Karády Viktor
Zsidók a mai Magyarországon. Az 1999-ben végzett szociológiai felmérés eredményeinek elemzése. Szerkesztette Kovács András. Budapest, Múlt és jövő, 2002 (’Szociológia’, 162 oldal).
Ez a kis könyv a legfontosabb tudományos munka, amely a vészkorszakot átélt zsidóság Magyarországon maradó részlegéről valaha is megjelent.
Igaz, e fenntartásoktól mentes elismerés horderejét gyengíti az a tény, hogy a túlélőkről eddig eleve inkább csak esszék formájában emlékezett meg a honi érdekeltségű társadalomtudomány (akár belföldi, akár külföldi kiadású munkákról van szó) s ezek között is a legjelentősebbek közé kell sorolni magának a kötet szerkesztőjének számos tanulmányát a magyar-zsidó identitás történelmi alakváltozásairól.
Az itteni könyv mindenesetre annyiban egyedülálló, hogy egy ezelőtt valóban soha meg nem kísérelt, reprezentatív szociológiai adatfelvétel eredményeit foglalja össze tematikus résztanulmányok formájában. A 2015 kérdőív alapján végzett, személyes interjúból álló kutatás legfőbb számszerűsített nyers eredményei (melyeket a jelen kötet nem tartalmazza) már korábban megjelentek a Szombat kiadásában.[1] Ennek a könyvnek nem is az adatbemutatás a célja, hanem annak a kérdésnek körbejárása, hogy hogyan ragadható meg az ezredvégi honi zsidóság önképe vagy önmeghatározása, azaz – mivel a csoportidentitás mindig csak a másokkal való konfrontációban jut érvényre -, „hogy ez az azonosság mily mértékben jelenik meg olyan társadalmi gyakorlatokban, amelyek a vizsgált csoportot a társadalom többi csoportjától objektíve megkülönböztetik” (7. o.). Ennek megfelelően a könyv elemzéseinek vezérfonala összehasonlító jellegű, melynek értelmében az öt szerző az immár zömmel (s 1945 óta egyre inkább) Budapesten koncentrálódó zsidó népesség sajátosságait minden alkalommal, amikor ennek értelme lehet, a fővárosi, megfelelően definiált össznépesség (pl. a zsidósághoz hasonló szinten iskolázottak) jellemzőivel veti össze.
Kovács András bevezető tanulmánya az újfajta zsidó identitásstratégiákat, az öndefiníció változásainak típusait tárgyalja. A ’ki a zsidó ?’ kiinduló kérdésre természetszerűen már régóta nem lehet egyértelmű választ adni, hiszen ez a hagyományos közösségek felbomlása óta „a származási és vallási kritériumok valamilyen kombinációjából” (17. o.) indulhat csak ki. Itt a hangsúly a ’valamilyenen’ van, hiszen a tradicionális önmeghatározás vallási elemeinek jó része a mai magyar zsidóságban nem (mint ahogy a nyugat-európaiban sem) vagy csak kevéssé érvényesül. A megkérdezettek 8 százaléka eleve másvallású, de zsidó felekezetűnek is csak 65 százalékuk tartja magát, míg a hitközségi tagok aránya mindössze 26 százalék (17. o.).
