Karády Viktor
Elözetes megjegyzések
A honi névváltoztatási mozgalom azon társadalomtörténelmi paradoxont képező jelenségek közé tartozik, melyek megjelenési formája tulajdonképpen igencsak banális – hiszen a mindennapi életben való önbemutatás vagy önmeghatározás kollektív mintáit képviseli -, ugyanakkor azonban sokféle s komplex jelentőséggel bir, nevezetesen nyelvészeti, politológiai, szociológiai és történelmi relevanciàval és összefüggésekkel, melyek vizsgálatához már régóta a több társadalom- és embertudomány rekrutál kutatókat. A többdiszciplináris megközelítés szükségességére és hasznaira a jelen kötet is jó példát mutat, hiszen a fent említett szaktárgyak művelőihez itt még helytörténészek és földrajzosok is csatlakoztak.
Mégis, nem szabad elhallgatni, hogy a névváltoztatások tematikájának gazdagsága eddig inkább csak a nyelvészek körében váltott ki jelentősebb kutatói érdeklődést, minden bizonnyal azért, mert ez kapcsolódott egy klasszikus nyelvészeti szakterülethez, az onomasztikához. Kozma Istvánnal írt történelmi összefoglaló jellegű felmérésünkig[1] csak kevés igényesebb társadalomtudományos megközelítést alkalmazó tanulmány jelent meg Magyarországon, de – hozzátehetjük – külföldön is.
A közismert s elérhető irodalom szerénysége talán annak is betudható azonban, hogy a téma elsősorban azokban a többkulturális vagy többnemzetiségi alapon szerveződő nemzetállamokban juthatott nagyobb fontosságra a modernkori államalakulatok között, melyekben a nemzetállam építése jelentősebb ellenállásba ütközött, nevezetesen ott, ahol az elitcsoportokban nagy arányban voltak allogének, akiket a nemzetállam kiépítése során el kellett ‚nemzetesíteni’, nemegyszer hatalomváltás következményeként. Nyugateurópában ilyen helyzet ritkán alakult ki, hiszen a címzetes nemzetépítő elitek etnikai kulturájától (s ennek megfelelő névanyagától) eltérő – s ilyennek is tekintett - kisebbségek vagy nemigen voltak (pl. Olaszországban, a skandináv államokban, Hollandiában), vagy olyan nagy s területileg, társadalmilag, vallásilag s részben még nyelvileg is elkülönülő tömbben (mint Angliában az irek vagy a skótok) hogy kulturális homogenizálásuk nem kerülhetett napirendre, vagy már eleve önálló szeparatista politikai alkultúrát fejlesztettek ki (mint a katalánok Spanyolországban), vagy pedig a társadalomfejlődés federalista irányba mutatott (mint sikeresen Svájcban, kevésbé sikeresen Belgiumban), vagy pedig (mint Franciaországban) a kisebbségek beolvasztásának gyakran erőszakos eszközökkel folytatott politikája megelégedhetett a nyelvi asszimiláció megvalósításával, hiszen itt soha sem fenyegetett a mégoly sajátos (baszk, breton, elszászi német, olasz, provánszi) kulturális kisebbségek elszakadásának, politikai kiválásának vagy önállósulásának veszélye. Ez nem változott a 19. század végén Keleteurópából (1880 után elsősorban Oroszországból) beinduló zsidó, lengyel és más nagy bevándorlási hullámokkal sem, amikor boldogulást kereső, beolvadni vágyó, politikailag elnyomott alkultúrákból jövő s igen csekély etnikai érdekérvényesítő igénnyel és készséggel ellátott tömegek érkeztek Nyugateurópába. A migrációs helyzet általában a társadalmi alávetettségre predesztinál s közvetlenül ritkán fenyegeti a megállapodott nemzetállamok kohézióját.
Más volt a helyzet Magyarországon, ahol a nemzetállamot egy a népesség alig két-ötödét képviselő (s kulturálisan, sőt vallásilag is több kötöttségű) nemesi elit tervezte el s építette ki, úgy, hogy a beolvasztandó kisebbségek jórésze szervezetten (egyházaik, politikai mozgalmaik, iskolahálózatuk, stb. közvetítésével) szembeszállt a tervnek. Ilyen terhes ethnikai-kulturális megosztottsággal egyetlen modern európai kultúrnemzet nem indult történelmi útjára s ez elő is készítette a trianoni tragédiát.
Ugyan történelmileg merőben eltérő, mégis összehasonlításra érdemes helyzetet talán csak a későn (az első világháború után) önállósodott balti államokban és Finnországban találunk, ahol a hagyományos (német, svéd) történelmi elit a nemzetállamiság megvalósulásával új címzetes elit hatalma alá került s ezzel egy tőlük idegen kulturális hivatkozású nemzetesítő program hatálya alá. Finnországban azonban ez a potenciális konfliktushelyzet egyfajta térmegosztásos kompromisszummal zárult az új és a régi elitcsoportok között. A Balti államokban az eleve sokkal kiélezettebb, ‚nemzeti őrségváltással’ járó helyzet hasonló eredménnyel járt, mint nálunk, ami ott is nem mindig erőszakmentes ‚nemzetiesítő’ politikát, agitációt és mozgalmakat váltott ki. Közéjük tartoznak az itt tárgyalandó névnemzetiesítési akciók is. Ezeknek azonban minden bizonnyal a helyi nyelvű publikációkban találni leginkább a lenyomatát, innen az erre vonatkozó s nyugati nyelven elérhető irodalom ritkasága.
