Karády Viktor
A társadalmi trauma szociológiájához a magyarországi zsidóüldözések kapcsán.
A Vészkorszak politikatörténeti egyenlege és a vérveszteségek nyers számaiban megragadható rettentő hagyatéka mára – főképp az utolsó két évtizedben elvégzett tényfeltáró elemzéseknek hála – már igen jelentős szaktudományos eredményeket könyvelhet el. Sokkal kevesebb kutatási érdeklődést váltottak azonban ki a soá széles értelemben vett honi ’társadalmi következményei’ mind az 1945-ös rendszerváltást megélt összmagyarság, mind – sajátosabban - a túlélő zsidó aggregátum szempontjából. A kutatási deficit különösen vonatkozik az országban maradt, ide visszatérő vagy ide a határokon túlról bevándorló zsidóság sok tekintetben radikálisan új belső – ha úgy tetszik ’szerkezeti’ - jellemzőire, valamelyest kevésbé a zsidó-nem zsidó kapcsolatok fejlődésére, nevezetesen az e tekintetben is gyorsan átalakuló s a ’fordulat éve’ (1948) után már kemény sztálinizmusba forduló új rezsim ’zsidópolitikájára’ nézve.
A jelen előadás esszéként fogalmazott formájában a fenti első témavilágra vonatkozó s immár szintén két évtizedre visszatekintő kutatásaim legfontosabbnak ítélt eredményeit kísérlem meg összegezni.[1] Tehát arra a kérdésre keresem a választ, hogy az éppen hatvan éve tetőződő gyilkos üldözések után is az országban maradt zsidóság kollektív arculata milyen változásokat szenvedett el néhány lényegesnek ítélt társadalomtörténelmi jelzés tükrében. Az előadás szűk időhatárai miatt mondandómat három nagyobb kérdéskörre szűkítettem le s mindegyikre nézve csak azokat a legmarkánsabbnak tűnő kutatási eredményeket igyekszem mozgósítani, melyek a traumaélmény hatását legközvetlenebbül tükrözik.
1. Demográfia és reprodukciós események és stratégiák
A zsidó népesség fizikai önreprodukciója már a Trianoni döntést követő években megállt illetve negatív előjelet vett fel. Igaz, Budapesten – akárcsak Közép- és Nyugat-Európa legtöbb nagyvárosában – a zsidóság demográfiai depressziója már a század első évtizedeiben elkezdődött s ez a tendencia a későbbi években csak súlyosabbá vált. Az 1930-as években a zsidó halálozások száma már vidéken is meghaladta a születésekét. Ugyanakkor a népesség számbeli erővesztéséhez egyre erőteljesebben járult hozzá az évtized végi néhány évben viszonylag gyakori kivándorlás (melynek egyenlege egyértelműen negatív), a kitérések (melyek száma 1938-ban, az első ’zsidótörvény’ évében történelmi csúcsértékre jutott s a háború alatti években is magas szintű maradt), valamint a paradox módon egészen az ú.n. harmadik (’fajgyalázási’) zsidótörvény életbelépését (1941 november 1.) megelőző hónapokig majdnem végig emelkedő tendenciát mutató vegyes házas mozgalom, melynek következtében az ilyen frigyből születő gyermekek túlnyomó többségét nem a zsidó vallásban nevelték fel.
Igaz, voltak, bár csekélyebb súllyal, evvel ellentétes fejlemények is. A vegyes házasságok egy részét az érdekeltek úgy kerülték el, hogy a keresztény fél (főképp nők) betértek az izraelita felekezetbe. Az ilyen betérési mozgalom egyszerre több száz nőt érintett évente az 1941-es ’fajgyalázási’ törvény életbe lépése előtt, sőt utána is 1942-ben, mindaddig, amíg ezt az 1895-ös zsidó ’vallási recepció’ törvényes megsemmisítése 1943-ban az így megvalósuló ’homogámiát’ lehetetlenné nem tette. Az 1938 után visszatért területek jórészt hagyományhű zsidósága a trianoni országénál sokkal magasabb natalitást mutatott fel, ami átmenetileg bizonyos (korlátolt) demográfiai fellendülést hozott. Végül 1939-ben és azután, Lengyelország közös német és szovjet megszállását követő időkben, zsidó menekültek is érkeztek Magyarországra. Ezek legtöbbje persze a hatóságok előtt nem azonosította magát zsidóként.