Az alapképlet tehát egy erősen szekularizált aggregátum, melyet viszont a nagyszülőkig mért zsidó eredet, a házas gyakorlat és a vallással való kapcsolat jelzései szerint fel lehet osztani különböző típusokra. Ezeknek megoszlása korcsoportok szerint számottevően változik. A generációs különbségek képlete elég egyértelmű. Míg az idősebbek többségükben homogén zsidó hátterűek, a fiatalok között ez csak harmadnál kisebb arányban jellemző (22. o.) Ez az összefüggés azonban távolról sem képezi le a zsidó hagyományhoz való viszonyt. Ellenkezőleg, míg az átlagnál , nevezetesen az idősebbeknél a gyerekkorban még megtartott különböző zsidó hagyomány-elemek (ünneptartás, kóser étkezés, mezüze, sólet főzés, stb.) ritkábban maradnak fenn, a legfiatalabb nemzedékekben megfordulnak ezek az arányok s egyértelmű (bár persze nem többségi, inkább csak a gyerekkori gyakorlathoz képest) a hagyományokhoz való visszatérés trendje (23 o.). Igaz, a legidősebb 70 év felettiek között még többen (16 %) őrzik a hagyományt mint a 35 évnél fiatalabbaknál, de az utóbbiak között sokkal jelentősebb a ’szimbolikus tradicióőrzők’ és a ’visszatérők’ aránya (43 % szemben az idősek 10 %-ával – 25.o.). Míg az idősebb nemzedékek, főképp a közepesen idős 1935-1950-ben születettek végigjárták az identitás-elnyomás kommunista útvesztőit s a többinél messzebb jutottak el a hagyomány megtagadásában, a legöregebbeket ez kevésbé érintette, s a legfiatalabbaknak több alkalmuk volt az 1980-as évektől kezdve a hagyományos életvitel rekonstrukciójára, újratanulására s ezen túl egy pozitív zsidó önkép kialakítására. Míg az idősebbek identitásukat legtöbbször a stigmatizált csoportazonosságtól való menekülés jegyében alakították ki, a fiatalabbak szüleik kötöttségei nélkül, szabadon választhatják az ezentúl elsősorban nem stigmaként átélt zsidó önbesorolást, s vállalhatják ennek szimbolikus tartozékait. A felújított hagyományok azonban, felekezeti jellegük ellenére, most már kevésbé „…a vallásosság indikátorai…, sokkal inkább egy kialakulóban lévő etnikai…csoporttudat számára szolgálnak csoportazonosító jegyként” (39. o.).
Az ilyen ’á la carte’ önmeghatározás keretében sajátos kombinációban jelennek meg a zsidó partikularizmus és a modern univerzalizmus elemei, egyes jelzéseknél jól elkülöníthető típusokban a többé-kevésbé homogén zsidó háttér szerint, mint ahogy ez a könyv végén összefoglalt kutatási eredményekből is kivehető (142. o.). Bár a hivatkozott 9. táblázat számszerű eredményei nem adnak pontos százalékos arányokat, egyértelmű, hogy a homogén vagy részben homogén zsidó eredetűek sokkal kevésbé tekintik magyarnak magukat vagy európainak s sokkal inkább zsidónak, mint a vegyes származásúak. Az előrehaladott felekezeti elközömbösülés jele az is, hogy a zsidó önmeghatározásban mindannyiuknál - még a vegyes hátterűeknél is – messze legnagyobb fontossága van az üldöztetések élményének vagy emlékezetének, míg a vallásgyakorlás vagy a hitközségi kapcsolat nagyságrenddel ritkábban nyer említést a tudatformáló tényezők között (144 o.). Ezzel szemben Izrael létét minden kérdezett korosztályban egyaránt lényegesnek ítélik, elsősorban biztonsági együttható gyanánt, de evvel együtt kollektív büszkeség forrásaként is (145. o.).
Angelusz Róbert és Tardos Róbert kutatási beszámolója a kikérdezettek kapcsolathálóját és kulturális szokásait vizsgálja. Ez tulajdonképpen továbbra is az identitás megközelítésének újabb lényeges szempontjait szolgáltatja, hiszen e két tényező igen nagy szerepet játszik az önmeghatározás típusainak alakulásában.