Névváltoztatások és nemzetiségi erőtér
Az előbbiekből kiolvasható, hogy a névmagyarosítások tehát nálunk is a sajàtos helyi nemzetiségi eröviszonyokhoz kötödtek s fontosabb társadalomtörténeti sajátosságaikban a tàrsadalmi tér különböző szegleteiben s rétegeiben ezek kihatásait lehet a mozgalom alakulásában tettenérni. Konkrétan azt kell hangsúlyozni, hogy a névváltoztatások itt túlnyomóan (ha nem is kizárólagosan) névmagyarosításokat, ‚névnemzetiesítéseket’ jelentettek s kifejezetten a kisebbségi nemzetállam-épités által előidézett valóságos kényszer-helyzet szülöttjei voltak. Ennek főbb adottságaira itt lehet utalni.
Legfontosabb ebben az összefüggésben a már említett de eléggé nem hangsúlyozható körülmény, hogy a nemzetállamot kigondoló, tervező, hordozó és tulajdonképpen a régi rendszer végéig messzemenően vezető és uraló nemesi elit egy ‚nemzetalkotónak’ kikiáltott etnikai kisebbség nevében gyakorolta hatalmát. A magyarság a nemességen kívül minden jelentősebb társadalmi kategóriában – a parasztságban, a városi kispolgárságban, a patricius és a parasztpolgárságban, sőt a késöbbi trianoni csonkaországot képező középső régiókon kívül a királyság minden más nagyobb földrajzi alkotóegységében is (így a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, Bánátban, Burgenlandban, Kárpátalján) kisebbségben volt. Ennek a kisebbségi helyzetnek mértékét a rendelkezésre álló s a nemzetközi szakirodalomban egyébként párját ritkító igényességgel kidolgozott anyanyelvi vagy ‚legfőbb használt nyelvi’ adatok (pl. az 1900-as vagy az 1910-es népszámlálások adatai) rendre - s érdekelten, tehát nem véletlenül - alábecsülték. A népszámlálások ugyanis a tényleges nyelvhasználaton kívül s evvel amalgamálva a magyar anyanyelviség vagy elsődleges magyar nyelvhasználat bejelentésével demonstrált‚ ‚nemzethűséget’ is mérték. Márpedig az ilyesfajta nemzeti lojalitás vagy elkötelezettség a hatalmi viszonyok függvénye volt s könnyen válhatott a hatalomváltás áldozatává. Ez utóbbinak tömeges jelzéseit szolgáltatja az elszakított területeken az 1910-es és az 1920 utáni népszámlálásokban kimutatott nemzetiségi arányok összehasonlítása.
A komplex és az egyértelmű többséget szintén nélkülöző felekezeti viszonyok szintén szerepet játszottak a nemzetiségi erőviszonyok polarizálásában, amennyiben egyes, ún. ‚kisebbségi’ (azaz zömmel allogén csoportokat tömörítő) egyházak – mint a szerb vagy román ortodoxia, vagy az erdélyi szász evangélikusság - a magyarosítással szembeni intézményes ellenállás lehetőségeit erősítették, míg mások - pl. a neológ zsidó hitközségek ‚önasszimiláló’ tevékenységei, így elemi iskolai hálózatuk elmagyarosítása – ezzel merőben szembenálló ellenhatást fejtettek ki. A magyar nemzetállamot egyértelműen csak két illetve három, a társadalmi elitben számottevő részt képviselő felekezeti tábor támogatta, amely vagy egységesen magyar etnikumú volt (a reformátusok és a zömmel erdélyi unitáriusok), vagy asszimilációs beállítottságánál fogva választotta ezt a magatartást : a neológ s részben a ‚status quo ante’ zsidóság, a ‚rabbinikus’ ortodox zsidóság magyar etnikai többségű régiókban elhelyezkedő részlegei, sőt a haszid befolyás alattiak egyes töredékei is. Ebből a szempontból a többi egyházak szerepe vagy ellenséges vagy változóan ambivalens volt. Még a viszonylag legnagyobb egyházi tömböt (a népesség 47 %-át) képviselő római katolikusok is megoszlottak a sokáig (1848 előtt és azután egyaránt) jórészt aulikus beállítottságú hierarchia és a magyar érzelmű papság között, nem beszélve a szlovák és a horvát katolicizmus szecessziós törekvéseiről. Az evangélikusok hasonló természetű széttagozottsága közismert. A felvidéki szlovák luteranizmusból került ki a szlovák ‚nemzeti ébredés’ számos előharcosa. A többfelekezetűség szempontjából mindenesetre szintén egyedülálló volt a 19. század honi társadalma. Ilyen mértékű hitbeli szétforgácsoltságot sehol nem találni az ellenreformáció után kialakuló európai államalatokban, ahol majdnem mindenütt egyértelmű protestáns, katolikus, illetve – Keleteurópában – keleti ortodox többség uralkodott. A honi helyzetet e tekintetben legfeljebb Hollandia közelíti meg (a kálvinista többséggel szemben a 19. században növekvő s a 20 században többségre jutó katolikus népességével) és talán Svájc (mely utóbbi azonban szövetségi államszervezetet s nem nemzetállamot fejlesztett ki), valamint az 1919 utáni Lettország.[2] A vallási megosztottság érthetően felerősítette mindennemű nemzetiesítési politika és akció tétjét, mert az egyházak politikai hatalmukat változó módon mozgósíthatták és az így kialakult erőviszonyok megosztó tényezőjévé válhattak.
Ezek az adottságok képezték a fentebb említett történelmi ‚kényszerhelyzet’ alapját, mely a névmagyarosítási politika és mozgalmak kiváltó tényezőjének tekinthető. Erre a helyzetre adott vàlasz ugyanis erösen megosztotta a kulturális szempontból többszörösen széttagolt népességet, illetve ennek vezető elitcsoportjait. Röviden, a magyar nemzeteszme igenlöi és érdekeltjei valamint ellenlábasai közötti megoszlást úgy lehet leírni, hogy az esetlegesen pozitiv vàlasz a hatalmi erö- és érdekviszonyok tükre volt. Sommásan ez azt jelentette, hogy a zsidók, a németek és részben a szlovákok is változó módon de asszimiláns, a többi nemzetiség inkább nem asszimiláns alapállást foglalt el, közöttük a Románoknál és a Szlovákoknál erősen disszimiláns politikai mozgalmak is kibontakoztak a magyar nemzetállamiság gondolatával szemben.