Az ilyen heterogén forrásokból eredő fellendülés, érthetően, nagyon is korlátolt maradt. A jogfosztások törvényes kezdetére, az 1938-as első zsidótörvényre, az érintett népesség rögtön a házas mozgalom jelentős (mintegy 20 %-os) befagyasztásával és a gyerekvállalás még radikálisabb (mintegy egy harmados) lecsökkentésével válaszolt ott – így Budapesten – ahol az adatok folytonossága (a zsidó lélekszám nagyságrendi azonossága folytán) nem szakadt meg. Érthető, hogy a csoportsajátos létbizonytalanság kora nem támogatta az egyéni jövő építésére vonatkozó családalapító vagy gyarapító kedvet s ennek stratégikus lépéseit. Még az is jól kimutatható, hogy a gyermekek születésének elkerülését a korábbinál sokkal (évente másfélszer vagy közel kétszer) gyakrabban minden valószínűség szerint ’természetes elvetélés’ formájában álcázták már az 1939-42-es adatok szerint is. Ekkoriban az összes születés nem kevesebb, mint 16 % vetélés volt a zsidó anyáknál, szemben a keresztények 9-10 %-os vetélési rátájával…
A halálozási kockázat úgyis jól kimutatható - bár egészen a deportálások hónapjaiig nem drámai – növekedésnek indult 1938 után. A zsidóság életviszonyainak súlyosbodása érthetően fejeződött ki a mortalitás emelkedésében. Ez megragadható olyan finom jelzésekben, mint a csecsemőhalandóság vagy a tuberkulózisban elhunytak aránya, bár – talán váratlanul – hosszú ideig egyáltalán nem mutatkozott meg az öngyilkosok arányában. A zsidó öngyilkosságok éves számai valójában számottevően csökkentek 1944 márciusáig, amit a csoport önkontrolljának, belső kohéziójának, szolidaritási hálózatának a fenyegető vészhelyzetben való felerősödésével és a munkaszolgálat keretében a frontra hurcolt férfiak távollétével egyaránt lehet értelmezni. Ez a helyzet, érthetően, a német megszállással és a deportálások megindulásával visszájára fordult. Budapesten 1944 áprilisa és júliusa közötti hónapokban már minden tizedik zsidó halálát önkéz okozta, szemben a korábbi hónapok (sőt az 1944 augusztusi és szeptemberi) 1 % alatti átlagával. A nyilas időkben azokat a zsidókat, akik a nyilas terror elől maguk vetettek véget életüknek már semmilyen összeírás nem vette számba.
Hasonló jellegű, bár igencsak más természetű de nem jelentéktelen kollektív önkontroll jelenségeit lehet tetten érni a bűnözésekre vonatkozó bírósági adatokban. A zsidó elitéltek száma és aránya még a gazdasági bűnügyek területén is szignifikánsan lecsökkent az 1938 utáni években, pedig az intézményes antiszemitizmus éppen a kereskedőket és a kereskedelmi ügynököket érintette viszonylag legkevésbé a zsidók továbbra is magas részvétele ellenére, mivel ezek a represszív törvények által jórészt nem vagy csak kevéssé (az új belépőkkel szemben) szabályozott magángazdasági szakmák voltak Bár ezen a téren is szerepet játszhatott a munkaszolgálat, mely a potenciális férfi bűnelkövetők egy töredékét katonai alakulatokban különítette el, illetve kiragadta az országból, a bűnözés jól kimutatható alábbhagyása a közösség belső ellenőrző, integráló és biztosító szerepének felerősödéséről is tanúskodik.
A demográfiai reprodukció a túlélő zsidóságban rögtön 1945 után új erőre kapott, de hatásában – globálisan – csak mérsékelt lehetett. A széttöredezett családok újraalakítása azonban 1948-ig kimutathatóan Budapesten a házas mozgalom és a gyerekszám nem csekély felfutását eredményezte. 1946-ban mintegy 30 %-kal több homogám zsidó házasságot kötöttek a felére csökkent népességben, mint az 1938 előtti években. Ez a szám azonban a következő években már igencsak lezuhant (1949-re az 1946-os csúcsérték fele alá). Ugyanakkor a születések nyers számai is megközelítették az 1938 előtti értékeket. 1949-re azonban ez az átmeneti többlet szintén teljesen eltűnt. A felszabadulás élménye tehát csak igen rövid távon hozott demográfiai fellendülést. Ennek oka elsősorban a túlélő zsidó népesség által elszenvedett belső szerkezeti torzulásokban keresendők.
A túlélők között a szelektív vérveszteségek a családok szétrombolását, az özvegyek arányszámainak drámai emelkedését, igen súlyos férfi-deficitet és a népesség nem kevésbé rohamos elöregedését váltották ki. Ezeknek a demográfiai újratermelést gátló következményeit a szelektiv kivándorlások - melyek szintén elsősorban a túlélő fiatalok sorait ritkították -, a továbbra is erős kitérési és vegyes házas mozgalom illetve a szintén tovább folyó városiasodás, a rossz lakásviszonyok és a szekularizáció folyamatainak újraindulása csak fokozták. Ezekre a komplex összefüggésekre – melyek mind jelentősen gyengítették a magát zsidónak deklaráló népesség reprodukciós lehetőségeit – itt csak utalni lehet.
Viszont nem lehet említés nélkül hagyni a soá utáni évek összetett migrációs jelenségeit, melyek – bármily nehezen kutatható (mivel rosszul dokumentált) adottságok függvényei is voltak, igen nagy mértékben hozzájárultak az országban maradt zsidó népesség számának és összetételének alakulásához. A deportálást túlélők egy kis része vissza sem tért és a felszabadulás után sokszor hosszú éveken át DP (displaced persons) táborokban sínylődött addig, amíg letelepedésre alkalmas befogadó államot talált – Izraelben vagy egyebütt. A visszatértek közül sokan nem széthordott és feldúlt vidéki otthonukba, hanem Budapestre költöztek, betetőzve ezzel a 19. század első felétől (különösen az 1840-es ’félemancipációs’ törvény elfogadása óta) látványos magyar-zsidó városiasodás történelmi folyamatát. Ugyan a cionista szervezkedés is sokakat késztetett allijára és talán nem volt kisebb méretű a Nyugatra vándorlók száma sem, viszont a szomszéd államokból (Erdélyből és Szlovákiából) szintén sokan átköltöztek Magyarországra a történelmi magyar-zsidó szimbiózis kárvallottjai közül. Ezeknek a komplex vándorlási folyamatoknak eredményeképp bizonyos jelzések szerint bár a túlélő zsidó össznépesség létszáma az országban csökkent, Budapesten azonban valószínűleg nem.