Tanulmányuk mindenekelőtt azt az (ezúttal nem váratlan) összefüggést objektiválja, hogy a korral – az idősebbektől a fiatalabbak felé haladva – általában csökken a felmenők zsidó homogenitása (a ’vegyes’ hátterűek aránya például pontosan az 1954 előtt és utána született tíz korosztály között duplázódott meg, míg azelőtt csak kevéssé nőtt – 44. o.), éppúgy mint házas heterogámiája is (45. o.). Ezen a téren azonban igen jelentős különbségeket mutatnak a jelzések a férfiak és nők között, mely utóbbiak a megkérdezettek és szüleik között csak kisebbségükben (42 % erejéig) léptek nem zsidóval frigyre, míg a férfiaknál ez az arány globálisan már többségi (56 %). De megfordulni látszik valamelyest a heterogámia általánosodásának trendje a 25 év alatti legfiatalabbaknál is, akik ugyan szintén enyhe többségükben vegyes párokat képeznek, de csak olyan gyakran, mint a náluk húsz-harminc évvel idősebbek. A közbülső nemzedékek ’vegyességi’ hajlama ugyanis már sokkal nagyobb mértékű volt, ami megfelel a kommunista rendszer kifejtette asszimilációs késztetések erejének. A zsidó házas partner választásának korcsoportos preferenciája tehát követi az erősebb zsidó identitás-szimbólumokhoz való kötődésnek a legfiatalabbaknál megfigyelhető terjedését. Az 1989 utáni ’felszabadulás’ így valamelyest a párválasztásban is felerősítette a zsidó kötődések érvényesülését.
A többségi házas keveredés mindenestre valójában továbbra is az elkülönülésre való markáns beállítódást takarja. Statisztikailag ugyanis a mai zsidóság részaránya az egész házas piacon olyan csekély – még olyan lakóhelyi vagy réteg-környezetben is, mint a főváros XIII. kerülete vagy egyes értelmiségi csoportok, ahol még mindig jelentős a zsidóság aránya – hogy ha nem működnének hatékony (ön)szegregációs indíttatások, a zsidó homogámia csak elenyésző lehetne.
Hasonló képletet mutatnak a kapcsolathálóra vonatkozó adatok. A megkérdezettek személyes kontaktusainak kereken 60 százaléka zsidókkal történik, ami ilyen kicsiny felekezeti jellegű aggregátumnál igen magas szintű elkülönülésre utal, hiszen a létszámukban a zsidók öt-tízszeresét kitevő evangélikusoknál ez a ’felekezeti homofilia’ csak 37 százalék s a nagyobb tömegű reformátusoknál is csak 49 százalék (52-53. o.). Az elkülönülés valószínűsége persze szorosan az iskolázás (magasan iskolázottaknál jobban kimutatható), a lakóhely (fővárosban erősebb), a foglalkozás (elitcsoportoknál számottevőbb), a nem (nőknél nagyobb) és önbesorolás típusainak függvénye (bár még azoknak az érintkezési köre is 40 %-ban zsidó, akik magukat kizárólag ’magyar’-nak tekintik – 53. o.). Megfigyelhető azonkívül, hogy a korral egyenesen csökken a a kapcsolatok közösségi zártsága, bár legfiatalabbaknál itt is megfordul a helyzet 65 %-nyiban a kizárólagosság felé (54. o.). Globálisan a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely szerint „az előnyösebb helyzettel együtt jár a homofil orientáció, tehát a zsidó kapcsolatok előnybe részesítése” (59-60. o.)
A zsidó elitek tehát manapság zártabbak, mint a hátrányosabb helyzetűek. Ez annyiban érdekes eredmény, hogy ellentmond a korábbi történelmi trendeknek, melyek szerint az asszimiláció és az evvel járó házas, baráti, vagy egyéb keveredés elsősorban az elitet jellemezte, bár a világháborúk közötti adatokban már feltűnő egyes zsidó munkáskategóriák számottevő vallási elközömbösülése, amely a szocialista mozgalmakban való látványos részvétellel és vegyes házasságok gyakoriságában is kifejezésre jutott.
Nem meglepő viszont, hogy a kikérdezettek partnereinek zsidó hátterével szorosan összefügg érdeklődésük zsidó témák iránt (65. o.), illetve a kapcsolódó partner zsidó önazonosságának intenzitása (66. o.). Hasonló vonatkozik a zsidó hitközségi vagy kulturális intézményekben való aktivitásra is. A homogén zsidó hátterűek két-ötöde vesz részt ilyen tevékenységekben, szemben a vegyes hátterűek mindössze egy ötödével (68. o.).
