizőt. L. Mészáros István, id. helyek. A kolozsvári gimnáziumok korábbi különleges pozíciója az érettségiztetés frontján tehát eddigre felszámolódott.

[26] Ennek felel meg az a tény, hogy a adatbank 3.040 diáknak jelzi születési helyét, 2.817-nek apja lakhelyét, de csak 2.545-ről informál az érettségiztető iskoláról. Ez a körülbelül egy-hatodnyi hiány főképp az “átmenő” diákoktól származhat.

[27] Igaz persze, hogy az így számba vett 133 keletmagyarországi származású orvostanhallgató Pesten önmagában is megközelítette a korabeli erdélyi medikus (141) összes számát. L. VKM jelentés, id. mû, 125-126, 85-86.

[29]Felmérési eredményeim jól demonstrálják 1900-ban a budapesti orvosi kar diákságában a zsidók (47%) és a német nevûek (14%) dominanciáját, szemben a magyar nevûek szerény arányával (26,5%), akik között pedig ekkoriban már számos magyarosított nevû szlávot és németet is feltételezni lehet. Nem meglepő, ha ez a rekrutációs modell erősen “ kozmopolita ” jelleget kölcsönzött a fővárosi intézménynek. Különösen így lehetett ez a kolozsvári orvosi karral összehasonlítva, ahol a zsidó (21%) és német hátterûek (15%) együttes aránya a fenti 4/B táblázatból számított jelzések szerint csak kissé haladta meg a diákság harmadát. A számítások adatbázisát l. könyvemben, Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), Budapest, Replika-könyvek, 1997, 200.

[30] Ha a 4/A és 4/B táblázatból kiszûrjük a német hátterû katolikusokat és a különböző szlávokat, kiderül, hogy a két aggregátumhoz tartozó diákok túlnyomó része megfelel az asszimiláció itt objektivált kritériumainak, amennyiben a 7,5%-nyi nem zsidó szláv vagy egyéb nevûből csak 1,1% vallotta magát másnak, mint magyar anyanyelvûnek, míg az 5,9% katolikus német nevûből csak 1,4% volt egyben német anyanyelvû is. Mindkét csoport túlnyomó része tehát nyelvileg asszimilált magyarként iratkozott be az egyetemre.

[31] Lásd errenézve felvételi eredményeimet a század első másfél évtizedében érettségizőkről, melyekben azonban csak az általános szakirányokat lehetett elkülöníteni, de nem a pesti és a vidéki (nevezetesen kolozsvári) tanulmányok közötti választást: “Felekezet, tanulmányi kitünőség és szakmai stratégia: az érettségizettek pályaválasztása a dualista kor végén”, Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867-1945), Budapest, Replika-könyvek, 2000, 193-221.

[32] Lásd tanulmányomat: “Vallási szegregáció és iskolai piac: más vallású diákok a felekezeti gimnáziumokban (1867-1944)”, Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, 1867-1945, id. könyv, 169-192. ; “Felekezeti szegregáció a magyar iskolai piacon (1867-1944)”, Magyar történelmi iskolaszociológia, szerk. Nagy Péter Tibor, Budapest, Új Mandátum, 2000.

[33] Mûködött ugyan Székelykeresztúron egy másik, mégpedi régi unitárius gimnázium is, de csak ötosztályos “algimnáziumként”, amelyet a korszak végén fejlesztettek ki (1915/16-tól) érettségit adó főgimnáziummá (L. Mészáros István, id. könyv, 260.). A prozopográfiában szereplők közül azonban nem kerültek már ki belőle diákok.

[34] Mint ismeretes, a kir. kat. intézmények a II. József által szekularizált katolikus rendek birtokainak jövedelméből fenntartott állami iskolák voltak, akárcsak a szekularizáció idején különálló “erdélyi római katolikus státus” iskolái. Ám rekrutációjuk még az itteni adatok szerint is markánsan katolikus maradt (bár nem annyira, mint az erdélyi testvérintézeteké) hiszen a kir. kat. gimnáziumból kikerülő kolozsvári medikusok 53% római katolikus a katolikus orvostanhallgatóknak az összes medikus felénél is kevesebb (26%-os) arányával szemben. (Az “erdélyi római katolikus státusz” intézményeiből kikerülő medikusok kerek 70%-a volt római katolikus).

[35] Ezek a balázsfalvi (első érettségi 1853-ban), a belényesi (első érettségi 1853-ban) és a naszódi (első érettségi 1871-ben) görög katolikus és a brassói görög-keleti gimnázium (első érettségi 1866-ban). Brádon csak algimnáziumot tartott fenn a görög ortodox egyház 1869-től. L. Mészáros István, id. könyv, a megfelelő városok címszava alatt. A korszak végén, 1914/15-ben, Brassóban még egy román “nem teljes” reáliskolát is jelez a hivatalos forrás (L. MSÉ, 1915, 266), de ennek - még ha lett volna - latin nélküli érettségije nem képesített volna orvosi tanulmányok végzésére.

[36] L. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, id. könyv, 206-208. Ugyanerre az összefüggésre női és férfi diákok viszonylatában lásd még Iskolarendszer és társadalmi egyenlőtlenségek, id. könyv, 64.

[37] Az idevonatkozó eredményeket nyilvános és országos adatok alapján több helyütt bemutattam már. Lásd például Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon, id. könyv, 22, 96. Saját felvételi eredményeimet budapesti és egyéb helyi mintákon lásd u.o., 84 és Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek…, id. könyv, 206-207. Hasonló felvételi eredmények még a főbb középiskolai tantárgyak szerint is rendelkezésre állnak. L . Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek…, id. könyv, 120, 140 és Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, id. könyv, 186.