Ugyanis ha az immár zömmel Budapestre koncentrált túlélők számait vesszük tekintetbe – például a fővárosban a neológ Chevra Kadisa közreműködésével eltemetetteknek még gyakorlatilag az 1950es évek végéig sem csökkenő számát – arra az eredményre juthatunk, hogy a vándorlások és a természetes szaporodás összesített egyenlege Budapesten legalább a soá utáni másfél-két évtized alatt egyáltalán nem lehetett negatív.
Ez az eredmény annyiban fontos, hogy Kelet-Közép-Európában nem találni párját. Míg a szovjet blokk országaiban, ahol átmenetileg megnyíltak a kivándorlás kisebb vagy nagyobb, legális vagy illegális kapui (ez alól nagyjából csak a Szovjetúnió területe volt kivétel), a zsidó túlélők túlnyomó többsége már a rendszerváltás utáni első évtizedben (Lengyelországban vagy Bulgáriában például alig néhány hónap leforgása alatt) elhagyta szülőföldjét, Magyarországon ilyenfajta tömeges exodus sem ekkor, sem ezután nem történt.
Rétegeződés, társadalmi helyzet.
A túlélők aggregátuma, érthetően, messzemenően másfajta társadalmi rétegeződést mutatott fel, mint az elpusztított zsidóság. A módosulásnak itt röviden négy aspektusát jelezném : a gyors városiasodást, a rétegszerkezetnek a középrétegek felé való eltolódását, az iskolázottság továbbra is pozitív fejlődését valamint a mobilitási lehetőségek hirtelen felnyílását az államhivatal és az erőszakszervek irányában.
A népirtás leglátványosabb eredménye az volt, hogy a túlélők addig soha nem látott arányban Budapestre (közel 80 %-ban) illetve egyes nagyvárosokban koncentrálódtak a deportálásokból való visszatérés átmeneti, de sokak (pl. a távoli németországi táborokban maradók vagy a szovjet fogságba sínylődők) számára nemegyszer évekig elhúzódó folyamatának lezárulása után. E mögött a városiasodás mögött részletesebb vizsgálat minden bizonnyal többféle, eléggé eltérő jelenséget azonosíthatna. Egyrészt azt a tényt, hogy a budapesti zsidóság vérvesztesége nem volt olyan rettentő súlyos mint a vidékieké – így az üldözötteknek mintegy fele életben is maradt. Másrészt, nem függetlenül a vidékiek magas pusztulási rátájától s attól, hogy egyes nagyvárosokon kívül már reménytelen volt 1945 után az azelőtt többségében ortodox irányzatú zsidó közösségi élet helyreállítása, a nem budapesti illetőségű túlélők zöme is a fővárosba vagy a nagyobb településekre költözött, amennyiben egyáltalán továbbra is az országban maradt. Valószínűleg a vidékiek külhoni emigrációs hajlandósága is erősebbnek bizonyulhatott ugyanis, részint szintén az előző okból, részint alacsonyabb ’asszimilációs szintjük’ folytán : ez megkönnyíthette illetve motiválhatta például az aliját. A teljesebb pusztulás traumaélménye, a személyes környezettel való konfrontáció nagyobb súlya, a megritkult társadalmi szövetségi háló vagy akár az egyéni egzisztenciák újraépítésének különleges nehézségei (nevezetesen a helyi zsidó házas piac drámai összeszűkülése) vidéken hatványozottan éreztették hatásukat.
Az egyenlőtlen vérveszteségekhez köthető városiasodás (Budapesten kívül a debreceni és a szegedi zsidóság egy része sem haláltáborba, hanem ausztriai deportálásra került) közvetlenül a túlélő zsidóság osztályszerkezetének ’felfelé tolódásához’ is vezetett. A budapesti és nagyvárosi túlélők ugyanis átlagosan már eleve a rokonnépesség asszimiláltabb, iskolázottabb, ’középosztályosodottabb’ rétegeihez tartoztak, bármilyen súlyos csapást jelentett számukra a világháborúk közötti ’keresztény kurzus’ – amely fiaikat tömegesen zárta ki az egyetemi diplomás pályákból és sorra fosztotta meg poziciójuktól a nem jelentéktelen számú zsidó közhivatalnokot vagy közüzemi alkalmazottat -, hogy aztán az 1938-ban durván törvényes formát öltő gazdasági kirekesztés politikája még többjüknek lehetetlenítse el középosztálybeli egzisztenciáját. A zsidó középrétegekben így a történelmi ’véletlenek’ sorozata folytán több volt a túlélő, mint a zsidóság más szektoraiban s az előbbiek egy része műveltségi adottságai és más készségei függvényében sokszor (bár nem mindig, hiszen ez a vállalkozó polgárságra már nem vonatkozott !) jobb esélyekkel is helyezkedtek el a rendszerváltás ’újrakezdői’ között a szocialista érvényesülés szakmai piacain.