Angelusz és Tardos tanulmánya a szellemi érdeklődési hálóra nézve is fontos eredményeket mutat be. Mindenekelőtt kitűnik a kikérdezett népesség a fővárosi iskolázottak átlagánál jóval intenzívebb hírlapfogyasztásával (71-72. o.).Igaz, ez az érdeklődés elsősorban a ’balliberális’ sajtótermékekre irányul (a Népszabadságot például az interjú-alanyok több mint fele olvassa s közöttük a személyes kapcsolarendszerük után ’homofil’ típusba soroltak közel két-harmada, szemben az iskolázott össznépesség alig több mint negyedével), de a többi, átlagosan is sokkal ritkábban olvasott újság – különösen az értelmiségnek szánt lapok - kliensei között is ritka, hogy kisebb arányban szerepeljenek zsidók az átlagnál. Még a Magyar Nemzetet is (igaz ez még a nagymúltú lap teljes gleichschaltolása előtti adat) a megkérdezettek 5 %-a olvasta, szemben az iskolázott fővárosiak 8 %-ával.
Ladányi János tanulmánya a fővárosi zsidóság lakóhelyi elhelyezkedésének hosszútávú történelmi alakulását írja le, visszanyúlva a 19. századi előzményekre. Mint ismeretes a városi koncentráció, különösen a regionális és nemzeti fővárosokban, a zsidósára jellemző településszerkezet állandó vonása a modern korban mindenütt, ahol ezt különleges jogszabályok nem tiltották vagy nehezítették meg az emancipáció előtt. A fővárosi koncentráció Magyarországon is rögtön megindult az 1840-es félemancipációs törvény után. A századfordulón a magyarországi zsidóságnak már mintegy negyede budapesti, 1919 után pedig közel fele (főképp, ha a zsidótörvények érintettjeinek egészét számba vesszük). A soá túlélőinek az ismert tragikus okokból kifolyólag – a vidékiek súlyosabb véráldozata s a későbbi migrációk mérlegéből adódóan – már túlnyomó többsége fővárosi. A megkérdezettek nagyapjának is 40 %-a itt élt s a vizsgált népességet a többi mutató (apa lakhelye, születési hely) legalább 70 százalékukban a fővároshoz köti. 86 százalékuk itt is lakik (82. o.).
A tanulmány fő témája azonban a budapesti zsidóság lakóhelyi szóródása az agglomerációban, melyet a 83. és a 85. oldalon található komplex történelmi táblázatok foglalnak össze. A hosszú távú lakóhelyi átcsoportosulás fő elemét egyértelműen a központi, ’régi pesti zsidó’ kerületekből való elvándorlás jelenti, mégpedig három irányba : az Újlipótváros felé (amely trend már 1945 előtt megindult), a budai II. kerületbe, valamint egyéb, főleg szintén budai zöldövezetekbe, mint a XI. a III. kerület, úgyszintén a XIV. (Zugló) is. A második világháború előtt még az érintettek 60 százaléka a régi zsidó kerületekben (a mai V.-VI.-VII.-VIII.-ban) lakott. Ott született az összes megkérdezett közel fele (49 %-a) is. Manapság ez az arány alig 24 százalékra zsugorodott és a vizsgáltak gyerekeinek mindössze 17 százaléka él itt, azaz alig több, mint külön-külön a II. vagy a XIII. kerületben (mindkettőben 14-14 %). 1938-hoz képest a II. kerületben lakók aránya a fővárosi zsidóságban 1999-re 4 %-ról 13 %-ra, a III. kerületben 3 %-ról 6 %-ra, a XI. kerületben 2 %-ról 7 %-ra, a XII. kerületben 2 %-ról 5 %-ra, a XIV. kerületben 5 %-ról 8 %-ra, míg a XIII. kerületben lakóké a magas 10 %-ról 18 %-ra emelkedett. Manapság az Újlipótváros lett Budapest legsűrűbben lakott ’zsidó’ kerülete. (Sajnos a 83. oldal táblázatában minden bizonnyal hibásak az 1946-os évre vonatkozó s a helyes kronologikus sorrendből kilógó számai. Mindenesetre a számok nyilvánvaló anomáliáinak értelmezésére a szerző nem tér ki. Hiányzik itt továbbá a zsidó településszerkezet összevetése az össznépességgel, ami talán minősíteni engedte volna a zsidóság feltűnően gyors zöldövezeti terjeszkedésének adatait, hiszen hasonló tendenciák valószínűleg a nem zsidó népességben is megragadhatók lehetnek.)