A hatalmi viszonyokra lehetséges reakciókat az ‘asszimilációs társadalmi szerződés’ virtuális cikkelyeire adott válasz foglalta össze. A pozitiv vàlasz egyrészt a magyar uralkodó osztály hegemoniájának elfogadásán, másrészt az abban való (tényleges vagy szimbólikus-közelítőleges) részesedésen nyugodott, melynek egyik feltétele nemcsak a magyar nemzetállam eszményével való azonosulás, hanem az önbemutatás, a nyilvános viselkedés, a neveléssel átörökített történelmi emlékezet és a környező lakóhelyi és társadalmi tér elnemzetiesítése, elmagyarosítása volt. A nemzetállam-építés programjának támogatását fejezte ki társadalmilag nagyhatású képletességgel az allogén csoportokban a nyelvi magyarosodás (legalàbb az aktív kétnyelvűség formájában) illetve a hivatalosan (pl. népszámlálásokon, anyakönyvekben, iskolai beiratkozásnál) deklarált magyar anyanyelvűség (‚nyelvi lojalitás’). A programnak természetesen része volt a nyilvános térben megjelenő kulturális szolgáltató intézményeknek (iskolák, szinházak, múzeumok) elmagyarosítása is. Ezekhez a főképp a városokban elhelyezkedő szolgáltatásokhoz azonban közönség is kellett. Ehhez szükséges volt a nemzetiesítést elfogadó s a városokban jórészt allogén hátterű népesség ügyszeretete, nemegyszer ügybuzgósága, látványos kompenzatív ‚magyarkodása’. Érthető, hogy ugyanezekben a körökben fejlődött ki s terebélyesedett a névmagyarosító mozgalom is. Sohasem szabad azonban elvonatkoztatni ezt a mozgalmat két külső körülménytől.
Egyrészt a családnév-magyarosítások nem választhatók el egy sor a legerősebben érintett allogén népességekben (zsidók, németek, szlovákok, örmények) és társadalmi aggregátumokban (városi értelmiség és iskolázott polgárság) lezajló egyéb, s általában mobilitással, a földrajzi és a társadalmi térben lefolytatott migrációs mozgással járó fejlődéstől. Die tartozott maga a városba költözés és a mind antropológiai (életviteli) mind gazdasági értelemben vett polgárosodás, a hosszú vagy elitiskolázás (középiskola s annál fejlebb) általánossá válása, a nők fokozatos (bár a régi rendszer végéig igencsak részleges) egyenjogúsítása, a ‚demográfiai átmenet’ (csökkenő halálozás és születésszám) véghezvitele, s az érdekelt allogén csoportok evvel kapcsolatos többi szimbolikus-nemzeti integrációs aktusa (mint éppen a nyelv- és névváltás, nevezetesen az, ami partikuláris intézményhálójukat érintette : iskoláikat, templomi rítusaikat, egyéb közösségi szervezeteiket) s a csoportok önképének, öndefinícióinak (‚mózeshitű magyar’, ‚Ungarndeutsch’, stb.) ezt követő elmagyarosodása.
Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a családnév-magyarositási mozgalom már igen korán, az 1890-es évektől fogva, hivatalos állami támogatást élvezett. Ez az allogén népességek felé nemcsak szimbolikus, de nemegyszer önkényes és erőszakos adminisztrativ lépésekkel is járt, amely nemcsak a magyar állameszme irányában való beállítottságuk szerint hatott az érintett népességekre, hanem közvetlenül aszerint is, hogy mennyire függtek az államtól, vagy az államot helyi szinten képviselő (megyei, városi, községi) közhatalmaktól. Ennek következtében a ‚Bánffy-terror’ alatt vezették be azt a gyakorlatot, hogy a nemzetiségi utónevű besorolt katonákat magyar névvel regisztrálták a hadseregben. Ugyanakkor (1898) a helységeket lakosságuk összetételétől függetlenül magyar névvel kellett ellátni s nyilvánosan csak ezek használata volt megengedett. A katonaság és az állami vagy közipari kisalkalmazottak körében az idegen családnevűek névmagyarosítását az elbocsájtás terhe mellett kiadott hivatali ukázzal szorgalmazták a millennium utáni években éppúgy, mint 1933 után nemegyszer.
Mindebből érthető, hogy a történelmi idő szempontjából a névmagyarosítási mozgalom felfutása szorosan összefügg a nemzetállam kiépítésének fázisaival, a Polányi Károly értelmében vett honi ‘nagy átalakulással’. Annak a feudalizmus utáni alapvető társadalmi átrendezödésnek képezte mozzanatát, mely értelemszerűen a reformkorral indult be, amikor a független, modern, nyugati típusú magyar nemzetállam programja kidolgozást nyert. Ugyanakkor a társadalmi térben való elhelyezkedése szempontjából a mozgalom elsősorban azokat az allogén csoportokat mozgósította, amelyek leginkább belekapcsolódtak ebbe az alapvetően modernizációs folyamatba, úgy mint érdekelt résztvevők, részt vállalók illetve részvállalásra kényszerítettek.
Amikor a családnév-magyarosításokat – igazoltan - a nemzeti asszimiláció egyik tömeges mozgalmának tekintjük, nem felejhető el, hogy a mozgalom mögött vagy mellett egy sor egészen más természetű, de hasonló irányú és eredményű társadalomtörtnelmi akció és fejlemény is lezajlott, melyeknek azonban a párhuzamosságok mellett külön-külön sajátos mozgástere, hatóköre és funkciói is voltak. Amit nominális asszimilációnak is minősíthetünk, annak szintén megragadható s gondolatilag elkülöníthető egy sor nem csak csoport-sajátosan érvényesülő, de nemegyszer egyedi jellegű társadalmi funkciója. Ezeknek tételes bár csak érintőleges tárgyalására kell most rátérnünk.