Az 1945-ös rendszerváltás következtében, érthetően, azonnal elkezdődött a visszarendeződés - és ami több – a foglalkozásszerkezeti átrendeződés folyamata. Nemcsak a zsidótörvényekkel szentesített gazdasági jogfosztást szüntették nagyrészt meg (anélkül persze, hogy a kisajátított vagy elrabolt zsidó ingó- föld- vagy más ingatlan-vagyonok túlnyomó része visszakerült volna jogos tulajdonosaihoz), de egyszerre megnyíltak a túlélők előtt is a Magyarországon elődeik számára mindig (még 1919 előtt is) korlátozott közületi érvényesülési piacok. Ennek következtében a felszabadulást követő napokban máris radikálisan átalakul a pályakezdő zsidó túlélők érvényesülési stratégiája és pályaorientációja. Kezdetét veszi a felnőtt zsidóság beáramlása az erőszakszervekbe, amely a haláltáborokból szabadultak számára több mint szimbolikus revánshelyzetet teremtett, amellett, hogy a végrehajtó hatalomban való részesedés megerősítette a túlélők igencsak megrendült társadalmi biztonság-érzetét. De megindult a politikai karrierek építése is az újtípusú államhatalom berkeiben – az igazságszolgáltatásban, a különböző (nem csak baloldali) ’demokratikusnak’ minősített pártok apparátusában, a magas közhivatalnoki karban, stb. ahol elszenvedett üldözöttség negatív stigmája most egyfajta újsütetű politikai tőkévé változott, különös tekintettel a régi hivatalnoki gárda nyugatra szökése (’nyugatosok’), illetve az igazoló eljárások során való elmarasztalással, B-listázással járó politikai kompromittálódása, valamint az új berendezkedés igényelte bürokratizálódás miatt kialakult ’káderhiány’ körülményei között.
Így szimptomatikus, hogy az aktív zsidó férfiak között Budapesten egy 1945-ös összeírás már 101 katonatisztet és az erőszakszervek 274 tagját találja, míg ilyenek azelőtt gyakorlatilag nem vagy alig voltak. Tekintve, hogy ezek a példaként felemlített számadatok csak a felekezetileg zsidó népességet különítik el, ezekhez – a később tárgyalandó becslések szerint – mintegy harmaddal több zsidó ’származású’ volt üldözöttet is hozzá kell számolni, nem beszélve arról, hogy az érintettek kizárólag a különösen alacsony túlélési arányt felmutató férfiak közül rekrutálódtak…A ’középrétegek’ felé való eltolódás számosított értékeit pedig még erősebben meg lehet gondolatban emelni, ahhoz, hogy közelítsünk a valódi helyzethez, ha tudjuk, hogy a már 1919-ben s később 1938-ban és azután tömegessé váló ’kitérések’ többségükben a zsidó férfinépesség és elsősorban (szemben a vállalkozó kereskedő és ipari kis- és középosztályúakkal) a már ’művelt középosztályi’ státusúak és a sokkal kisebb számú munkásság számerejét gyengítették. Márpedig a ’kitérési’ mozgalom – mint ezt lentebb szintén tárgyalom – 1944 után sem állt le, hanem legalább 1948-ig erőteljesen (az 1933-1937 közötti évekre jellemző intenzitással) folytatódott a Felszabadulás után.
Az átrétegeződésben és a Felszabadulással járó egzisztenciális traumák áthidalásában nem kis szerepet játszottak maguk a zsidó segélyszervek is. A Joint anyagi támogatását több ezer fizetett alkalmazott juttatta el a rászorulóknak. A cionista szervezetek apparátusa a politikai mobilizációra képes fiatalok nem jelentéktelen töredékeit foglalkoztatta s egyben – például ’átképzési’ táborain keresztül - sokakat készített elő ezúttal mezőgazdasági vagy kisipari tevékenységre. Feltételezhető azonban, hogy a cionista mozgalom ilyenfajta szívóhatása erősebben vonzotta az elárvult, egzisztenciát vesztett, kevésbé asszimilált és alacsonyabb hivatalnoki vagy egyéb káder-pálya reményeivel rendelkező fiatalokat. Ezek kivándorlása (ami az átmeneti években meglehetősen nagy iramban folyt, egészen 1949-ig, bár ekkor már leginkább illegálisan) tehát szintén a túlélők ’alsóbb’ rétegeinek állományát gyengítette.