Ami a vidéken élőket illeti, az ő városiasodásuk is tovább haladt előre az idők során. De a megkérdezettek kollektív sajátosságai között e szempontból talán a külföldön élő gyerek nagy száma érdemel leginkább említést. Minden kilencedik gyerek külföldön él, ami magasan az országos átlag feletti arány s jól jelzi, hogy a honi zsidóság kivándorlási hajlandósága az utolsó évtizedekben messze meghaladta az országos rokonnépességét.
A budapesti zöldövezeti diaszpórát követően (s ettől nyilván nem függetlenül) megváltozott a zsidók által lakott házak minőség szerinti összetétele is. Ladányi tanulmánya pontosan követi a lakópark átminősülési folyamatát (87. o.). Míg 1938-ban még az érintettek túlnyomó része (80 %) régi bérházban lakott, ez az arány 1999-re 34 százalékra csökkent, főképp az 1930-as években (például Újlipótvárosban) épült bérházak (13 %), az új lakótelepek (21 %) vagy a társasházak, sorházak és villák (17 %) valamint a kertes házak (12 %) előnyére. Az utóbbi lakástípusban, mely a kertes külvárosok jellemzője, azonban még mindig az átlagnál sokkal ritkábban laknak zsidók. Mindazonáltal a továbbra is régi bérházban lakók lakásviszonyai is megjavulhattak, hiszen manapság a korábbinak alig több mint felényi arányban laknak az érintettek udvari (tehát sötétebb) lakásban (88. o.) A gyerekek lakáskörülményei ezek szerint az eléggé durva lakásminőségi jelzések szerint általában jobbak, mint szüleikéi. Tehát ebből a szempontból is tovább fejlődni látszik a zsidóság hosszú távon mérhető ’felfelé’ való mobilitása. Kár, hogy a szerző nem nyúlt vissza a századelő igen gazdag réteg és vallássajátos budapesti lakásstatisztikáihoz (s az ezt feldolgozó irodalomhoz sem), melyekből ez a trend már a 20. század legelejétől fogva kiolvasható lett volna.
Ladányi munkájának érdekes hattyúdala az a megállapítás (főképp a 96. oldal táblázatának tanúsága szerint), hogy a lakóhely-szerkezet átalakulása nem befolyásolta lényegesen az elköltöző csoportok viszonyát a zsidósággal. Igaz, az Újlipótvárosban lakókat több szempontból a többinél homogénabb zsidó háttér vagy kapcsolatháló jellemzi, de ezt már nem erősíti meg a többinél magasabb szintű hitközségi tevékenység vagy akár tagsági ráta sem. Az identitásra utaló jelzések szóródása se nem rendszeres (tehát egymással párhozamosan magas vagy alacsony), se nem felel meg a hagyományos vagy kevésbé hagyományos lakóhelyek feltételezett logikájának. Például a hitközségi tagok aránya a legmagasabb a külvárosi lakóknál, bár ezek a legkevesebb ’zsidó aktivitást’ fejtenek ki mind között s az átlagnál sokkal gyakrabban vegyes házasok. (Egyébként furcsa, hogy Ladányi egyes adatai eltérnek a könyv más szerzőinek azonos tartalmú adataitól. Igy a 96. oldalon a hitközségi tagok aránya igen jelentős, 73 %, míg – mint ezt fentebb jeleztem – a 17. oldalon még csak 26 %-ról szólt, ami bizony alapvető s számítási hibával nem magyarázható ellentmondás. Úgyszintén a zsidók aránya a megkérdezettek személyes kapcsolathálójában Ladányinál 68 %, míg fentebb, az 52. oldalon a társszerzők csak 60 %-ról beszéltek.)