Ebben az összefüggésben legelőször a nemzetàllami elkötelezettség kinyilvánitásáról lehet beszélni, tehát arról, hogy az allogén hátterű érdekeltek családnevük magyarrá tételével demonstrálták ‘magyarérzelműségüket’, különösen olyan környezetben, ahol ez nem volt általános, vagy – ellenkezőleg - olyan helyzetben, amikor ezt elvárták tőlük. Ennek a szerepkörnek is, mint a legtöbb lentebb tárgyaltnak, tehát legalább háromfajta motivációja lehetett.
Jelenthetett ez ‘magyarkodást’, a nemzetállam iránti odaadás látványos – hiszen a leszármazottak önbemutatásában is megmutatkozó – demonstrálását, esetleg kompenzativ jelzését akkor, amikor ennek helyzetileg ára vagy tétje volt, tipikusan a nemzeti mozgositàs nagy konjunkturàiban, 1848-49-es szabadságharcban vagy késöbb is 1867 vagy 1896 után nemzetiségi területen, disszimilánsan allogén közegben. A családnév magyarítása itt egyfajta politikai hüségnyilatkozattal ért fel. A látszat ellenére nem szabad lebecsülni az ilyen magatartásnak lehetséges érzelmi töltetét, az újsütetű német, szlovák vagy zsidó magyaroknak magas érzelmi hőfokon átélt magyar identitás-élményét, mely kifejezhette a befogadottság élményét, a felszabadulás vagy felemelkedés tudatát a lenézett kisebbségi sorsból, a ‘magyar urak’ képviselte többségi társadalomba való belépés lelkesítő érzését.
De a ‘magyarérzelműség’ családnévbe vésése stratégikus akció is volt olyan mobilis allogén csoportoknál, amelyek ennek fejében előnyöket – esetleg pozíciószerzést – várhattak azoktól a hatóságoktól, amelyek a magyar nemzetállamot helyileg képviselték. Az ilyenfajta vagy késöbb voluntarista választás a hátterében konkrét érdekek lehettek. Ezeket azonosíthatjuk a középosztály nemegy rétegénél, melynek tagjai szakmai szolgáltató vagy alkalmazotti kapcsolatban voltak a hatóságokkal vagy zömmel a magyar úriosztályból kikerülő szakmai megrendelőkkel. Ilyeneket találunk nagy számban elsősorban az államhivatalnoki, a tanári és a tanítói karban, de a szabadértelmiségben is, míg sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem az államtól messzemenően független egyházak allogén személyzetében, azaz a papságban.
Születhetett azonban az ilyen irányú döntés külső kényszer vagy nyomás alatt is, amikor az érintettek egzisztenciája a nemzeti hatóságoktól függtek s ezek az állam nevében eljárók nevének magyar jellegét a nemzetépítés politikájának célfeladatai közé emelték. Ez történt a millennium utáni évek erőszakos nemzetiesítő politikája keretében, de az 1933-as névmagyarosító törvény után is, amikor a hadseregben, az államvasutaknál, a postánál s egyéb közműveknél a főnökség gyakran ukázba adta allogén beosztottjainak névmagyarosítását.
Ez utóbbi szerepkör már átvezet vagy egyenesen összemosódik avval, amit a hatalmi elit elvárásainak való érdekelt vagy kényszerü megfelelésnek - társadalmi konformizmusnak nevezhetünk. Az előbbiektől az különböztetheti meg legjobban a névmagyarosítások ezen funkcióját, hogy inkább csak szimbolikus érdekviszonyoknak felelt meg s nem konkrét hatalmi vagy professzionális nyomásnak, bár persze az előbbi könnyen átcsaphatott az utóbbiba is. Egy magánpraxistban gyakorló zsidó vagy sváb származású ügyvédet vagy orvost, egy nemesített polgárt vagy kommunista kádert minden bizonnal senki sem kényszerített konkrétan névmagyarosításra. Mégis, abban a lakóhelyi környezetben, szakmai, esetleg társasági vagy baráti kapcsolathálóban, a többségi kliensek körében, a középosztálybeli feleségek teapartijain vagy a gyerekek iskolai köreiben (pl. a cserkészcsapatban) vagy hasonszőrű pártmunkások között, mely az érintetteket körülvette s melynek mértékadó köreit a városokban annak idején legtöbbször magyar úriosztály tagjai vagy a náluk elfogadást kereső más asszimilánsok szolgáltatták, később az 1945 utáni ‘új rendszerben’ a ‘nemzeti kommunizmus’ látszatát mindenárron fenntartani igyekvő s szintén nagyrészt volt középosztálybeli aktivisták, a magyar családnévre való átváltás a miliő által pozitívan értékelt gesztusnak számított.
Ennek tudható be, hogy a szabadfoglalkozások allogén hátterű tagjai között mindig a legnagyobb arányú volt a magyar nevet viselők aránya, nemegyszer már a régi rendszer végén többségi is, mint például a budapesti zsidó ügyvédek (61 % 1939-ben) és orvosok (53 % 1939-ben) között.[3] De kimutatható ennek a szimbolikus ‘megfelelési kényszernek’ a hatása nemegy vegyes házasság allogén (tipikusan zsidó) partnerénél, nem beszélve a régi rendszer alatti számos zsidó ‘kitérőről’, akiknek jórésze az ország fasizálódása és az üldözések előtt hasonló motivációval igyekezett magyar nevet felvenni, legalábbis addig, amíg ez egyáltalán lehetséges maradt a régi rendszerben s nem állt be (1937 után) erre vonatkozólag is az asszimilációt leállító hatósági tilalom. Igaz, az effajta konformizmus az érintett allogén csoportok hagyományosabb köreiben ellenhatást szült s nem ritkán volt egyenesen rosszallás tárgya, így például az ortodox zsidóságban, melynek tagjait a névváltoztatások nem is igen mozgósították. Az asszimiláns beállítottságúakat azonban ez ritkán tántorította el, hiszen a névmagyarosítás – akárcsak a többi, látványos asszimilációs lépés – betervezett és előre értékelt identitáskeresésük integráns elemét képezte.