Valószínűleg szerepet játszott az új típusú érvényesülési stratégiák kidolgozásában az állammal való kapcsolat visszájára fordulása mellett az is, hogy az üldözések utáni ’morális koalíció’ a honi társadalom egy részében (ha nem is egészében) filoszemita beállítottságot gerjesztett, legalább annyiban, hogy a régi rendszer egyértelmű zsidóellenes igazságtalanságait sok esetben kompenzálták. Így a zsidógimnázium túlélő tanárai közül nem egy kaphatott gyors egyetemi kinevezést vagy a visszatérő zsidó jogászok bírósági alkalmazást. (Ezt híres 1948-as tanulmányában még Bibó is az új rendszer visszásságai között emlegette, amennyiben nem egyszer a régi rendszer áldozatai kerültek a törvényes ítélethozók szerepébe a rendszerváltással kapcsolatos bűnvádi eljárások során.) De hasonló irányban hathatott ezután a zsidó szervezetek és intézmények és maguknak az érdekelteknek felerősödő önérvényesítő tevékenysége is, amelyek gyakran militáns eszközökkel léptek fel a sorstársakat érintő esetleges méltánytalanságokkal szemben. Ha itt nem tárgyalhatjuk részletesen a kollektív érdekérvényesítésnek az egyéni szakmai pályákra is promócionális hatását, fontos emlékeztetni a túlélő zsidóság jelentős töredékeinek előnyére változott erőviszonyokra, amelyek azelőtt rendre – még a horthysta jogállamiság keretein belül is – a zsidók szakmai hátrányára alakultak.
Végül ebben az összefüggésben is szólni kell az iskolázási lehetőségek gyors bővüléséről. Ennek jelentőségét nem kell különösképp ecsetelni egy sokszorosan ’túliskolázott’ népesség – mint a túlélő zsidóság - ’felfelé’ való mobilitási esélyeit illetően egy olyan társadalomban, mely a gazdasági magántőke kisajátításával párhuzamosan újraértékelte az igazolt képzettséget, s konkrétan az iskolázottságot, mint a társadalmi érvényesülés egyik fő aduját. Márpedig 1945-ben éppen negyedszázados egyetemi és főiskolai numerus clausus (melyet 1939-ben rendeletileg a középiskolázásra is kiterjesztettek) és a zsidótörvények által gyakorlatilag bevezetett többéves numerus nullus után, ismét tágra nyíltak a magyar társadalom csoport-specifikusan legiskolázottabb rétege előtt a magasrendű képzési intézmények kapui. Ennek hosszú távú eredménye az lett, hogy a kommunista egalitarizmus évtizedei után, mely sokféle módon – részben igencsak erőszakos pozitív diszkrimináció útján –javította fel a korábban hátrányos helyzetű aggregátumok (nők, parasztság, proletariátus, stb.) iskolázási esélyeit, a századvégi felmérések szerint továbbra is fennmaradtak az igazolt műveltség terén a zsidók és a nem zsidók között történelmileg kialakult egyenlőtlenségek. Budapesten 1999-ben a felnőtt zsidóságnak már többsége (55 %) rendelkezett felsőfokú végzettséggel az összlakosság mindössze negyed részével szemben…
Öndefinició és identitásstratégiák
Az előbb tárgyalt átrétegeződési folyamatok, mint erről már esett említés, szoros összefüggésben álltak a túlélő népesség kollektív önmeghatározásának történelmi átalakulásával. Ennek azonban legalább kétfajta összetevőjét kell megkülönböztetnünk.
Az első a zsidó népességen belüli egyenlőtlen vérveszteségekkel kapcsolatos és azzal, hogy az intézményes antiszemitizmusnak is eltért a hatása a zsidóság különböző vallási aggregátumaira nézve.
A második a felszabadulással kialakuló új társadalmi-politikai konjunktúrához kötődik, amely legalább átmenetileg az identitással való viszony szempontjából is új ’prométheuszi’ helyzetet teremtett. Ebben egyrészt megszűnt az identitás kezelésére korábban merev kereteket megszabó kényszerhelyzet (mindaddig, míg a sztálinista diktatúra e téren is új típusú kényszerhelyzetet nem létesített), másrészt a korábbihoz képest teljesen átrendeződött az identitásra vonatkozó választási lehetőségek honi ’ideológiai piaca’: ez különböző formákban a további szekularizációs tendenciákat erősítette fel.
Az első összetevőt ’strukturálisnak’ minősíthetjük, amennyiben itt a zsidóság társadalmi szerkezetének átalakulása volt az identitás modális új stratégiáinak alapja. Az a tény, hogy a budapesti és egyes nagyvárosi üldözötteket a többinél kisebb vérveszteségek sújtották, magával hozta a honi zsidóság népességi súlypontjának eltolódását a műveltségileg asszimiláltabb (akkulturáltabb), társadalmilag integráltabb és felekezetileg közömbösebb töredékek – konkrétan a neológia, a vallástalan vagy vallásellenes baloldaliak illetve a hitehagyottak – javára. Míg a megnagyobbodott trianoni ország vidéken többségi ortodoxiája majdnem teljesen elpusztult, a neológia törzshelyeinek zsidósága nagyobb részt túlélte a soát.
Budapesten már az 1941-es népszámlálás 17 % feletti, egyes nagyvárosokban (például Szegeden vagy Pécsett) szintén jóval 10 % feletti ’keresztény zsidót’ talált, míg másutt, falusi és nagyközségi környezetben (a vidéki zsidóság tipikus települési körzeteiben) alig 2-4 %-nyit. Ezt a ’kereszténységi arányt’ a háború alatt magas szinten tovább fejlődő s az 1944 március 19. utáni német megszállás alatt a fővárosban újabb történelmi csúcsértéket elérő ’kitérési’ mozgalom jelentősen megemelte. Hasonló irányban hathatott Budapesten a vészkorszak az is – sok tanúbizonysággal dokumentálhatóan –, hogy a keresztény egyházak védő hálója is hatékonyabb volt a betértekre nézve, illetve általában az a tény, hogy az ’asszimiláltak’ és a módosabbak (akik gyakran azonosak voltak) szövetségi kapcsolatrendszere a nyilas üldözések alatt is jobban működött.