A kötet utolsó tematikus tanulmánya Stark Tamástól származik, aki talán heroikusnak is mondható kísérletet tesz egy sok ismeretlenes egyenlet megoldására s a soát túlélő és Magyarországon maradó zsidó népesség nyers számainak felbecslésére. Vállalkozásának, melyet már korábbi könyv-terjedelmű munkáiban előkészített, főbb nehézségei kettős természetűek. Egyrészt a zsidósághoz tartozók definíciója a kommunista asszimiláció következtében alapvetően megváltozott, nemcsak szekularizálódott, mint az fentebb már tárgyaltam, hanem egyre inkább az önkéntes önbesorolás felé tolódott el. Igy a mai ’zsidók’ egy része 1945-ben nem számított volna a közösség tagjának. Másrészt az érintett népesség fejlődésének legtöbb számba jövő tényezőjére – a soá túlélőire, a visszatérőkre, a háború utáni be- és kivándorlókra, az 1956-ban s azután eltávozókra, nem is beszélve az 1948 utáni természetes népmozgalomról vagy az ’eltünő’ asszimiláltakról – igen kevés a számszerűsített adatbázis. Ezeknek megbízhatósága is minden esetben kritikával értelmezendő, s e téren leginkább csak valószínűsíthető (de nem teljesen bizonyítható) becslésekre lehet támaszkodni.
Stark gondosan mérlegelt becslések sokaságát értelmező s folyton maga elé görgető munkája így állandóan minimális és maximális értékhatárok mesgyéin mozog. A magyarországi túlélők számát 190.000 és 260.000 közé teszi (114-115. o.), amelyekből az izraelita vallásúak csak mintegy 144.000 jelenthettek. Az anyai ágon való leszármazás szerint értékelve a demográfiai és vándorlási együtthatók hatását 2000-re kerekítve 64.000 illetve 119.000 nagyságrendű zsidó népességszámot állapít meg (119. o.). A túlélők leszármazottainak ez utóbbi maximális számában 56 % a nő. Közöttük a 15 évnél fiatalabbak aránya (12 %) kisebb, mint a 65 évnél idősebbeké (13,5 %). (L. 127. o.) Az elöregedés és a nőtöbblet azonban már közvetlenül az üldözések után megfigyelt zsidó népesség demográfiai jellemzői közé tartoztak. Az újabb eredmények közé tartozik az a megállapítás, hogy a munkaszolgálatosok veszteségeinek mintegy 40 százaléka nem a fronton történt, hanem már a szovjet hadifogság következménye volt (105. o.). Fontos az a becslés is, amely a korábban feltételezett alacsonyabb számokkal szemben a kommunista rendszer teljes megszilárdulása előtti évek zsidó kivándorlóinak nagyságrendjét 40.000 körülire teszi (121. o.). Viszont Stark számításai is megerősítik a már régebbi 20.000-es becslést a 1956-os kiáramlók közötti zsidóság létszámáról (122.o.). Ez az érték látszólag nem túl magas, de mégis azt jelzi, hogy a rákosista, sokak által ’zsidó-kommunista uralom’ gyanánt átélt rendszerből menekülők között a zsidóság sokszorosan túl volt képviselve. Ez a korszak társadalomtörténészei számára nem meglepő eredmény mindenesetre úgy is értelmezhető – persze ez sem felfedezés - hogy Magyarország volt az egyetlen új szovjet csatlósállam, melynek a soát átélő zsidósága legalább felényi arányban végleg szülőföldjén maradt.