Az ‘asszimilációs konformizmus’ sok példáját szolgáltatták a mindenkori allogén hátterű gazdasági vagy politikai hatalmi csúcselitek. Miután történelmileg – köztudottan – a gazdasági modernizáció többségi élharcosait és haszonélvezőit elsősorban a zsidó és emellett a más nemzetiségi kisebbségből származó polgárság szolgáltatta, nem véletlen, hogy a kettős monarchia mintegy 280 nemesített zsidó családjából sokan, de azért csak kisebb töredékük, 126-an (45 %) vettek fel magyar nevet, köztük 40 –y végződésűt, tehát ‘valódi nemesi’ hangzásút. A nemesitett magyar-zsido családokból mindössze 60 ‘tért ki’, s ez utóbbiak között már 32 (53 %) magyar nevet is választott, bár nemegyszer csak kettős név formájában (mint a Hatvany-Deutsch fiúk, vagy a Madarasy-Beck-ek).[4]
Bár erre nem ismerek pontos összeírást, a nem zsidó allogén polgárság s különösen az idegen nevű s nem kis számú arisztokrácia és nemesség körében a névmagyarosítások nemigen váltak gyakorlattá, még a legnagyobb nemzeti felbuzdulások korában sem. Általában a honi úralkodó réteg pozícióban lévő tagjai magukra nézve nem érezték hatályosnak az ‘asszimilációs konformizmus’ elvét. Erre jó példát szolgáltatott más-más korban két belügyminiszterünk. Wenckheim báró az 1868-ban felavatott Lipótmezei Elmegyógyintézet frissen kinevezett igazgatójának, bizonyos Dr Schnirch-nek tanácsolta nyomatékkal, hogy magyarosítson, ahogy ez egy ilyen fontos nemzeti intézmény igazgatójának illik. A kitűnő aposztrofált bizonyára némi iróniát is kevert válaszában : “Én ebben a kérdésben Excellenciádat követendő példának fogom tekinteni.”[5] De nem kevésbé visszás Keresztes-Fischer Ferenc 1933-as híres, az addigi legnagyobb névmagyarosító kampányt beindító rendelete, melyet a jeles politikus teljes nevével jegyzett, ugyanakkor, amikor az aláírt szöveg kifejezetten tiltotta a kettős nevek felvételét.[6]
A hamis történelmi analógiák látszatának kockázatát is vállalva említhető ebben az összefüggésben a kommunista mozgalomban elvárt nemzeti konformizmus elve, mely megkívánta – de a különböző hátterű allogén érdekeltektől nem egyformán – hogy Magyar névvel szerepeljesen a politikai nyilvánosságban. Ezt a közzszereplő zsidó származású pártkáderek majdnem kivétel nélkül érvényesnek tekintették – a sztálinista ‘négyesfogat’ tagjai is mind magyar nevet viseltek, míg a más származásúak sokkal kevésbé, mint ezt Münnich Ferenc példája igazolja. Különösen a fegyveres testületben tevékenykedő zsidó hátterűeknél tünik fel a magas magyarosítási arány.[7] Ebben persze szerepet játszott az is, hogy a Horthy rendszer jobboldali propagandájában még ‘judeo-bolsevistának’ aposztrofált vezetőknek jól felfogott politikai érdekük diktálta, hogy elkerüljék a ‘zsidó uralom’ közkeltű sztereotíp benyomásának látszatát.
Az asszimilációs kihívásra való válaszon kívül volt azonban a névmagyarosításoknak több más s rejtettebb szerepköre is, melyek ugyan összefügghettek asszimilációs törekvésekkel, de sajátos, külön hatásmechanizmussal is bírtak.
Közöttük kiemelten érvényesült egyfajta, az identitás modernizációját célzó stratégia a nemzetállamiság égisze alatt. Miután Európában a 19. század második felében a területi hatalmak nagyrésze[8] kultúrnépi alapon nemzetállammá alakult, s a nemzetállami fejlődés még a soknemzetiségű Oroszországban, sőt – a XX: század elején már az Oszmán birodalomban is – érvényesült, nem beszélve az e tekintetben decentralizált Habsburg birodalomról, melynek főbb régióit 1867 után egyre inkább az ott domináns nemzetiségi csoportok kezdték uralni, mintegy államokat alkotva a birodalomban – amennyiben az államhatalom több területén (helyi adminisztráció, iskolázás, rendészet, szociális ügyek) bizonyos mértékű területi autonómiát szereztek -, a kisebbségek számára a többségi vagy vezető nemzetiségibe való betagolódás szükségessége mint modernizációs elv jelentkezik, igaz, az önálló nemzeti lét alternatívája gyanánt. Ez konkrétan azt eredményezte, hogy a századvég közösségi mozgalmainak elitje vagy a többség irányában asszimiláns, vagy saját nemzetelvet hangoztató disszimiláns álláspontra helyezkedett, de tette mindkettőt a korszerűség égisze alatt. A ‘nemzeti univerzalizmus’ vagy az ‘univerzális nemzetelv’ s a kultúrnépi identitás kánonja más lehetőséget nem engedett meg modern, nem osztályhoz kötődő, más partikuláris érdekeken túli (államiságban működő) társadalmi formációkban.