A ’kitérések’ banalizálódása azonban, mint az önmentés gyakori gesztusa, maga is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a zsidó felekezet viszonylag tömeges elhagyásának kísértése a Felszabadulás sem szűnt meg. A túlélők között sokakat győztek meg az elszenvedett szörnyűségek, hogy a hagyományos hitközséghez való hűség fenntartásának ilyen magas árát már nem tartoznak megfizetni, különösen akkor, ha objektív felekezeti kapcsolataik a polgári szekularizáció vagy az univerzális üdvideológiák varázskörében (liberális szabadkőművesség, szocializmus, kommunizmus) már úgyis meglazultak. Ennek következtében 1945 és 1948 között, becslésszerűen, a megtizedelt budapesti zsidóságból abszolút számban többen léptek ki mint Hitler uralomra jutásának évében. A fordulat éve felé már a volt üldözöttek mintegy harmada tartozhatott formálisan valamelyik keresztény felekezethez.
A zsidó vallás kötelékéből való kilépés (melyet sokan nem is hajtottak formálisan végre törvény szerint a ’megkeresztelkedés’ rítusa előtt) persze legtöbbször nem újfajta vallási elkötelezettséget, hanem kétségbeesett menekülési stratégiát képviselt és – hitéleti szempontból – inkább magas fokú felekezeti közömbösséget takart. Nemegyszer az érintettek egy időben léptek be a szociáldemokrata vagy a kommunista pártba és hajtották fejüket vagy gyermekükét keresztvíz alá. Mivel a felszabadulási években a honi társadalom szekularizációja még alacsony szintű volt, nem meglepő, hogy ez a fajta menekülési magatartás 1944 után még azokat a zsidó aggregátumokat is érintette – a kommunista-ateista kampány kezdetéig -, amelyek egy elvilágiasodottabb társadalomban (Közép-Európában például Csehország jó példa erre) minden bizonnyal ezután is vagy a hivatalos felekezeten-kívüliséget vagy a hallgatólagos hitközségi hűséget választották volna.
A tényleges felekezeti kötelékek bomlását illetve gyengülését, igazából a zsidósághoz tartozás objektivált disszimulációját, jól mutatják a budapesti anyakönyvi bejegyzések. Már az 1930-as években, különösen a zsidótörvények éveiben, a fővárosi anyakönyvekben szereplő zsidó házasságoknak és születéseknek alig 50-60 %-át jegyezték be a hitközségi anyakönyvekbe. Tekintve, hogy a ’kitértek’ már eleve csak keresztény anyakönyvekben szerepeltek, az összes üldözöttnek már ekkor is csak kisebbsége vállalta a zsidó felekezeti identifikációt az egyéni jövő tervezésére és építésére beállított egzisztenciális aktusok során. Ezek az arányok 1944 után tovább romlottak, főképp a születéseknél, ahol a hitközségi regisztráció az átmeneti években ritkán haladta meg az állami anyakönyvekben szereplők harmadát (1945-ben mindössze 21 %-os és 1949-ben 28 %-os értékkel). Lett légyen ez félelemből, óvatosságból, felekezeti közömbösségből, esetleg – a baloldalon eléggé tipikus ’antiklerikális’ beállítottságból, sőt indulatból -, az üldözések túlélői leszármazottaik nagy részét már nem kívánták hivatalosan a zsidó vallási identitáshoz kötni.
Hasonló mondható el a vegyes házasságok trendjéről. Ismeretes, hogy a ’modern’ (majdnem kizárólag a neológiát érintő) házas vegyülés történelmileg Magyarországon közepesen erősnek minősíthető. Ez valamelyest ritkábban fordult elő nálunk, mint egyebütt a nácizmus előtti Közép-Európa asszimilációra beállított zsidóságában (Németországban, Ausztriában vagy Csehországban). Viszont a zsidó-keresztény házas vegyülés itt tovább folyt a fasizálódás alatt (s mint már említettem fentebb, még sok keresztény nő ’betérését is magával vonva’) 1941 nyarán érte el addigi történelmi csúcspontját a fővárosi zsidó férfi házasok 20 % feletti értékével. Ezt a szintet a zsidó férfiak 1945-ös vegyességi rátája már messze meghaladta, majd néhány éves magas szintű stagnálás után 1949-1950-ben 30 % körül tetőződött, már amennyire ez statisztikailag is kimutatható maradt. Későbbre ugyanis nincs ilyen adat, kivéve az 1999-es szociológiai felmérés (Kovács András munkája) visszamenőleges eredményeit. Ezekből az derül ki, hogy a kommunizmus évtizedeiben a zsidók házas vegyülése egyre általánosabbá vált - bár nem teljesen – a zsidó házasságra lépők enyhe többségének szintjén. A sztálinista rendszer kezdetén megfigyelhető irány tehát a későbbiekben tovább fejlődött, anélkül azonban, hogy honi zsidóság jelentős kisebbségeiben (ez különösen kimutatható volt 1999-ben a legfiatalabb nemzedékeknél) megszűnt volna a házas homogámia igénye.