A tematikus tanulmányok mellett Kovács András a könyv függelékében gazdag válogatást közöl és kommentál a kutatás többi, másutt ilyen formában nem tárgyalt, számszerűsített demográfiai, szociológiai, az identitás felfogására és a zsidóság társadalmi helyzetének megítélésére vonatkozó termékeiből. Ennek az alig két tucat lapnyi összefoglalásnak tulajdonképpen minden egyes táblázata külön reflekciót érdemelne, annyi alapvető társadalomtörténelmi tanulságot hordoznak. Ebből a sokrétű anyagból csak néhányat jelzek itt, főképp olyanokat melyek önmagukban is pontosítani engedik a jelenkori honi zsidóság sajátos kollektív profilját a fővárosi össznépességgel összehasonlítva.
Itt is kitűnik mindenekelőtt a zsidóság továbbra is az átlagnál sokkal ’magasabb’ rétegszerkezete illetve iskolázottsága (akárcsak történelmileg a nemzetállami modernizáció kezdeteitől fogva). A kutatásban vizsgáltak jóval több mint fele vezető állású vagy értelmiségi volt (138. o.), hasonló arányban főiskolai vagy egyetemi diplomás is (137. o.), szemben a fővárosiak mindössze negyedével. Ez a markáns eltérés a társadalmi mobilitás végeredményeit illetőleg annál érdekesebb, hogy a háztartások felszereltségében és általában a különböző használati cikkekkel való ellátottságban (pl. autó, nyaraló, számítógép) a zsidóság és az iskolázott fővárosiak között vagy nincs számottevő eltérés vagy ez néha egyenesen a nem zsidó csoportok előnyére alakul (139. o.).
Ami a zsidó identitás erősségét és tartalmát illeti, fontos megfigyelés, hogy a többé-kevésbé homogén háttér csak marginálisan befolyásolja és magyarázza a kutatásban észlelt különbségeket. Az ’erős zsidó érzésűek’ összaránya 71 százalék volt a kizárólag zsidó felmenőkkel rendelkezőknél, de szintén többségi (56 %) a vegyes hátterűeknél (142. o.). A zsidó tudat hatástényezői között mindannyian majdnem egyformán az üldöztetések tudatát vagy emlékét említik első helyen, bár a többi lehetséges tényező felbecslésénél már jobban megoszlanak a vélemények, amennyiben a vegyes hátterűeknél rendre kisebb súllyal esik a latba pl. Izrael közelsége vagy a zsidó házastárs (144. o.). Érdekes itt – s ez megint a megkérdezettek átlagosan magas szekularizáltságára enged következtetni -, hogy a vallást vagy a hitközségi kapcsolatot mindannyian és majdnem egységesen a viszonylag legkisebb horderejű önazonossági tényezőnek tekintik, felénél is kevesebb fontosságot tulajdonítva ezeknek mint például az üldöztetés élményének, a felmenők zsidóságának, az identitás szubjektív érzésének vagy a zsidó kultúrának.
Az antiszemitizmust a mai magyar társadalomban a megkérdezettek több mint harmada (37 %) ’nagynak’ ítéli, de majdnem harmada (s a 34 éven aluliak 39 %-a) ’csekélynek’ (148. o.). Viszont túlnyomó többségük (63 %) szerint az antiszemitizmus szintje az utóbbi időkben nőtt (149. o.) és pontosan egy harmaduk úgy véli, hogy a következő években ez tovább is fog nőni (150. o.), bár üldözésektől csak elenyésző arányban (4 %) tartanak (151. o.).