A névmagyarosításokban kifejezett ‘modern’ nemzeti akkulturáció azokat a csoportokat jellemezte, melyek vagy túl gyengék voltak saját nacionalizmus kibontakoztatására, vagy még nem érték el ezt a stádiumot, vagy más okból. Közéjük tartozott például a zsidók nagy része is teljes emancipációjukat és beolvadásukat támogató környezetben, mivel társadalmi felemelkedésüket, sőt kollektív biztonságukat is az erős és befogadó nemzetállamokban (mint Magyarországon vagy Nyugaton) látták legjobban biztosítva. A ‘magyar zsidó’ vagy a ‘mózeshitű magyar’, ahogy a hivatalos identitásjelzések ezt az 1895-ös recepciós törvény után egyre gyakrabban feltüntették, egyben ‘modern zsidó’ is volt. A hagyományos zsidó életmód követése viszont az így minősített ‘modernek’ szemében egyenértékű volt az elmaradottsággal, az archaizmussal, a haladás visszautasításával. Ilyen értelemben a névmagyarosítást – akárcsak a többi asszimilációs aktust vagy magatartási formát - az érintettek az alkulturális partikularizmus megtagadásával modernizációs lépésként is átélték. Nem véletlen, hogy ez a beállítottság nálunk legfőképp a neológ (vagy ‘kongresszusi’) zsidóságban dívott, akiknek tradicionális kötöttségű hittársai kötelező szokásrend keretében tartottak tiszteletben mindenfajta hagyományt egy olyan antropológiai rendszer keretében, ahol az életmódot (az étkezési, házberendezési, időbeosztási s egyéb szokások integrált egységével), szigorú vallási előírások szabályozták. Ebben a logikában a névmagyarosítások kifejezetten világosiasodást is képviseltek. A családnév-átörökítés szokásrendi szabályának megtörése, akárcsak a kulturális hagyománybontás bármely formája, egyben szekularizációs aktusnak is minősült. A zsidó ortodoxia ennek is betudhatóan alig vett részt a mozgalomban, mint ahogy ezt egyértelműen demonstrálják az ortodox körök névanyagának belső arányai.[9]
A névmagyarosítások modernizációs funkciójának volt azonban egy egészen sajátos aspektusa, mely az életvitel s az egyéni életstratégia individualizálására irányult. Ez is elsősorban a zsidóságot érintette. A zsidó családnevek ugyanis történelmileg, II. József idejéből, az államhatalom által oktrojált s – kivételektől eltekintve - német nevek voltak, melyeknek túlnyomó részét csak zsidók vagy többségükben zsidók viselték. Ez a névhasználat – lentebb tárgyalandó stigma jellegétől most eltekintve – törzsi besorolás szerepét is játszotta. A német-zsidó névvel az érintettek nem csak mint individuumok mutatták be magukat, hanem mint a zsidó népesség tagjai, egy kollektív kijelöltetés tárgyai. A névmagyarosítással nem csak megszűnik ez, de az egyénileg választott új magyar névvel a érdekeltek hivatalosan elismert egyéni identitást is nyernek, melynek továbbvitele a leszármazottaknál lehetővé teszi – a tágabb (pl. felekezeti vagy népi) csoportidentitás esetleges fenntartása mellett is – egyéni-családi nyilvános identitáshagyomány kifejlesztését. Megengedte ez a családi genealógia egyfajta szimbolikus újraindítását a teljes személyesítés égisze alatt. Az ilyenfajta individualizálódás, akárcsak a vallásváltás, a felekezetnélküliség, a lakóhely megválasztása (pl. városba költözéssel), a szakmai mobilitás, a személyes párválasztás vagy a válás, ilyen értelemben a feudalizmus után kialakult lehetséges modernizációs magatartásformák integráns részét képezte.
Az új, magyar családnév választásának tudati szinten gyakran magas érzelmi hőfokon átélt funkciója a stigmakezeléshez kötődik. A társadalmi stigmatizálás természetesen nem a névre vonatkozik, hanem arra a csoportra, rétegre vagy etnikumra, melyre a név jellemző.Az érintettek a névmagyarosítással elvben azt remélhették, hogy megszabadulnak a stigmaviselés társadalmi terheitől, az önbemutatáshoz kötődő azonnali kollektív azonosítástól, a korcsoporton, szakmai közegen, lakóhelyi környezetben vagy a mindennapi érintkezés során elszenvedett megkülönböztetéstől, esetleg az evvel járó inzultusoktól vagy atrocitásoktól. Az ilyenfajta negatív megkülönböztetés elsősorban azokat érintette, akik egyértelműen allogén jellegű és csoport-sajátos (tehát kollektív azonosítás tárgyát képező) családneveket viseltek s egyben foglalkozásuk vagy/és szakmai-gazdasági valamint lakóhelyi mobilitásuk folytán kikerültek közösségükből. Ez a helyzet Magyarországon elsősorban a zsidóságot sujtotta, de helyileg egyes polgárosuló és modernizálódó allogén aggregátumok főképp városiasodó részlegeit is, így békeidőben esetenként – bár sokkal ritkábban – németeket, szlovákokat vagy másokat is. Ismerünk azonban olyan történelmi konjunktúrákat, amikor a stigmatizált allogén identitástól való menekülés más nemzetiségi csoportoknál is jellegzetes magatartássá vált, különösen sajátos veszélyhelyzetekben. Ez történt a honi németeknél közvetlenül a szovjet megszállás után, amikor a német név nemritkán elég volt a férfiak munkatáborba hurcolásához vagy a szerbeknél az 1948-ban kibontakozó jugoszláv ellenes politikai hisztéria idején. De hasonlóképpen lehet értelmezni 1939 és 1944 között a honi németség egyes részlegeiben a Dunántúlon és az Alföldön a náci terjeszkedés ellenében néha előforduló demonstratív névmagyarosításokat (sváb ‘hűségmozgalom’). Mindezeknél a névmagyarosítások eggyfajta felszabadulàs-élménnyel jártak együtt. Ez, érthetöen, annàl erösebb lehetett, minél sulyosabbnak minősült az elszenvedett stigma (pl. a zsidóságban).