A nemzeti asszimiláció folytatásának és a zsidó identitás disszimilációjának stratégikus magatartásai a névmagyarosítási mozgalom újraéledésében is jól megragadható 1945 után. Tudjuk, a mozgalom fellendülésének hőskorában, a dualista kor végén, amikor a liberális állam ezt még kevéssé manipulálta, az önkéntes névmagyarosítók többségét (mintegy 60 %-át) a zsidóság, elsősorban a nagyvárosi neológia szolgáltatta. A ’keresztény kurzus’ alatt a zsidók számára már csak szelektív módon engedélyezték a névcserét és 1937 után teljesen lehetetlenné tették. Érthető, hogy a sokéves tiltás 1944 után ellenhatást eredményezett. Ez megfelelt a zsidó népesség ’strukturális’ átrétegeződésének, városiasodásának és egyes részlegeiben a ’disszimulációs’ hajlandóság felerősödésének – nem függetlenül a szekularizáció, a ’kitérések’, a vegyesházas mozgalom, a kommunista és szocialista ideológia és az asszimiláció többi stratégikus velejáróinak térhódításától. Így nem meglepő, hogy az 1945 és 1948 közötti névmagyarosítóknak több mint harmada a zsidó vallásban született, pedig ezekben az években a kitelepítésre ítélt svábság és egyes marginalizált szláv csoportok körében is igencsak megnőtt a ’nemzeti disszimuláció’ kereslete.
Az identitásválasztásnak és kezelésnek az eddig elmondottak mind klasszikus, már a soá előtt is használt modelljeit képviselték.
A túlélők újabb identitási stratégiáit azonban egyre inkább az ideológiai erőtér újfajta szerkezete határozta meg, melyhez nemigen találni történelmi előzményeket. 1944 után ugyanis a zsidó identitásra vonatkozó koncepciók és – konkrétan - az érintettek önmeghatározására vonatkozó preferenciák egyre inkább a politikai töltetű univerzalista társadalomtervek és üdvutópiák (kommunizmus, szociáldemokrácia) vagy/és a disszimiláns (önelkülönítő) cionizmus ideológiai pólusai közé szorultak. Az ideológiai erőtér Magyarországon egyrészt a cionista mozgalom történelmi gyengesége, asszimiláns elutasítása és a hitközségi hatóságok általi valóságos üldözése, másrészt a szocialista-kommunista opció 1919-es veresége, az ezt követő időkben elszenvedett politikai stigmatizációja és tényleges marginalizálódása miatt eleddig sohasem alakult így. Az 1945 előtt végig domináns magyar-zsidó szimbiózis ideológiai opciói végig – a deportáló vagonokig - a nemzetállami asszimiláció szimbolikus mezejében bontakoztak ki. Igaz, mind a ’radikális baloldaliság’, mind a cionizmus hátszelet kapott a fasizálódás éveiben, de nagyobb zsidó tömegeket a felszabadulás előtt egyik sem tudott mozgósítani. 1945-tel ez a helyzet alapjában megváltozott.
A cionizmus az átmeneti években nem csak a ’polgári’ vagy nemzetállami asszimiláció kudarcára tudott hivatkozni (ezt az univerzalista üdvideológiák is joggal tették), hanem a mentésekben játszott hatékonyságára és a megváltozott geopolitikai konjunktúrára is, amely immár reális távlatba helyezte a zsidó állam megalkulását ami, tudjuk, 1948-ban be is következett. A cionizmus, tekintve, hogy önmagában is széles ideológiai-öndefiníciós spektrumot foglalt magában a vallásosságtól (Mizrachi) a szocialistákig (Somérok) egyik oldalon és a vezérelvet követő szélsőjobbig (Betár, revizionisták) a másik oldalon, egyszerre garantálta mindenfajta sajátos zsidó identitásforma továbbélését a saját zsidó nemzetállamiság keretében, függetlenül az érintettek politikai elkötelezettségétől vagy jövőterveitől. Hatása így majdnem egyformán érvényesülhetett a túlélők hagyományhű illetve a hagyományt feladó rétegeiben, különösen azoknál, akik addigi polgári egzisztenciájuk megőrzését is biztosítani kívánták a modern demokratikus jogállamiság keretei között. Ezt az igényt az 1948-ban megalapított zsidó állam ki is elégítette s evvel további alternatív kivándorlási célországot képviselt a későbbi (pl. 1956 utáni) emigrációs mozgalom számára is. A cionizmus vonzerejét mozgalmi jellege is lényegesen megnövelte avval, hogy szellemi otthont és konkrét csoportintegrációt nyújtott elárvult, elözvegyült, családjuktól megfosztott fiatalok és kevésbé fiatalok sokaságának
A szociáldemokrata-kommunista választás is a ’múlt végső eltörlését’ ígérte s emellett a zsidóság ezúttal teljes társadalmi integrációját, mintegy a történelmi emancipációs folyamat lezárását egy megbékélt, egalitárius, megkülönböztetést nem ismerő, új társadalmi rendben, melynek felépítését a Felszabadulást hozó nagyhatalom hivatalos propagandája közvetített és megszálló hadserege konkrétan garantálni látszott. Hatása különösen nagy volt azokra nézve, akiket a régi rendszerrel való szembenállás már korábban is a baloldaliság táborába sodort – tehát akiknek ilyenformán már az új rendszerben érvényesíthető ’politikai tőkéje’ volt. Ezek jórészét a polgári osztály szakadárjai képezték, akik a kommunizálással saját osztályuktól, ennek múltjától is szabadulni kívántak s egyben zsidóságuk ’történelmi terhét’ is végérvényesen letenni. Az egyenlőség mellett ugyanis a kommunista-szocialista opció a további teljes szekularizációt is meghirdette – majd 1948 után a diktatúra kényszerítő eszközeivel messzemenően meg is valósította. Ennek következményét jól tetten lehet érni abban, hogy 1948 után a zsidó hitközségek éves anyakönyvi bejegyzései hirtelen elenyésző számúra apadtak. Budapesten a Felszabadulás utáni évek átlagosan évi félezernyi bejegyzett születése 1951-1960-ra átlagosan évi 75-re, az 1700 és 500 között ingadozó számú házassági bejegyzés mindössze 65-re apadt, miközben az érintett népesség számai (a Chevra-könyvekben is fellelhető halálozási adatok tanúsága szerint) valószínűleg egyáltalán nem vagy (az 1956-57-es kivándorlásokkal) összességében csak kevéssé csökkent.