Végül igen érdekes eredményeket hozott a kutatás a zsidóság ideológiai-társadalmi beállítottságának jelzéseiről, melyekből az országos vagy a budapesti átlagnépességhez viszonyítva rendre egy az átlagnál lényegesen toleránsabb és (gazdaságilag és politikailag) liberálisabb kollektív összkép bontakozik ki. Legyen szó drogfogyasztásról, prostitúcióról, halálbüntetésről, cigányellenességről, stb. (154. o.) vagy a minősített idegengyűlöletnek egyéb honi változatairól (156. o.), a megkérdezettek minden szempontból sokkal engedékenyebb magatartásról tesznek tanúbizonyságot mint a nem zsidó átlag. Így például még az arabokról is szignifikánsan jobb véleményt hangoztatnak, mint a többiek, bár a svábokról – bár igen magas szintű pozitív megítéléssel – már nem : a kutatás interjú-alanyai a négereket (!) lényegesen rokonszenvesebbnek tartották a sváboknál…
Kovács András elemző konklúziójában (157-159. o.) röviden nem kevesebb mint kilenc (itt jórészt nem említett) attitüd-kötegből állít elénk tipológiát az ezredvég magyarországi zsidóságának ideológiai-mentalitásbeli megosztottságáról. Megkülönböztet egy többségi (56 %), jórészt vallástalan s az értelmiség által dominált liberálisnak minősített típust, valamint két kisebbségi típust, a vallásos-konzervatívot (9 %) és a baloldali-konzervatívot (35 %). Ezeknek kialakulása viszont – a kutatás szervezőjének végső megállapítása szerint – már egyáltalán nem függ össze a családi háttér homogén vagy vegyesen zsidó jellegével (159. o.). Emlékszünk, hasonló eredményre jutott Ladányi János a lakóhelyi szétszóródás fentebb tárgyalt vizsgálatánál is.
A mai, messzemenően szekularizált zsidóságban tehát a felmenőkkel való kapcsolat tudat- vagy viselkedés-meghatározó jelentősége tendenciálisan elhalványulni látszik. A ’zsidóság’, mint a felmenők felekezeti minőségével objektivált kulturális tőke, mintha elvesztené korábbi hatóerejét. Az a tény, hogy a tudati s beállítottságbeli választásokat a leszármazás változói immár csak gyengén határozzák meg, minden bizonnyal a mai zsidóság ’asszimiláción túli’ helyzetének terméke. Ez, sommásan szólva, egy olyan történelmi állapot, amelyben az érintettek a társadalmi valósággal való kapcsolatukat már nem (vagy egyre kevésbé) a korábban sorsdöntő soknemzedékes asszimilációs mobilitás terve szerint rendezik, hanem inkább (s egyre inkább) a személyesen vagy kollektívan megélt, de saját nemzedékük élményforrásaiból kialakított társadalmi érdekeik, értékeik és érvényesülési stratégiájuk logikája szerint.
Ez a helyzet mégsem jelenti azt, hogy a honi zsidóság teljesen beilleszthető lenne a magyar társadalom egyéb, sajátos kulturális-felekezeti hagyományt hordozó aggregátuma közé s a ’zsidóság’ megszűnt volna egyedülálló csoport-tudat formáló tényezőt képezni. Meggátolja ezt a soá emléke, a nemzedékeken át továbbörökített trauma és a továbbélő antiszemitizmus is. Mindkettő, bár történelmi múltra (is) utal, a ma élő nemzedék élményvilágának konkrét részesei, melyek továbbra is a minőségi ’másság’ dimenzióját kölcsönzik a magukat zsidóknak tekintők közösség-élményének, elkülönítve ezt a többi honi vallási vagy etnikai jellegű csoporttudat megnyilvánulásaitól.
Ennek a rendkívüli tanulmánygyűjteménynek a fentiekkel távolról sem lehetett kimeríteni tudományos és közéleti hordalékát. Ahhoz, hogy a kutatás minden tanúságára azok fontosságának megfelelően reflektálhassunk, igencsak kívánatos lenne egy a jelen könyv anyagánál sokkal teljesebb kutatási beszámoló közzététele, amelyben a felvétel összes többé-kevésbé független és függő változóinak statisztikai összefüggés-rendszere pontos megjelenítést nyerne.
[1] Kovács András, Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon. Egy szociológiai kutatás eredményei, Budapest, 2002. (24 oldal)