Az stigmahordozó idegen név eltünésével természetesen az érintettek azonnal nem mentesültek minden evvel járó megkülönböztetéstől, hiszen státuszukat ezután is a stigma eredetére vezették vissza : a magyarosító zsidó vagy sváb saját környezetében továbbra is Magyar nevet viselő zsidó vagy sváb maradt. Idővel azonban, főképp más környezetben, különösen leszármazottaiknak már sikerülhetett az új névvel eltüntetni a származási stigmát, nemritkán úgy, hogy az utódoknál már az eredettörténet kiindulási pontja is feledésbe merült.
A valóságban azonban ennek az ideálisnak képzelt vagy tipikusnak tekintett narratívának egészen más változatai is megvalósulhattak, nevezetesen olyanok, amelyekben szerepet kapott a névstigma enyhített formában való átörökítésének szándéka, tehát egyfajta vállalása is, illetve a névstigma ugyan enyhébb de markáns fennmaradása a magyarosított név közvetítésével. Ez akkor történt, amikor a Magyar névválasztás maga is jellemző volt a stigmatizált csoportra. Ezt például a névmagyarosító zsidók által választott magyar nevek mintegy negyedére lehet viszonylagos statisztikai gyakoriságuk révén feltételezni a legújabb kutatások alapján.[10] Olyan magyar nevekről van szó, amelyeket csak zsidók vagy túlnyomóan zsidók választottak. Ez egy viszonylag zárt, bár történelmileg elképzelhetően valamelyest változó összetételű névlista, amelyet azonban az érintettek és környezetük többé-kevésbé egyértelműen azonosítani képes, mint a csoport tagjaira jellemzőt.
A stigma-elhárítást célzó rejtekezés és ugyanakkor bizonyos mértékű identitásőrzés stratégiáinak paradoxonnak tűnő egysége illetve egyidejűsége a stigmatizált csoportok asszimilációs magatartásainak egyéb megjelenési formáiban is megfigyelhető. A lakóhelyi elvegyülés sem nélkülözte történelmileg gyakran (máig bezárólag) a valamelyest rejtett gettósodás kialakulását új környezetben.[11] Az asszimilációs vallásváltásnak a modernizálódó zsidóságnál jellegzetes dinamikájában is megtalálható a ‘kitértek’ csoportosulása azokban az egyházakban (pl. Magyarországon az unitáriusoknál, más katolikus dominanciájú országokban - mint a Kettős Monarchia lajtántúli részein - az evangélikusoknál), melyek egyrészt talán kisebbségi kultúrájuknál fogva is befogadóbbaknak bizonyultak, másrészt – ettől ugyan teljesen függetlenül – bizonyos társadalmi távolságot is generáló rítusrendjük viszonylag kevésbé tért el a zsidókétól, de amelyeknél a zsidó betérők gyakrabban is találhatták magukat ‘egymás között’.
A stigmatizáltság csökkentése mellett a névmagyarosítási mozgalom további fontos funkciója egyfajta szimbolikus stàtusz-mobilitáshoz való hozzájárulás volt, amely legtöbbször az érintettek által már elért szakmai-társadalmi mobilitást kisérte vagy erősítette meg a magyar uralkodó osztályok erőterében. Ez a funkció gyakorlatilag minden résztvevőnél fontos motivációt képezett, persze különösen azoknál, akiknek szakmai érvényesülésében a helyi dzsentri körökkel való jóviszony, a hozzájuk való hasonulás, s ennek kívánatos viselkedési modellként való értékelése jelentőséggel bírt. Ezt a zsidó és más nemzetiségi hátterű értelmiséginél éppúgy tetten érhetjük, mint az 50 hold feletti tirpák (nyírségi szlovák) vagy a sváb paraszt-polgároknál, mert hogy – amint ezt annak idején Herczeg Ferenc egyértelműen megállapította – 50 hold felett az ember már magyar úr…Márpedig az ‘úr’ szerep és az ‘urak’ szimbolikája elsősorban a magyarsághoz kapcsolódott, hiszen az ‘urak’ (nevezetesen a nemesség) többsége is az volt. Ez még a századvég földbirtokosainak nemzetiségi önbesorolásából is jól kiolvasható.[12] Innen eredeztethető többek között a nemesi hangzású – pl –i végződésű választott nevek kultusza a keresztény allogén névmagyarosítók között (mivel más, régiesített vagy egyéb módon ‘nemesített’ – pl. kettős hangzókat tartalmazó – nevek választását a belügyminiszter általában nem engedélyezte). Lehetett remélni, hogy az esetlegesen nemesi származásra utaló –‘i’s neveket később y-ossá lehet átváltani, ami még erősebb ‘dzsentrifikációs együtthatót’ hordozott (ha nem is bizonyította egyértelműen a nemesi származást). Azért érintett ez a gyakorlat elsösorban keresztényeket mivel ők könnyebben hitelesittethették alkalom adtán a nemesi eredet fikcióját, mint a zsidókként számontartottak (pl. nevük informális átalakításával egy y-s vagy th-s vagy eö-s változatban).