Másutt részletesen elemeztem a kétfajta identitás-stratégia velejáróit. Itt helyhiány miatt leginkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a cionista partikularizmus és disszimiláció (önelkülönítés) és a kommunista asszimiláció és univerzalizmus, bármennyire is egymással szembenálló ideológiai választáson látszanak alapulni, a túlélési traumából adódó választási lehetőségek körében egyáltalán nem zárták ki egymást. Egy 1949-es hivatalos összeírás szerint a korabeli cionista tagnévsorban szereplőknek pont egy harmada az ekkorra már egyesült szocialista-kommunista párt tagja is volt.
Ideiglenes zárszóként meg lehet állapítani, hogy ha az önmeghatározás ideológiai modelljei sokszor ilyen mértékben összekuszálódtak, végül is mindez a soá szörnyű sokkélményének tulajdonítható. A társadalmi tájékozódás igényében és a személyes identitás meghatározásában ezentúl döntő szerepet elsősorban a múlttal való leszámolás ígérete játszott és csak másodsorban az ideológiai piac nyújtotta választások sajátos természete.
[1] Lásd különösen a következő munkáimat : "A soá, a rendszerváltás és a zsidó azonosságtudat válsága Magyarországon" in Zsidóság, identitás, történelem, szerkesztette Kovàcs M. Mária, Yitzhak M. Kashti, Erős Ferenc, Twins, 1992, 23-44; "Zsidóság és 'fasiszta alkat'. Egy Bibó-megjegyzés margójàra", Forràs, (Kecskemét), 1995, 41-54; (Hadas Miklóssal), "Futball és társadalmi identitás", Replika (Budapest), n° 17-18, 1997 június, 89-119; “ Les Juifs et la violence stalinienne.”, Actes de la Recherche en Sciences Sociales,120, décembre 1997, 3-31; "Jewish identity strategies under duress, before and after the Shoah", in Randolph L. Braham and Attila Pók (ed.), The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later, New York, The Rosenthal Institute for Holocaust Studies of the City University of New York and Budapest, Institute of History of the Hungarian Academy of Science, Boulder (Colorado), Social Science Monographs, distributed by Columbia University Press, 147-178; “ Felekezetek és születéskorlátozás Budapesten (1880-1945). Népességszociológiai kísérlet ”, in Törések és kötések a magyar társadalomban, szerkesztette Elekes Zsuzsa, Spéder Zsolt, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság, Századvég, 2000, 375-388; Önazonosítás és sorválasztás. A zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon, Új Mandátum, 2001; Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után. Múlt és jövő, 2002; (Kozma Istvánnal), Családnév és nemzet. Névpolitika, névváltoztatási mozgalom és nemzetiségi erôviszonyok Magyarországon a reformkortól a kommunizmusig, Osiris, 2002; « La crise ethnique et le mouvement de magyarisation des patronymes au début du nouveau régime (1945-1948) », in Culture et pouvoir en Hongrie depuis 1945. Eclairages franco-hongrois, sous la direction de Michel A. Prigent, CEEM, Paris-INALCO, 2002, 93-113; “Desperation and Resistance under the Rise of Fascism and the Nazi Rule . Paradoxes of Jewish Mortality in Budapest (1938-1945)”, Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára, Budapest, 2002, 357-366. „A halálozási kockázat egyes felekezeti összetevői Magyarországon a második világháború előtt és alatt” in Ethnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében, szerkesztette Kozma István és Papp Richárd, Gondolat- MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2003, 244-261; « Survivors’ Dilemmas. Hungarian-Jewish Identity after the Shoah (1945-1956)», in Yearbook, Nationalism Programme of the Central European University, Budapest, 2004, 129-140; « Ordinary Deaths in Times of Genocide and Forced Assimilation. Patterns of Jewish Mortality in Budapest (1937-1960) », Washington, The United States Holocaust Museum (sajtó alatt).