[38] A korabeli érettségizőkre vonatkozó országos reprezentatív felvételben a bölcsészkarok és a Mûegyetem után az orvosi és a jogi karok jelöltjei érettségiztek legfiatalabban. L. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, id. könyv, 209.

[39] Az előbbi jegyzetben idézett felvételben is azonos az érettségi korára vonatkozó rangskála. A görög ritusú vallások tagjainak átlagéletkora érettséginél 19,1 éves volt szemben a magyar nevû zsidók 18,2 éves átlagával. A többiek itt is e két véglet között helyezkedtek el.

[40] Az éveket a születés és az érettségi évszámának különbségével, tehát kerekítve kódoltuk.

[41] Egyszerűsített kategóriarendszerben, melynek kódolása a következő alkategóriákra támaszkodik : “alsó” = földműves, birtokos földműves, munkás, szakmunkás, művezető ; “polgár” = kisiparos, kiskereskedő, nagyiparos, tulajdonos, magánzó ; “értelmiségi” = tisztviselő, magánhivatalnok, magas magánhivatalnok, orvos, ügyvéd, mérnök, más szabadfoglalkozású értelmiségi ; “köztisztviselő” = kis közhivatalnok, magasabb közhivatalnok, tiszt, pap, tanár, tanító.

[42] A lenti 9. táblázat szerint a görög katolikus diákoknak majdnem fele (46 %) és a görög keletieknek is több mint harmada (35 %).

[44] A századelő érettségizőinek pályaválasztására vonatkozó felvételem szerint közel minden második görög katolikus (48%) teológiára ment. Ennek megfelelően orvosi egyetemet mintegy fele annyian választottak csak (5%) mint az átlag (10%). Jól megfelel ennek az eredménynek a diákok iskolatípus szerinti pályaválasztására vonatkozó adat az MSÉ-kből, mely szerint 1898/9 és 1907/8 között (csak ezekre az évekre van hasonlóan részletes bontásban ilyen adat) a görög katolikus gimnáziumok diákjainak 43,4%-a papi szemináriumba készült, szemben az összes korabeli érett 15,1%-ával, míg orvosnak 10% ment, tehát kissé több, mint az összes diák 9%-os átlaga. A felvételi mintámban sajnos súlyosan alulképviselt görög ortodoxoknak 12%-a lett pap és 11% orvos. (Ez az utóbbi eredmény azonban kérdéses értékû, hiszen a mintában mindössze 131 ortodox érettségiző szerepelt - az összes 1,2%-a - szemben 1.009 uniátussal - az összes 9,3%-a.) L. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, id. könyv, 204. A görög keleti gimnáziumokban mindenesetre 23% volt a teológus-jelöltek aránya, de 14,4% az orvosi karokra jelentkezőké 1898/9 – 1907/8-ban. (MSÉ adatokból számított arányok.)

[45] Katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok.

[46] Köz- és magánhivatalnokok, szabadfoglalkozásúak, papok, tanárok, tanítók.

[47] A nemzetiségi hovatartozás vagy származás kategóriáit becslésszerűen a családnevek nemzeti jellegével határoztuk meg. A szélmegoszlás nyers számait és százalékait itt helyhiány miatt elhagytuk. Ezeket az adathiányból adódó kis eltérésekkel meg lehet találni az összevont foglalkozási kategóriákra ézve a 10. Táblázat utolsó soraiban és a felekezeti és nemzeti aggregátumokra nézve a 7/A táblázat utolsó két oszlopában. A megfigyelt esetek nyers összértéke N = 2.716.

[49] A Kolozsváron doktorátust nem szerzők arányában, minden bizonnyal hiányos jelzések alapján !

[51] Ez még felvételi eredményeinkből is kiderül, hiszen például a kolozsvári zsidó diákjainknak csak 23% volt magyar nevû, míg 1900-ban a budapesti zsidó medikusoknak 40%-a. L. Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek…, id. könyv, 200. A korabeli névmagyarosítók viszonylagos budapesti túlsúlyára nézve l. Kozma István, “ Családnévváltoztatás és történelem , 1894-1956”, Századok, 1997, 383-452.

[53] A nemzedékcsoporthoz tartozó összes diák százalékában.

[55] Az egyes kategóriákhoz tartozó összes beiratkozott diák százalékában.

[56] A számítások alapja a doktorátus megszerzésének életkora kerekített években a születés és a doktárálás évszáma közötti különbség alapján.

[57] Az megfelelő kategóriákhoz tartozó összes beiratkozott százalékában.

[59] L. Cornel Sigmirean, “ Fonds et fondations de subsides pour les étudiants roumains de Transylvanie à l’époque moderne ”, Colloquia, Journal of Central European History, (Cluj University Press, 2000), vol. III-IV., n° 1-2, 184-202, különösen 188-189.

[60] Az érettségizettek szakmai választásaira rendelkezésre álló felvételi eredményekben talán ezért találni azt, hogy a zsidó diákságban az érettségi jegyétől függetlenül egyformán sokan (24 %) készülnek orvosi karra, ezekre a “ nehéz ” tanulmányokra, ahova a többi diák már eleve ritkábban jelentkezett (felekezetektől függően

csak 7 % - 8 %) illetve éppen annál gyakrabban ment, minél jobb minősítéssel érettségizett. L. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek…, id. könyv, 204.

[63] Az egyes felekezeti és rétegkategóriákon belül.

[64] Állami, német és magyar nevű alapítások.

[65] A naszódi görög katolikus és más görög keleti és katolikus román alapítványok.