A névmagyarosítással járó státusmobilitás akkor is bekövetkezett, ha az aktust nem az elvárt pozitív felhanggal – pl. gúnyolódva – fogadta az érdekeltek környezete. Hiszen maga az így demonstrált magyarosodási szándék is megváltoztatta a zsidó, sváb vagy szlovák polgár helyét a honi úri társadalomban, különösen amikor ezek egyéb ‘magyarság-jegyeket’ is fel tudtak mutatni. Ezért lenne érdemes pontos elemzés alá venni egyes mobilis s az úri osztályba betagozódó, esetleg hivatalosan is oda csatolt allogén hátterű alcsoportokat névmagyarosítási gyakoriságát és gyakorlatát – a közhivatalnokokét, virilistákét, birákét, tanárokét, szemen a hasonló hátterű papokkal vagy paptanárokkal, akiket esetenként nemzetiségi hiveik vagy hierarchiájuk eltántoríthatott nevük megváltoztatásától. A nemzetiségi egyházközségek – nemcsak a zsidó ortodoxia - ezen a téren is inkább hagyományörzőnek bizonyultak.
Végül nem szabad lebecsülni a névmagyarosítások esztétikai funkcióit, melyek a társadalmi térben szintén nem semlegesen vagy véletlenül jutottak érvényre. Közismert, hogy a névváltoztatások egy töredéke ‘névcsinosítást’ célzott s magyar családnevekre vonatkozott (különösen a ‘legmagyarabb’ pl. kálvinista közegben), főképp olyanokra, melyeket a környezet dehonesztálónak, társadalmilag degradálónak foghatott fel. De az esztétikai funkció az asszimilációs erőtérben mintegy önmegvalósító proféciaként is működött. Az idegen nevet azért lehetett esetenként ‘csúnyának’ tekinteni, mert idegen volt: A ‘szép név’ kanonizált társadalmi definíciója nem egy, főképp középosztályi körben egyszerűen a magyar név volt, mégpedig lehetőleg a nemesi hangzású, a lehetőleg régies (’ősi’) jellegű magyar név…Az asszimilációs erőtér szabályai felülírták az esztétikai erőteréit.
Nem marad ezek után helyem másra, mint hogy kiemeljem, milyen jelentős lehetne az olyan kutatásoknak a hozama – nem beszélve kutatástechnikai eredetiségükről - melyek a névmagyarosítáok kvantitatív vizsgálatát két irányban is kiterjesztenék. Egyrészt a társadalmi értékrend felől megközelített névminőség elemzése tűnik igéretesnek, ha ez összekötődik a nagy ‘független’ eredetváltozókkal (mint a foglalkozási státusz, a vallás, a nemzetiség vagy a régionális kapcsolatháló). Másrészt fontos lenne megkísérelni minél többféle asszimilációs jelenségnek (a társadalmi mobilitással összefüggésben) helyi, régiónkénti és össztársadalmi de főképp párhuzamos vizsgálata. Az eddigiekben a kutatásban nemigen objektivált összefüggések láncolatát lehet sejteni a nyelvi magyarosodás, egyes felekezeti és nemzetiségi vegyesházasságok, a lakóhelyváltoztatás, a városiasodás, (főképp a zsidóságban) a vallásváltás, a lakberendezés módosulása, az étkezési vagy az öltözködési szokások alakulása (amely utóbbi a mindennapi önbemutatásnak másik fontos formája) vagy akár a demográfiai átmenet illetve modernizáció jelenségei mögött. Ezeknél a kutatásoknál sem szabad természetesen elfelejtkezni arról, hogy a felemlített mozgalmaknak és viselkedési módoknak közös stratégiai jelleget kölcsönzött az, hogy különbözőségük ellenére az adott társadalmi erőviszonyok között tulajdonképpen igencsak hasonló (néha szigorúan azonos) szimbolikus jelentéstartalmakat hordoztak vagy funkciókat töltöttek be.
[1] L. Karády Viktor, Kozma István, Családnév és nemzet. Névpolitika, névváltoztatási mozgalom és nemzetiségi erôviszonyok Magyarországon a reformkortól a kommunizmusig, Budapest, Osiris, 2002.
[2] A világháborúk közötti Lettországban csak 58 %-nyi protestáns (lényegében evangélikus) többség volt szemben 22 % római katolikussal, 9 % keleti (orosz) ortodoxszal, 4,5 % zsidóval és egyéb kisebb felekezeti népességekkel. L. Tolnai Világlexikon, Budapest, 1928, X. kötet, 143.
[3] L. könyvemben az idevágó részletes kimutatások között : Önazonosítás, sorsválasztás, a zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon, Budapest, Uj Mandátum, 2001, 160.
[4] Magyar-zsidó lexikon, Budapest, 1929, 642-647.
[5] Karády Viktor, Kozma István, Név és nemzet, Budapest, Osiris, 2002, 40.
[6] Uo. 196-200.
[7] Uo. 327.
[8] Európában talán a svájci szövetségi állam jelentette az egyetlen szignifikáns kivételt.
[9] Így az 1926-ban önminősítés nyomán összeírt ’szombattartók’ magyarsági névarányai majdnem mindenütt a nulla közelében voltak, mindenképpen egy tized alatt, mindössze két kivétellel (Kiskőrösön 26 % és Mátészalkán 12 %) az összeírásban szereplő 18 városból. L. Önazonosítás, sorsválasztás, id. könyv, 162-165.
[10] L. Kozma István tanulmányát ebben a kötetben. Hasonló eredményre jutottam egy korábbi tanulmányomban. L. Önazonosítás, sorsválasztás, id. könyv, 150-152.
[11] Lásd erre a jelenkori honi zsidóság vonatkozásában Ladányi János tanulmányát a Zsidók a mai Magyarországon c. kötetben, szerk. Kovács András, Budapest, Múlt és jövő, 2002, 77-100.
[12] Az 1900-as népszámlálás a nagybirtokos kategóriában mindössze 10,2 % nem magyart talált s a középbirtokosokéban is csak 28,1 %-ot. L. Magyar statisztikai közlemények, 56, 2-3.